Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Dr. Buza Péter: A leves

tájt osztani fejedelmi ajándékát az addigra szép számmal összegyűlt szegényeknek. Két-három lóca szolgálta a kényelmet, kecskelábú aszti lra kerültek a „tányérok": üres konzervdoboztik, ütött-kopott, háborúból megmaradt csajkák. K ésőbb — amikor a város urainak szépzérzékét zavarni kezdte a belvárosi látványosság — Róbert bácsi kivonult a Kálvária térre meg a Haller piacra, végül a Városligetbe. A húszas évek derekától segédekkel dolgozott. Azok mérték a sorbanállók tányérjába a maradéklevest, ő maga csak szemlélője és persze szervezője volt az eseményeknek. Szúrós tekintetű szemlélője, aki bizony alaposan megnézte kuncsaftjait. Aki nem volt elég alázatos, nem volt elég hálás, elzavarta a terülj, terülj asztalkámnak még a közeléből is. Azt se lehet mondani, hogy szelíd szóval, szamaritánus módra — ahogy egy misszionáriushoz illenék. Pokróc-goromba ember volt. Mindenkivel ordítozott, de nem nagyon féltek tőle, hiszen tudták „mennyire szereti az ő szegényeit". Akikért minden „áldozatra" képes. Hitelképes apostol „Senki se támogat — nyilatkozta a Tolnai Világlapjában —, csak a kofák a csarnokban! Ők igen, ők adnak! Mindennap odamegyek hozzájuk, és ők mindig adnak ... De nagyon nagy nehézségekkel kell megküzdenem, mert ezek a szegények 1 mindennap itt várnak, és nekem még akkor is kell ebédet adni, ha senkitől sem kapok támogatást. Hatszázötvenmillió koronás adósságot csináltam eddig, de még egyszer sem fordult elő, hogy ne lett volna ebéd... az embereknek nincs szívük, és nem adnak! Hiába írnak az újságok akármit! Negyven éve segítek a szegényeken — ordítja az újságíró fülébe — hét éve vagyok szakács! Mindenkinek adok enni, aki idejön és kér. S mintegy végszóra megérkezik az új kérelmező: Egy asszony, gyerekkel a karján. Könyörögve szólal meg: Kérem, a méltóságos úr küldött. . — Adjon neki enni! — mondja Róbert bácsi a segédjének. — A méltóságos úr mondta, hogy . . . — Nem érdekel! Fogja be a száját, és egyen!" Hatszázötvenmillió korona adósság! Nyilván a vagyonából költött ennyit a szegény ember a szegény emberekre — — gondolhatják .. . Dehogy! Feinsilber úrnak nem volt pénze. Bankkölcsönökre célzott az újságírónak, aki 1927-ben írta meg szívbemarkoló riportját. Róbert Levesre várva bácsi ugyanis félhivatalos apostol volt. Hitelt is felvehetett. Elvégre kiterjedt jótékonysági üzlete ezekben az években már országos hírre tett szert. Mozgó népkonyhahálózatról ábrándozott, lakásán pedig — ekkor az Erzsébet (a mai I enin) körúton volt kényelmes szállása — lebeszélő „hivatalt" működtetett. Az öngyilkosjelöltek lelkét kezelte, hogy elálljanak elkeseredett terveiktől. Telefonsegélyszolgálat — telefon nélkül. Azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy ingyenszállodát nyit az utcára kerülteknek. Ajtaja mindig mindenkinek tárva lesz — mesélt dédelgetett ötletéről — „mert ez az igazi keresztényi és nemzeti cselekedet". Akkorra ugyanis már igazi keresztény volt, és abszolút nemzeti, vagyis magyar, am' bizony nagy szó, ha meggondoljuk, hogy korábban volt már baptista, nazarénus, görögkeleti és jézushivő izraelita, lengyel, orosz, angol és török. Keresztényi és nemzeti, mint maga a kurzus és megannyi szerencselovagja. No és persze nagyhatalom volt Pesten. Ősz szakáll keretezte a télapóéra emlékeztető, jóságos vonásokkal telefaragott arcát. Hosszú fehér inget viselt termetes testén — akár az angyalok —, vastag, görcsös botra támaszkodva járta az utcákat, és felintett a villamoskocsi-vezetőknek. A vezetők pedig megálltak, ha úgy kívánta. Elvégre sietős volt a dolga. Folyton mennie kellett, üzletről üzletre. Büfékbe, éttermekbe, elegáns szállodákba, ahol már várta az összecsomagolt élelmiszer. Sokat ordított. Ordított, ha keveset adott, vagy ha nem adott pénzt a boltos, az ékszerész, a fotográfus — bárki —, akinél megjelent „szegényei nevében". Sonkát, szalámit, mindenféle csemegéket káromkodott össze mázsaszámra, finom ruhákat, takarókat, mindent, amit ért. A készpénzt, a bankkölcsönöket nem kellett elkölteni. A sonkára, szalámira, ruhaneműkre pedig volt vevő. így aztán a köztiszteletben álló Feinsilber úr magánvagyona szépen gyarapodott. A nemesebb árukból — no és persze a pénzből — ugyanis semmit sem láttak az „ő szegényei". Mint ahogy ez egyszer csak váratlanul kiderült . .. Nyilvánvaló, hogy a jótékonyság összegorombáskodott adójából a hivatalban-hatalomban ülőknek is jutott. Másként aligha lehetett volna elképzelhető, hogy a leleplezett apostol az utolsó pillanatban megléphessen a felelősségre vonás elől. Örököse: a főméltóságú asszony 1930 telének egyik késő délutánján hírnök jött pihegve a kapitányságról vagy az elöljáróságról, és megsúgta Róbert bácsinak, hogy pillanatok alatt elsodorja biztos egzisztenciáját a botrány vihara, ha tétlenül várja a történendőket. Feinsilber Róbert azonban nem volt az az ember, aki habozott, amikor eljött a cselekvés órája. Ráadásul — ö tudja miért — készült is erre a napra. Vagyonkáját kellő időben Bécsbe menekítette, két villát és egy hatalmas bérházat is vásárolt. Itt éldegélt aztán, élvezve a békés öregkor örömeit. Később bizonyára értesült róla, hogy van a jótékonykodásban utódja: maga a főméltóságú aszszony sem átall levest osztani, és bizonyára elégedettség költözött a szívébe. 0 húszezer pestit etetett, nem többet az irgalmas hölgyek sem, azután, hogy olyan hirtelen át kellett adnia az apostoli tisztet. Lehet, persze, hogy kissé irigyelte a harmincas évek kondérjainak őreit. Más az azért — gondolhatta —, ha hivatalosan is kézbeveszik a dolgokat. Persze a 30-as években már papír is kellett a leveshez. Jogosítvány, amit az elöljáróság tisztviselői állítottak ki. Hogy a kérelmező megkaphassa az ingyenételt, szegénységi bizonyítványt, keresetnélküliséget igazoló okmányt és a politikai megbízhatóságot pecséttel megerősítő végzést kellett hoznia. Csak az kaphatott levest, akinél minden „lelet" negatívnak bizonyult. Hiába, nincs olyan tökéletes megoldás, amin ne lehetne még valamit tökéletesíteni! — vélhette a pestiek Róbert bácsija, az egyetlen misszionárius, aki a húszas években figyelemre méltatta a világnak ezen a táján az elesetteket és nyomorultakat ... És elgondolkozva simítgatta feleslegessé vált szakállát, amit immár nem a szerep kedvéért, csak úgy, a maga mulatságára nevelgetett. Ingyenkonyhák a főméltóságú asszony országlásának korszakából 19