Budapest, 1982. (20. évfolyam)

2. szám február - Császár Nagy László:...a vevő is ember

ben pedig igyekeztünk eleget tenni a szociális létesítményekkel kapcsolatos követelményeknek. A munkakörülményekből fakadó gondjainkat sokkal inkább az okozza, hogy a szakma nehéz fizikai munkát követel. Évek óta mondjuk, hogy nődolgozóink nem cipelhetnek húsz kilónál súlyosabb csomagokat. De szállítóink többnyire 25— —50 kilós csomagokat szállítanak. A munkakörülmények címszó alatt viszont beszélhetünk a szállítókkal folytatott mindennapos vitákról, az azzal járó idegfeszültségről és arról, hogy boltosaink bizony néha ki vannak szolgáltatva a szállítók kénye-kedvének. Ha szólni mernek, másnap esetleg órákkal később érkezik a kenyér, vagy nem a megrendelt áru kerül a gépkocsira. Mindezek befolyásolják a munkaerőhelyzetet, a munkafegyelmet, és jelzik a szakma társadalmi megbecsültségét is, ami pedig hatással van a munkaerő-utánpótlásra is. Igaz, vidékről talán tudnánk pótolni a létszámot, de ezek a lányok az iskola befejezése után, jórészt a fizetésük és a magas albérleti díjak között meglevő aránytalanságok miatt, mielőbb igyekeznek vissza vidékre. így aztán valóban nem áll módunkban válogatni a jelentkezők között, ez pedig kihat a munkafegyelemre. Gyakran szó esik mostanában a fogyasztói érdekvédelemről, illetve annak fogyatékosságairól. Milyennek ítéli e téren a jelenlegi helyzetet, és mit lesznek-terveznek a vásárlók érdekeinek hatásosabb megvédéseére? A fogyasztói érdekvédelem részben összefügg azzal, amit az imént elmondtam. Erről lehet felháborodott hangú cikket írni, de az említett tényeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. És amikor a fogyasztó véletlen vagy szándékos megkárosításáról beszélünk, tudomásul kell vennünk azt, hogy nem csupán a szakmában uralkodó morálról van szó. A kereskedelem morálja egy kicsit visszatükröződése a társadalomban uralkodó normáknak. Őszintén meg kell mondani, hogy a különféle ellenőrzések ta, pasztalatait befolyásolják a gyakran indokolatlan húsz-harminc filléres áremelkedések is. Akad olyan termék, amelynek ára fél év alatt hatszor változott. Szinte lehetetlen ennyi árat fejben tartani. Mindennek ellenére állítom, hogy a népgazdaság egyetlen ágazatában sincs olyan tudatos, tervszerű ellenőrzés, mint a kereskedelemben. A tévedésekkel és különösen a szándékos „tévedőkkel" szemben nem vagyunk elnézőek. Nem ritka, hogy a kétforintos túlszámolásért 1000—1500 forintos bírságot fizettetünk, pedig ez némelyikük fizetésének ötven százaléka. De volt már példa a kereskedő fizetését jóval meghaladó büntetésre is. Persze elgondolkodtató, hogy miből fedezik megélhetésüket ilyenkor ezek az emberek? Nem keresünk mentségeket, és nem lehetünk könyörületesek; nemcsak célunk, hanem kötelességünk is a fogyasztók érdekeinek következetes védelme. De még egyszer hangsúlyozom nem szabad figyelmen kívül hagyni a kereskedelemben dolgozók munkáját jelentős mértékben befolyások) tényeket sem, hiszen ezek hatásai vannak a munkafegyelemre. Mert a következetes szigorúság visszahat a munkaerőhelyzetre is. Csak egy példa. Nemrégiben a kora esti órákban bementem az egyik üzletbe, ahol a pénztárosnő dohányzott a pénztárban, ami természetesen tilos. Megkérdeztem a boltvezetőt, miért nem vonja felelősségre. Elmondta, hogy nem jött be a váltótárs, másként nem tudták megoldani a helyettesítést. A pénztárosnő reggel hat óra óta dolgozott. Ha ragaszkodom a felelősségre vonáshoz, másnap talán beadja a felmondását. És a jelenlegi munkaerőhelyzetben ezt nem engedhetjük meg, inkább szemet