Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Kertész Péter: Két forintért életmentés

lünk, ahol a kiinduló helyzet lényegesen súlyosabb, két-három státuszért, telefonvonalért, többletügyeletért folyik a hocinesze, miközben olyan takarékossági utasítások fogalmazódnak meg, hogy „akinek öt és húsz perc között nem lehet lerendezni a problémáit, azzal nem érdemes vesződni". Mintha kizárólag azok az anyák hozhatnák világra gyermekeiket, akik ennyi és ennyi időnél többet nem használnak el vajúdásra! Ijesztő prakticizmus azt mérlegelni, hogy az ember ér-e többet vagy a megmentésére fordítandó anyagiak. Viccek születnek arról, hogy a paciens felkötötte magát, mert mindig mással beszél a lelki elsősegélyszolgálat, miközben még egy hangerősítő sem áll az ügyeletes rendelkezésére, hogy legalább a telefonkagylót ne kelljen naphosszat szorongatnia. S hogy köhnyebben jegyzetelhesse a beszélgetéseket, mivel természetesen nincs se magnetofon, se egyéb rögzítésre és feldolgozásra szolgáló berendezés. A szolgálat vezető pszichológusának, fogalma sincs, mekkora a költségvetésük, s ha tudná, se dönthetne a felhasználásáról, igy aztán még ellátmányt is alig kapnak. A másfél szobás, sötét hivatalt, amely egykor álktólag karantén volt, puritán komfort jellemzi — ágy nélkül. De a többi bútor között is akad nem egy olyan, amit „kölcsönadtak maguknak". De zsebből fizetnek szakkönyvet, továbbképzést, szükség szerint taxit, ha életet kell menteni — amit nincs az a hivatal, amelyen utólag be lehet hajtani. Nem egyszer, a város túlsó végéből jelentkezik be valaki, hogy bevett egy halom gyógyszert, vagy átvágta az erét, s hadd legyen az ügyeletessel, amíg meg nem hal. Aztán vagy megmondja a címét, vagy nem. Az ügyelőnek akkor is érzékelnie kell a közvetlen életveszélyt, ha elhallgatják előle, s csak az elmosódó hangból lehet következtetni arra, hogy az elégedetten alvó város valamelyik telefonfülkéjében egy ember vérzik. A krimiken ne velkedett olvasó most persze azt gondolja, hogy mi sem egyszerűbb, mint kinyomozni egy tele fonösszeköttetésből a hívó hollétét. Csak éppen arról feledkezik meg, hogy a detektívtörténetekben a főfelügyelő valóságos hadsereget dirigál, s a technika minden vívmánya rendelkezésére áll. S ezt az apparátust akkor is mozgásba hozzák, ha csak egy kis betörőt kell kézre keríteni. Pedig nem kell meszszire menni a jó példáért. Prágában a lelki elsősegélyszolgálatnak teljesen kiépült rendszere van. Saját telefonközpontjuk deríti ki, hogy honnan jön a hívás, s már indul is az autó, fedélzetén szakképzett nővérrel, a veszélyben levő polgártárs megmentésére. Ugyanakkor mód van arra is, hogy telefonon behívják a pácienseket, s úgy folytassák a megkezdett beszélgetést. Moszkvában tavaly novemberben startolt a lelki elsősegély, miután tüzetesen tanulmányozták a budapesti szolgálatot. A budapesti lélekmentő gárda valóban figyelemre méltó társaság: a hányódás és az értetlenség csak bölcsebbéj és edzettebbé tette őket. Nemesek felélesztik a reményt, hanem maguk is reménykednek. Most éppen egy kriziscentrum létrejöttében. Úgy vélik, hogy az új helyen nemcsak elfogadják s méltányolják őket, hanem — ami szerintükfontosabb—, megadják nekik az életmentés feltételeit. Mert nagy a felelősségük, s munkájuk érzelmi terhe szinte elviselhetetlen. Például, ha éjnek idején az ügyelő öngyilkossal vagy öngyilkosjelölttel beszél, és szabadságának tiszteletben tartásával ugyan, de a megmentésére törekszik. Csakhogy a mentő kizárólag „eseményre" megy ki, ha valakinek a fejére pottyan az a bizonyos tégla. A krízis nem betegség, ha valakinek ilyenje van, s feltételezhető, hogy netán kárt tesz magában, azt pátyolgassa a lelki elsősegélyszolgálat. A telefonkommunikáció önmagában azonban nem elég, legfeljebb a pillanatnyi veszély elhárítására, a krízis feloldására jó. A kiváltó okokat nem lehet megszüntetni két forintért, jó adag emberséggel, empátiával sem. Olyan befogadó helyek kellenének, s nem csupán egyetlen életmentő centrum, vagy ahogy divatos néven újabban emlegetik, krízisintervenciós akármi, ahol jó kezekbe kerülnének azok a válságban levő emberek, akikről a társadalom állítólag nem akar lemondani. Ha lennének ilyenek, a lelki elsősegélyszolgálat nem kerülne újra és újra az elé a dilemma elé, hogy most aztán hova küldje az embereit. Még leginkább az alkoholistákon lehet segíteni, mert az elvonok viszonylag jók. De melyik ambulanciára vállalnak fel egy homoszexualitásától szenvedő embert? Vagy azt az ifjút, aki már kinőtte a nevelési tanácsadót, de még nem kapott választ kétségeire? És hol orvosolják a szorongást, a szexuális zavart, a tehetetlenséget, a magányt, a már-már antiszociálisnak tűnő bezárkózást, a család, a gyes, az özvegység, a hirtelen jött nyugdíjaskor megannyi keservét, konfliktusát? A pszichiátriai osztályokon aligha, hiszen se ez, se az nem betegség. Márpedig akit innen is leráznak egy semmitmondó zárójelentéssel, annak dupla a baja, hiszen „hitelesítették a lelki problémáját". S akkor inkább nem vállalja az anonimitás feladását, ha egyszer stigmát jelent, s hivja*Vendületlenül a gyakorta mással beszél-t jelző lelki elsősegélyt, ahol a kutya se kérdi meg tőle, hogy hívják, hol lakik, volt-e büntetve vagy kitüntetve. 1973 áprilisától 1980 decemberéig negyvenháromezer beszélgetést, köztük húsz percesnél is lényegesen hoszszabbakat regisztrált a lélekszámra minden bizonnyal legkisebb államilag bejegyzett szolgáltatás. Igénybe vette már öt és fél éves leukémiás kisfiú s kilencvenhárom éves töksüket néni, takarítónő és minisztériumi főosztályvezető. A krízis nem tisztel sem életkort, sem egzisztenciát. Bárkit elérhet, s bárki áldozatául eshet. Az egészségügyi háttér-fedezet létrehozása azonban távolról sem old meg mindent, hiszen egy ígyúgy összefoltozott, sommásan mondva rehabilitált ember még egyáltalán nem biztos, hogy életképes. Csak ha minden más klappol, ha van lakása, munkája, választott közössége, s nem jelölik meg a poharát a kocsmában, mint a morbus hungaricus idején. 229-600 229-600 229-600 229-600 Azt megszoktuk, hogy a börtönből kiszabadult fiatalkorúak szívós utógondozásban részesülnek, jut valamennyiüknek hivatásos pártfogó. Ugyanakkor egy suicidiumból életre kelt ember, akinek, mintha csak jól berúgott volna, kimosták a gyomrát, mehet a dolgára. Még a lelki elsősegélyszolgálat számát se nyomják a markába. Magára vessen, ha aztán megint nem talál más megoldást, hiszen távozás előtt aláíratták vele, hogy soha többet nem csinál ilyet. 11