Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Karvaly Imre: Budapesti álomkalauz

érte, hogy odamenjünk, s ne legyen étvágyunk az otthoni ebédhez. A különböző vadhúsokról most nem is beszélek, melyeket kissé feljebb, a Kis rablóban is igen kitűnően készítettek. Itt ettem egy este vaddisznót vörös borral; miután délután két fogamat húzták ki, gondoltam, a nagy vérveszteség pótlására jó lesz egy kis egri bikavér. Árkay Bertalan ült mellettem, s mindvégig a vérmérgezés és orbánc kétes örömeivel vigasztalt. Mindenesetre, ekkor az orromban bor- és vérszag keveredett. A Geilért mellett, egészen a sziklabarlangig, lejtős rét húzódott akkoriban, melyen elhanyagolt mandula- és szilvafák virágoztak. Műegyetemi hallgató koromban sokat jártunk errefelé a szép verseket író M. Máté barátommal. Zsebei mindig kis papírlapokkal voltak tömve, melyeket teleszántott kis, kukac betűivel. Egy nagyobb szabású regény írásába is belekezdett, a fejezeteket vaskos borítékban küldte el nekem bajai nyaralásából. Minél merészebb verseket írt, viselkedése annál szerényebb, tartózkodóbb, majdhogynem leányos lett. Az úri tónus, hang és modor szerencsére jellemző volt baráti körömre még akkor is, mikor mindez talán különcködésnek hatott az első világháború utáni idők elfajult szabadossága közepette. Szép volt a rét, a közvetlen fejmagasságban levő rózsaszín, lilás és fehér virágfelhőkkel, megszűrt fényeivel és súlytalan árnyékaival. Oly gondtalan és bizakodó, mint amilyenek mi voltunk akkoriban. A Kelenhegyi úton lehetett felkapaszkodni a Gellérthegyre. Itt volt a Fővárosi Művésztelep. Óriási tehetség kellett ahhoz, hogy a protektorokat úgy mozgassa az ember, hogy ezen a gyönyörű környéken kapjon műtermet. Burghardt Rudinak volt itt egy időben műterme, de addigra már elfelejtett festeni, már apám sem becsülte sokra. Csak a nagy ecsetje volt még a régi, amivel a hölgyek pártoló barátságát el tudta nyerni. Valamikor itt dolgozott Csók István is, amiről legszebb képe, a Tél a tavaszban tanúskodik. Feljebb már lakatlan rész következett, sziklák és vadvirágok szabad burjánzása. A szeleknek kitett északi oldalon épült Ligeti Pál és Molnár Farkas modern és csúnya Delej utcai bérvillája. Külsejének kellemetlen arányait, legalábbis a tervezők szerint, a belső praktikus térosztás indokolta. Viszont óriási megdöbbenéssel tapasztaltam: ha a konyha ablakai nyitva vannak, a bútorok ajtajait nem lehet kinyitni, sőt, az asztalon sem lehet dolgozni. Furcsa, de igaz: az ablakszárny mindenütt útban volt. Kaptak is a fejükre a tervezők valamelyik szerdai, barátokat összegyűjtő vitaestén. Az erre legelésző kecskék — színfolt a domboldalon. Mestrovic és Segantini íz volt abban, ahogy a szögletes állatok a kövek közt legelésztek, ott is találva füvet, ahol nem volt. Kis pannóniai gyíkéi tűntek föl, lihegő oldalakkal, s/: űrkén és barnán, barna a barnán, míg fönt kék az ég, süt a nap. Poros növényzet. Ez utóbbit csenevész akácfák képviselték, még délelőtt is ebédutáni bóbiskolásukban megnyúltan, kerek leveleikkel sorakozva fel kétoldalt a száron, porból véve és porrá válva. Sok árnyat nem adtak, de valami védelmet mégis a nap perzselése ellen. Felértünk a Citadellához. Ez már a Gellérthegy legfelsőbb pontja. Mit mondjak erről a múlt század közepi erődről, mely vastag falaival, fűvel benőtt földrézsűivel, unatkozó katonáival és nemlétező ágyúival tűnt fel. A szabadságharc leverése után az erődöt nem a főváros védelmére emelték, hanem a város ellen, hogy onnan az osztrákok kedvükre bombázhassák a védtelen várost egy esetleges zendülés kitörésekor. Ringlispíl, durván faragott lovak, rikítószínű függöny, forgó tükrök. Néhány szegényes mutatványosbódé, gyorsfényképész, virslis- és krachedlis-sátor. És por és por. Népség és katonaság. Vasár- és ünnepnap. A keleti oldal már erősen be van fásítva, parkosítva. Gondozott utakon lehet leereszkedni a Gellért-szoborhoz. Útközben a Gellért-kioszk kínált pompás kilátást a városra, de valahogyan az nem nekünk volt kitalálva. Csak külföldi vendég kíséretében szoktuk felkeresni. Szalámit és körözöttet lehetett enni, mindezt palack sörrel lemosni — de valahogy a számla sohasem stimmelt. Szinte félúton