Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: Egészen a szűztalajig 3.

ZOLNAY LASZLO Egészen a szűztalajig 3. A fűtés és világítás emlékei A hajdanság embere mindenkoron félte és tisztelte a tüzet. A tűz az otthon lelke: a meleg és a fény forrása. De ha elhatalmasodott, ha felszállt a házakra a vörös kakas, jaj volt a városnak! Ezt mutatják az egykori budai otthonok leletei. Ezt vallja a középkori hit- és hiedelemvilág fénymisztikája is. Az éltető fényt, a meleg forrását isteni ajándéknak tekintették. (A középkor hitvilágában Jézus egyik jelképe a gyertya. Amely úgy világít, hogy feláldozza magát; fényt adva semmisül meg . .. Avagy: Jézus a fényhozó; születése az esztendő legsötétebb napjának vet véget, születésétől fogva világosodik, hosszabbodni kezdenek a napok.) Az őskori maradványok közt csak fekete, üszkös foltokban jelentkezik a meleget s fényt egyaránt adó tűzhelyek nyoma. Ám amikor a budai középkor kezdetén — már kőházat lakik az ember, a tűz, a hő és a fény közös forrása is elkülönül: Kemencék, szemeskályhák, kandallók tüzénél süt, főz és melegszik a háznép, és mécsesek, gyertyák, lámpások fényénél világít. Felettébb gazdag a fűtés és a világítás középkori eszköztára Budán. Kezdetben — amikor még nehezen csiholják a tüzet — tűzvigyázók óvják a házak tűzhelyét, és féltett, valutaszámba menő drágaság a gyertyák alapanyaga: a viasz. A középkor végén művészkéz alkotta, díszes, színpompás szemeskályhákban pattog a tűz, s a termek sötétjét fáklyák és karosgyertyák fénye űzi el. Ahogy egyre jobb tűzhelyeket s világítóeszközöket, egyre jobb fűtő- és világítóanyagokat fedeznek fel, úgy egyre leleményesebben védekeznek a tűzvészek ellen is. Tűzmentes tetőcserepeket alkalmaznak a zsúpfedél s a zsindely helyett. Ritkulnak a faházak, az épületeket tűzbiztos kőből építik. A XIV. század végére a pincék és a templomok fafödéméit kevésbé gyúlékony téglaboltozacokra igyekeznek kicserélni. A XV. századra pedig megjelennek — Itáliából jövet — Budán, Esztergomban, Egerben a szerencsét hozó fekete emberek, az első kéményseprők, a kamináriusok. Padlófűtés a középkorban Budán, az Anjouk királyi várában a XIV. században építik fel a palota — rég megsemmisült — nyugati szárnyát. (Az épület a mai palota déli, ún. Nagyudvara alatt volt; feltárását — egykori ásatási naplóm szerint — 1950. március 14-én kezdtük meg.) Nagy meglepetés volt, hogy e hatalmas palotarész alatt egy hármas tűzterű, téglából épített (átépített) — élükre rakott — téglapadlós kemencesorra akadtunk. Egyesek ezt a kemencesort Mátyás király fajanszkészítő fazekasműhelyének nézték — tévesen. Valójában Nagy Lajos budai palotája padlófűtő berendezésének — hypocaustumának — a kazánháza volt ez. (Hasonló hypocaustumot tárt fel utóbb Feliemé Tóth Rózsa a margitszigeti domonkos rendi apácakolostor romjai alatt, majd H. Gyürky Katalin a domonkosrendi szerezetesek Hess András téren állt Szent Miklós-kolostorának kutatása során.) Ezzel a berendezéssel — úgy, mint a római korban — az épületeknek, vagyis az Anjou-palotának, illetve az említett kolostoroknak a padlóját fűtötték, alulról. Az 1950. évi feltárás eredményét 1974-ben újabb budavári leletek követték. 1974 tavaszán a palota északi előudvara egyik — a XV. század elején lebontott — épületcsoportjának romjai alatt, emlékezetes gótikus szobrainkkal együtt, az Anjou-palota hypocaustumának tíz nyílászáró kődugóját találtuk meg. Ezek az alulról fűtött kőpadló hősugárzó nyílásainak elzárására, tehát hőszabályozására szolgáltak. A kődugókat hőálló kőanyagból, zöldes színű amfibolandezitből faragták. Az egyik dugó felső lemezére egy medúzafőt faragtak rá. Az Anjou-szárnyat a XV. században átépítették. Ekkor semmisítették meg a padlófűtő berendezést, s a XIV. században faragott hypocaustum-dugókat a szobrokkal és más bontásanyagokkal együtt eltemették. Ekkorra, Zsigmond király korára (1387—1437) a fiókos cserépkályhafűtés jött divatba. A XV. századtól nem építettek többé padlófűtő berendezéseket Magyarországon. 35 Török kori bronz gyertyatartók. Boldizsár Péter rajza