Budapest, 1982. (20. évfolyam)
11. szám november - Seregi László: Piszkosan jön— piszkosabban megy
Ferencvárosi főcsatorna összetételben bocsátják ki. Merthogy szennyvíz és szennyvíz között óriási a különbség. A kezeletlen szennyvíz nemcsak az emberek egészségét, hanem környezetünket is veszélyezteti. Mindezt, persze, jól tudják az ipari üzemek vezetői is. Hát akkor, miért nem intézkednek? Jogos a kérdés, bólint a főosztályvezető, majd rögvest hozzáfűzi: annál is inkább érthetetlen nem egy és nem két vállalat, üzem, gyár magatartása, mert a 4. számú vízügyi rendelet nyomatékosan felhívta figyelmüket a szennyezés elkerülésére, a megelőzés fontosságára. Mégis sokan fittyet hánynak az előírásoknak, s változatlan összetételben engedik szennyvizüket a Dunába. Csak az elmúlt évben 123 üzemet kellett megbüntetniük. De van-e visszatartó ereje a kirótt bírságoknak ? Ekörül jócskán megoszlanak a vélemények. Igen népes azoknak a tábora, akik váltig állítják: azért ilyen laza a fegyelem, mert a fizetendő összeg bagatell, csupán a feddési szándékot jelképezi. Márpedig egy aránylag jól működő cégnek egyszerűbb és gazdaságosabb átutalni a kiszabott bírságot, mintsem előtisztító-telepet építeni milliókért. Az első alkalommal vétkezők megítélése csakugyan enyhe, mert az sincs kizárva, hogy megfelelő ellenőrző apparátus hiányában nem is sejtik, milyen károkat okoznak a kibocsátott szennyvizükkel. A türelmi idő arra szolgál, hogy pótolják a mulasztottakat, s a következő vizsgálat idejére iratokkal bizonyítsák: komolyan vettek a felszólítást. A progresszíven emelkedő 12 bírságot viszont csak abban az esetben kerülhetik el, ha a munkálatok valóban megkezdődtek. Mert az nem elégséges, ha valaki bemutatja a kiviteli dokumentáció elkészítését megrendelő levelet. A vállalatok nagyobb része megértette, hogy szó sincs itt hatalmi tébolyról, rosszul felfogott hatósági szerepről; ellenben a Csatornázási Művek a köz javát, mindannyiunk érdekeit védelmezik. Mégis gyakran előfordul, hogy megpróbálnak kibújni a felelősség terhe alól. Arra hivatkoznak, hogy a vizsgálat időpontjában elromlott egy gépsoruk, emiatt felborult a technológiai folyamat rendje. Hogy túllépték a megengedett mértéket, az ezzel a kis balesettel tökéletesen megmagyarázható. Máskülönben — hangoztatják —, olyan tiszta víz hagyja el az üzemüket, hogy abból akár inni is lehetne. Ami, persze, merő képtelenség. Érvként is csak ideig-óráig fogadható el. Pontosabban addig, amíg az ellenőrök nem mennek ki újból, most már váratlanul, az adott helyre, hogy megvizsgálják: megalapozott-e a panasz, avagy sem. Es ekkor már nincs, nem lehet apelláta. Vagy ha mégis, magasabb fórumhoz kénytelenek fordulni. S ezt a lépést általában meg is teszik, kivált, ha már tízmilliókra rúg az adósságuk. A Kőbányai Gyógyszerárugyár jelenleg 80 millióval tartozik az államnak, s ezzel az összeggel vezeti az örök ranglistát. Utána tömör a mezőny; heves a versengés a galvanizálók és a bőrgyárak között, de szorosan a nyomukban vannak a vegyi üzemek is. Budapesten naponta egymillió köbméter szennyvíz keletkezik. Elenyészően kevés a fejlett ipari országokhoz képest, de igencsak sok a fővárosi csatornahálózat Kósa László felvétele állagához és a kezelési módszerek színvonalához mérten. Aki azt hiszi, számunkra kedvező, hogy legalább a szennyvíztermelésben nem érjük utol a nyugatiakat, az jókorát téved. Egy társadalom fejlettségét, polgárainak életnívóját az is jellemzi, mennyi vizet használnak fel. Tetemes mennyiséget ugyanis csak az tud fogyasztani, akinek nem luxus a vezetékes víz, aki a világ legtermészetesebb dolgai között tartja számon, hogy lakásában ott a falikút, elég egy mozdulat, s már folyik az éltető nedű a pohárba. Ehhez viszont jól kiépített infrastruktúra, magas fokú közművesítettség, magyarán: igen sok pénz kell. Csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a mi egymillió köbméterünk a környező szocialista országokhoz viszonyítva is közepes teljesítmény. Előzetes számítások szerint az ezredfordulóra érjük el a kétmillió köbmétert. Az 1973-as keltezésű program azt is kimondja, hogy addigra általánossá kell válnia a biológiai szennyvízkezelésnek, fel kell váltania a még egyeduralkodó, meglehetősen kétes eredményeket produkáló mechanikai eljárást. A biológiai tisztítás lényege abban áll, hogy kifejlesztenek a vízben egy baktériumot, amely elpusztítja a környezetre és az emberi szervezetre ártalmas anyagokat, majd eltávolítják az összegyűjtött, leülepített szennyeződést, mielőtt még bekerülne a csatornába. A módszer aránylag olcsó, feltéve, hogy rendelkezésre állnak a szükséges műszaki feltételek. A Fővárosi Csatornázási Műveknél éppen az okozza a legnagyobb fejtörést, hogy egy ekkora városnak, mint Budapest, csupán egy biológiai tisztításra alkalmas telepe van: a dél-pesti. A kapacitása most, a bővítés után is, csak 72 ezer köbméter, hét százaléka az egymilliónak! A fejlesztési tervek, figyelembe véve a népgazdaság jelenlegi helyzetét, hatalmas feladatokat tartalmaznak. Az elkövetkező másfél évtizedben kell megépülnie és munkába állnia az észak-pesti, a csepeli, meg a nagytétényi telepnek, s akkor még nem is beszéltünk az új lakónegyedek közműhálózatáról, amelyet szintén a vállalatnak kell elkészítenie. Bírják-e majd a tempót? Egyáltalán, lesz-e elég pénz és ember ? Kovácsvölgyi József beruházási főosztályvezető bizakodó. Derűlátását igyekszik adatokkal is alátámasztani. Ami a legfontosabb: a szükséges anyagiak rendelkezésükre állnak. Ebben a tervciklusban csaknem ötmilliárd forinttal gazdálkodhatnak. Szép summa, főként, ha ideírjuk, hogy az V. ötéves tervidőszakban 4,1, az ezt megelőzőben pedig csak egymilliárd forint szolgálta a főváros csatornarendszerének fejlesztését. Igaz, azóta a feladatok is jóval nagyobbak, szerteágazóbbak lettek. Hiszen nemcsak tisztítókat kell építeniük, az ő vállukat nyomja az új lakótelepek alapközművesítése is. Tavaly Kispesten, Újpesten és Csepelen, idén Gazdagréten és a Pók utcában fektették, fektetik a csöveket. Szepesvári Sándorné felvételei