volt a Gellért-szobor, félkörű kollonádjával, esténkint reflektorokkal megvilágítva. Ragyogó fényárban néhány üres pad. Volt néhány az emlékmű mögött is, s ide nem ért a fény. Ezek viszont mindig foglalva voltak. Innen a lépcsőkön csak pár lépés a Döbrentei tér. A híd alatt van a gyomorbajosok ivókútja, glaubersós melegvize közkedvelt. Reggel és este itt sétálgattak a kis parkban —- gőzölgő pohárral a kezükben — a betegek. Füredre vagy Rohicsra gondoltak ? A Döbrentei tér legszebb látványossága maga az Erzsébet-híd. Hatalmas, jól „svejfolt" ívben szeli át a Dunát, vízben levő pillérek nélkül is oly ideges és mozgékony, mint egy telivér versenyló. A diagonális kimerevítések hiánya is hozzájárul a szellős, légies megjelenéshez. Ennek megfelelően még a víz fölötti árnyéka is füvek fölött suhanó agáréhoz hasonló. A budai nagy kloáka dunai betorkolásánál keringő sirályok, rokonlelkek, Christian Morgenstern szerint Emmának hívják őket. A Rudas fürdőben télen az ablakok tejszerű párákban úsztak, rozsdalé csurgott le a vasakon. Fürdés közben gyakran fókahangon ugattunk. Itt volt a török fürdő, kerek kupolájával, melyben csillagok gyanánt kis vastag üvegdarabok csillogtak. A tömzsi oszlopok között haragoszöld víz, fehér és szeplős pocakok gőzölögtek. Minden gőzfürdő, persze, vallásos kérdés: hinni kell benne. Akik hinni tudnak, meggyógyulnak; mint vajákos ír és bűvös fű, a víz gyógyulást hoz testi és lelki betegségükre. A tér egyik mellékutcájában volt egy kávéházhoz tartozó bár, ahová gyakran elkísértük Éber Pistát, aki akkor éppen az egyik konzumtyúkkal járt. Ez a nő a rajztermi izomember gipszöntvényéhez hasonlított, és talán a vonzereje sem volt kisebb. A szerencsétlen flótás, Éber, éjjelenként felkelt a felesége ágyából, hogy megvárván a bár záróráját, hazakísérhesse a leányzót Mányoki úti hónaposszobájába. Leg-Városrendezés a 20. században. A szerző rajza, 1926 szívesebben elvitt volna valamennyiünket, hogy lássuk a különböző pozíciókat, melyekre a nemek tornájának komplikálására volt szükség. A legszebben fásított Dunaparti sétány a Várkert-rakpart. Budai korzónak is hívták. Volt is rajta néhány zöld Buchwaldszék kitéve, de ezeket alig láttam használatban. Öreg nénik jöttek ide, néhány nyugalmazott bácsi és diákok. A magányt kedvelő emberek korzója volt ez. Lent propellerek suhantak, kis vontatók, megrakott uszályaikkal, néha egy-egy tutaj-flottilla. Az uszályok gyakran Regensburgból jöttek vagy Linzből, nagy ritkán egy-egy „bolygó hollandus" is volt köztük. A húszas évek elején, hadihajókból, gyakran nemzetközi társaság verődött össze: angol, francia, olasz naszádok voltak kikötve a rakpartnak ezen részén. Az olaszok gyakran fehérneműiket lógatták ki az árboc és ágyú közt kifeszített kötélre, gatyáik, ingeik vígan lengedeztek a szélben. Más városokban sok baj volt a fákkal, elszáradtak, gyakran kellett cserélni őket. Budapesten szépen fejlődtek a vadgesztenyék, a platánok és hársfák. Hatalmas, nemritkán évtizedes példányok díszítették a sétányokat. A legszebb rész: a Várkerttől a Várbazárig. A néhány szobrászműterem, az összekötő loggiával és díszkúttal, Ybl Miklós egyik legnemesebb épületcsoportja, melyhez még a kávéházi kioszk is hozzátartozott. Ide gyakran vittek magukkal szüleim tavaszszal, nyáron és ősszel is, mert itt szokott apám találkozni unokatestvérével, Eisenstetter Alajos ezredessel és annak feleségével, Lujza nénivel. A néni szivarozott és botrányt csapott, ha nem hozták azonnal az összes képeslapokat és a legropogósabb sercliket. Jó emberek voltak, de túlzott különcködéseik miatt nehéz volt velük érintkezni. Télen a Fiume Szálloda kávéházába jártak apámék, az épület különösen keskeny formája miatt úgy nézett ki, mint egy óceánjáró szalonja. A zöld plüssfotelek, az aranyozott Thonet-székek és csillárok akkoriban rettenetesen divatjamúltnak tűntek, ki gondolta volna, hogy pár évtized múlva újból divatba jönnek majd. Amíg a szüleim beszélgettek, én a képeslapokat nézegettem. Vicclap, divatlap, társasági szemle, mindegy, csak színes, képes legyen. Különösebb nyelvi nehézségeim nem voltak, mert abban az időben már németül és angolul is beszéltem, de olvasni még nem tudtam. 34