Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Ablonczy László: Az utcanév is emlékmű

ABLONCZY LÁSZLÓ Az utcanév is emlékmű Forgatom a Kartográfiai Vállalat várostérképének legfrissebb, 1981-ben rögzített és közreadott változatát. Nem a topográfiai részletekkel bíbelődöm, utcanév-mutatójában mélyedek el. Érdekel, hogy az irodalom, színház, filmművészet körében kik azok a személyek, akiket a város magáénak tud? Akik egy út, utca, tér névadására érdemesültek, s mindennapi életünkben elvezetnek: tájolják, rögzítik, pontosítják útjainkat, lakóhelyünket. Szomorú végeredménnyel hajtottam öszsze a regisztert. Valamiféle, évtizedekkel elmaradt, óságos klasszicitásba süppedt az a tájékozódás és szándék, amely személyek s nevek éltetésével óhajt egyféle impulzust adni közösségi emlékezetünknek. Jól tudom, rendtartása van annak, hogy utca, tér miként veheti fel egy-egy ismert személyiség nevét. Mindenekelőtt csak elhunyt személy és valamilyen hozzákötődő évforduló alkalmából jelölhető nyilvánosság elé. Megértem tehát, hogy a közelmúltban elhunyt Nagy László, Örkény István, Déry Tibor életműve és munkássága még nem kaphatta meg a közszereplésnek ezt a szerény utóéletét. De az már alig magyarázható meg, hogy a több mint húsz esztendeje halott, embernek és írónak kiváló Remenyik Zsigmond Budapest Főváros Tanácsától még egy sikátorra sem érdemesült. Szabó Pál nevét is hiába keressük a névmutatóban, noha több mint egy évtizede nincs az élők sorában, s mily fintora a sorsnak, hogy annak a tömegszervezetnek tekintélyes vezetőjeként is tevékenykedett, amelynek talán társadalmi megbízásból is tiszte volna jeles személyiségeinknek emlékezetét jó rendben tartani. Hasonlóképp járt Darvas József is, aztán Áprily Lajos, Sinka István, Kodolányi János. De soroljuk-e tovább ? Épp elég évforduló lett volna, hogy koszorú mellé egy-egy utcanév elkeresztelésével is emlékezzünk rájuk! Kós Károly nevével nemcsak szépírói minőségben, hanem az Állatkert és a kispesti lakótelep tervezése okán is illő volna már kitüntetni magunkat (ha már a városrész védetté nyilvánítására mindhiába várakozunk.) Az ő személye már a kolozsvári Házsongárdi temetőből tekint felénk. Szellemi összetartozóságunk nemcsak e szűkös földrajzi meghatározottságban gyakorlandó. Budapest kerületeiben több Kolozsvári, Pozsonyi utca határokon túli kötődéseinkre is emlékeztet. Talán az imént említett, Kolozsvár által felidézett kiválóságok is mozdítanak még bennünk valamit: Kuncz Aladár, Dsida Jenő, Asztalos István, Bartalis János, Horváth István, Szilágyi Domokos, Szabédi László, Salamon Ernő, Kovács Katona Jenő; s a legelsőbbek között is: Gaál Gábor. Akinek harcostársát említendő már a szlovákiai Stószra zarándokolhatunk — Fábry Zoltán sírjához. A Vajdaságból nem kisebb névre utalhatunk, mint Sinkó Erviné. Az imént felsoroltak egyikének életét, munkásságát, harcát sem hirdeti Budapesten tér, út, utca vagy emléktábla. Szoborról pedig már hiábavalóan álmodozhatunk. S az már újabb rétegét veti fel a tennivalóknak, ha arra utalunk, hogy a testvériség jegyében olyan kiválóságokra is illő volna emlékezni, mint a bukaresti földrengés során tragikusan elhunyt Veronica Porumbacu vagy a szlovákmagyar emberi és szellemi kapcsolatok rendíthetetlen szolgálatosa, Emil Boleslav Lukac. Annyi között most csak e két nevet említettük. Színház és film területén is hosszú tennivalóját látjuk emlékezetépítésünknek. Horváth Árpádról, a Nemzeti Színház mártírhalált halt egykori kiváló rendezőjéről részletesebben is. Utca, szobor máig nem hirdeti nevét. 