Budapest, 1982. (20. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Gvadányi József, a peleskei nótárius

VARGHA BALAZS Gvadányi József, a peleskei nótárius Akit Petőfi irigyelt „Istenemre, sokért nem adnám, ha én írtam volna a Peleskei nótáriust." — Petőfinek ez a fölsóhajtása és egyéb megnyilatkozásai más szférába emelik Gvadányi Józsefet, mint ahova a 19. század első felében az irodalmi kritika és az irodalomtörténet utasította. Majdnemhogy száműzte. Petőfi ezúttal nem törődött a szemléletnek azzal a szakadékával, amely elválasztotta őt a nyugalmazott lovas generálistól. Mert ami a tizenkettős magyar epikus versnek az ízét, hangulatát, tempóját adja, abban viszont közel voltak egymáshoz. Emberismeret, apró tények megfigyelése, szókimondás, csúfondáros torzítás — mesterei voltak ezeknek mind a ketten. S azt se feledjük, hogy a szalonok kényeskedőit, a pórias hangok ellen háborgó kritikusokat is jólesett megfricskázni a Petőfi—Gvadányi szövetség deklarálásával. A régi jó Gvadányihoz címzett versével műfajt teremtett Petőfi a magyar költészetben. Elődkereső, szellemi atyákat megszólító versnek mondhatjuk. Kegyelmednek már rég pihen a pennája, Kegyelmednek régen megnyílt a sir szája, Hol békességgel a föltámadást várja, De még most is kedves nekem a munkája. Okkal gyaníthatjuk, hogy Ady is ennek a versnek az ismeretében kapott kedvet Táncsics és Ilosvai Selymes Péter verses megszólítására. Azzal is eszményképe lett Gvadányi Petőfinek, hogy a legszerencsésebb történelmi pillanatban bocsátotta ki könyvét, és országos tetszést lobbantott föl vele. Segített, jócskán segített II. József rendszerének megbuktatásában. Ilyen sikert adj,istenem! — fohászkodott Petőfi magában. De mást írt le 1847-ben: „Meg vagyok elégedve, ha az én munkáim olyan sok jó órát szereznek másoknak, mint nekem szerzett már Gvadányi. És őt már nem olvassa, elfeledte a közönség . . . mint majd engemet el fog felejteni." Lemondása a költői jövőről inkább csak pillanatnyi szeszély, mint meggyőződés. A második fele pedig nem is igaz. Hogy felejtették volna el a jó öreg Gvadányit? Kik és hányan olvasták A falusi nótáriust, arra nincs ugyan adatunk, de hogy Gaál József bohózatán, A peleskei nótáriuson tíz év óta egyfolytában kacagott az ország, az cáfolhatatlan színháztörténeti tény. Shakespeare Othellóját is onnan ismerték, hogy a bohózat nagy jelenetében Zajtay István úr fölrohan a színpadra kimenteni szegény Desdemonát a vérszomjas szerecsen kezéből. Miként Toldi Ugyanaz a helyzet: tapasztalatlan falusi jövevény először pillantja meg híres Buda várát. Még a meghatódásuk is rokon. Toldi a hegyeket bámulja, míg délibáb-fordítottá tömegükből ki nem születik Buda várának képe. A nótárius is áhítattal figyeli Cinkotától fogva, mikor bukkan fel a várva várt jelenés. Mentem; de nem többet hanem egy kis órát, Hát meglátám Pestet és Budának várát, Megállottam; s véltem: Salamon oltárát Látom, s csudáltomban alig vettem párát. Ilosvai Selymes Péter Toldija olykor szánalmas, olykor nevetséges figura. A peleskei nótárius talán még inkább az. Arany roppant finom érzékkel hántotta le vagy alakította át az Ilosvainál talált kínos bugris vonásokat. Ám azzal nem törődött, hogy Toldi Miklósa egyben-másban Zajtay úrhoz lett hasonlatos. A hexameteres epika majdnem negyedszázados diadal után ellankadt. Petőfi és Arany azt az epikus formát újította meg, amelyet már végképp halottnak hitt az irodalmi köztudat: Csokonai és Gvadányi tizenkettősét. Mit visz a Duna? A falusi nótárius 1790 tavaszán jelent meg, de 1788. január elsejére datálva. Való igaz, hogy versezetét 1787-ben írta Gvadányi, október 2-től december 20-ig. A dátummal azt is jelezte, hogy ő már jó előre hírül adta a magyar hajnalhasadást. Nem ő követte a divatot, a divat követte őt 1790-ben, amikor minden férfi, asszony, leány nemzeti öltözetben parádézott. Versével egy korábbi aktualitásnak is elébe vágott: még nem kezdte meg József császár a gyászos végű török hadjáratot, csak a stratégiai felkészülést rendelte el, mikor Gvadányi már megtapasztaltatta nótáriusával a közelgő összecsapás csalhatatlan jeleit. Mindenekelőtt a civil stratégákat, az első világháború kávéházi Konrádjainak elődeit veszi szemügyre Zajtay Ferenc úr, s hallgatja meg értesüléseiket, kombinációikat. Egész nap hallottam csak projectumokat, Belgrádot megvenni hogy kell, plánumokat, Itt Budán törökkel sok töltött halmokat, Nevettem e téntás vitéz bolondokat. A szerző jegyzete még pontosabban lefesti ezt a halhatatlan embertípust: „Szokása ez a városi polgároknak, különösen a bécsieknek, mindenféle plánumokat, projectumokat tenni a kávéházakban és ital közben, a háborúnak idején." Ezt a megjegyzést persze nem a nótárius nevében teszi Gvadányi, hanem saját felingerelt generálisi méltóságában: mit dugják bele tintás orrukat ezek a civilek az ő nemes mesterségébe? De a kávéházi okosoknak — úgy látszik — jó lehetett a szimatuk, mert pár nap múlva különös rakományú hajókkal népesült be a Duna, s a két parton is megkezdődött a seregek vonulása. Ez a kép sem peleskei perspektívából rajzolódott. Gvadányi maga vizsgálgatta a dunai szállítmányokat, tapasztalván, hogy előre gyártott kórházbarakot is visz magával az egyik hajó. Mi lesz a dologból, még öt nap itt vártam, Délelőtt, délutánn a hidra sétáltam, Ezt mindenkor néppel éti tele találtam, Számtalan sok hajót Dunán jönni láttam. Terhelve közöttök sok vala lisztekkel, Sok pattantyúsokkal, sok pedig pékekkel, Sok itizsetiérekkel, sok regementekkel, Agyúkkal bombikkal s más hadi szerekkel. A faispitályt is, mellyt Bécsben csinálták, Elszedték egymástól és hajókra rakták, Es így ezt is Dunán az ácsokkal hozták, Péterváradjára innét leúsztatták. Mint mondám: a Duna fedett vált hajókkal, Mellyekben sok fegyver villogott zászlókkal, Látszott granatéros süveg kaskétokkal, A szép muzsikálás, sipolás, dobokkal. 16