hunyunk a kisebb fegyelemsértések felett. De azt is beláthatja mindenki, hogy 10—12 órai munka után gyakoribbak a tévedések. Természetesen nem mondunk le a fogyasztói érdekek megvédéséről, ezért próbáljuk elérni, hogy a termelővállalatok előre csomagolva, az árak pontos feltüntetésével szállítsanak. Ám ez a kérésünk eddig csak kismértékben talált meghallgatásra. így nem marad más hátra, mint a tervszerű ellenőrzés, hiszen ebben is, csakúgy, mint a szakma valamennyi gondjának megoldásában, ismerjük tennivalóinkat. * Eddig a beszélgetés, melynek során természetesen nem kerülhetett szóba ennek az ősi mesterségnek valamennyi gondja, baja. Nem is szólva a gondok mélységéről, így érthető, hogy az interjú után is maradtak megválaszolatlan kérdések. Csak néhány ezek közül: miért lépegetünk az indokoltnál lassabban az éjszakai konténeres szállítás elterjesztésében? Mi okozta, hogy a szakma viszonylag rövid idő alatt elvesztette évezredek alatt kivívott társadalmi rangját. Mi a magyarázata annak, hogy miközben az üzemeltető a kis boltok veszteségessége miatt panaszkodik, egy-egy lakószobányi területen dolgozó magánkereskedő életviteléből korántsem lehet a veszteségességre következtetni ? Miként lehet az, hogy a jogilag szabályozott szerződéses kapcsolatok helyett helyenként és esetenként az érdekkapcsolatok határozzák meg egy-egy terület ellátását? Miként és miért befolyásolhatják a szállítóknak juttatott „apróságok" egyegy üzlet áruválasztékát? Azt viszont már kinek-kinek képzeletére bízom, hogy ki viseli ezeknek az apró figyelmességeknek a terheit. . . Mint ahogy az sem lehet kétséges, hogy a fogyasztói érdekek megsértése miatt kirótt, egyhavi fizetést is meghaladó bírság befizetése után miből teremti elő a kereskedő a létfenntartásához szükséges összeget. Miért maradnak a bírságok gyakran hatástalanok? Ezekről a kérdésekről azonban — részben bizonyítékok hiánya miatt — nem igen szoktunk beszélni. Mert ezekről csak álarcok nélkül, kíméletlen őszinteséggel lehet szólni. Valahogy úgy, mint azt egy önmagát megnevezni nem akaró boltos levelében olvasom: „Helyenként megmosolyogtató, amit a kereskedelemről ír. Azok is jót mulatnak, akik naponta megrövidítik Önöket. .. Boltosságom ideje alatt valahányszor elkapott egy ellenőr, az a boltvezetővel hátrament a raktárba jegyzőkönyvet készíteni. Körülbelül húsz perc múlva előhozta a papírokat, ahol csodák csodájára, senki sem számolt úgy, hogy abból szabálytalanság legyen. Bár saját szememmel nem láttam, de állítólag a kollégák szerint 300—500 forintba kerül egy ember úgy félévente. A villámleltárakról mindig tudunk egy-két héttel a megtartásuk előtt. A vállalatvezetők volt boltosok, rokonok, barátok, kollégák. Amikor beléptem a vállalathoz, valaki elmagyarázta, hogy mi olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Az áru-, illetve a pénzfelesleg mennyiségét a hét végén tartott fekete leltárokból tudtuk meg. A pénz természetesen nem mind a mienk. Az ellenőrökről már szóltam, a főnökség tagjai sem valószínű, hogy a dolgozók szép szeméért jelzik az általuk elrendelt villámleltárokat. Az intézők —- több bolt közvetlen vezetői — rendre szemet hunynak sok minden felett. Talán ingyen? Az áruszállítók a jó minőséget a kapott pénz szerint biztosították. A szebb áru a »jobb« helyre jut, az sem árt, ha tényleg megegyezik a szállított áru mennyisége a papíron levővel, a hiánycikkekről nem is beszélve. A kenyérszállító naponta 50 forintot kapott, a hidegtálas szintén, a húsért és felvágottért már több jatt jár és így tovább." De ki ad hitelt egy névtelen levélnek? 7