1971 tavaszán a Kossuth Klubban emlékestet szerveztünk olyan kiválóságok részvételével, mint Komor Vilmos, Neményi Lili. Fellépti díját valamennyi közreműködő egy Horváth Árpád-emléktábla javára ajánlotta fel. Tiszteletdíja után bizonyára egyetlen közreműködő se nyomoz, de az emléktáblának nincs híre. Néhány esztendeje a Film Színház Muzsikában felemlítettem: 1969-ben a Színházművészeti Szövetségnek, név szerint Kazimir Károlynak levélben javasoltam, hogy Horváth Árpád halálának negyedszázados évfordulójáról tisztességgel kellene megemlékezni. A második emlékeztetőre való reagálás jellemző: ahelyett, hogy a megkésett, beismerő cselekvés jegyében hangzott volna, kioktatott: annak idején a szövetség tőlem nem kapott semmiféle levelet. Már-már talányos, ma is lappangó személyes elfogultságra kell gyanakodnom, hogy ez az embernek, forradalmárnak kiváló és a társadalomért mártírhalált halt művész mindmáig semmiféle tisztelgő gesztust nem kaphatott a fővárostól. Amint az idő nyomásában összeroppant Pünkösti Andor neve se érdemesült még névadónak. Márkus Emília nevét az utcanév-mutatóban találom, s bizony milyen jó volna látni mellette Márkus Lászlóét, az Operaház, az Új Thália rendezőjéét, akinek éppen november 19-én volt születésének 100 éves évfordulója. Említsük Feld Mátyást, aki életét, pénzét, szakértelmét rendíthetetlen szeretettel adta a magyar színjátszás szolgálatára? S közelébb az ötvenes-hatvanas évekhez! Uray Tivadar, Somlay Artúr, Szabó Ernő, Palló Imre, Latabár Kálmán, Soós Imre, Rajnai Gábor, Kiss Manyi, Tompa Sándor, Tőkés Anna, Latinovits Zoltán. S megint csak a határon túlról is tekintve: Andrási Márton, Kovács György, Delly Ferenc. A tucatnyi magyar filmben is szerepelt Fábián Ferencre is gondolhatnánk. Remélhetően a Bajor Gizi Színészmúzeummal nem akarjuk letudni lelkiismereti kötelességeinket. Jó, hogy Máriássy Félix munkásságára már utca emlékeztet, de a díszlettervező Pán József, a rendező Bán Frigyes, Gertler Viktor, Fehér Imre, Keleti Márton, az operatőr Eiben István és mások hosszú sorban következnek egymás után képzeletünknek ama regiszterében, ahol a müvek mellett némi társadalmi halhatatlanságot is óhajtanak és érdemelnek. Úgy hírlik, 1982 utolsó negyedévére utcanévavatóra „beütemeztek" egy művészt: Pécsi Sándort. Örömünk mellett szabad legyen türelmetlen elégedetlenséggel szólani. Lassú, kiméit sorrendiséggel mind távolodik s kopik aktuális kollektív kötelességünk. Bürokratikus bizottságosdi helyett irodalmárok, színházi művészeti emberek átgondolt és összefogó munkarendje szükségeltetik immár. Mert több évtizedes elkésettség mutatkozik. Új lakótelepekkel, utcákkal, közökkel, terekkel gyarapodó fővárosunkban bőven vannak nevükre váró utcák, terek. Feltételezem a hunok ostoros királya, Attila se igen óhajt névadója lenni egy tizenegyedik utcának. Nagybecsű közlekedésügyi miniszterünk, Baross Gábor is beéri immár tizeneggyel. Nem kívánjuk, hogy Kölcsey, Jókai késői kollégáik javára lemondjanak egy-egy utcáról. Mert naponta új utcák, terek alakulnak, s amint a névmutató H betűjénél a 32-esek tere után számolom: 162 fővárosi utca kapott hatszázzal kezdődő számot. Rendben s alaposan át kell tekinteni tehát ezt a naponként szomorúan gyarapodó halhatatlansági lexikont. Hogy ne csak alkalmanként televízióban, az ünnepségek keretében tudassuk magunkkal: van kikre hivatkozni. Vannak olyan teljesítmények, életművek itthon és tágabb szellemi magyarságunkat tekintve, akikre akár egy utcanévvel is emlékeztessük magunkat. Hogy nem a felejtésben, hanem élő cselekvésben vagyunk egyet akarók. 32