Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Gáspár Tibor: A főépítész jegyzetfüzetéből

utolsó, páratlan adottságú partszakasza. Újlipótváros. Új — Újlipótváros. • A nagykanizsai vonat még el sem hagyja Budapestet, amikor a tavaszi rózsakiállítások ismert parkja mögött, a park felett húzódó dombot koronázó fekete fenyők egy csoportja után vidám színű épületcsoport tűnik szembe. Lakótelep, de nem a legnagyobbak közül: Rózsakert. A szép nevű, szép fekvésű terület a legsikerültebb budapesti kislakótelepet rejti. Kétezer lakása úgy helyezkedik el, ahogy két tenyér karéja kulcsolódik, összefogva a köztes parkot, a zöldet és levegőt. A megkerülő útról kellemes betekintés nyílik a változatos látványok sorára, szinte tapintja az ember a teret, a levegősséget. Magába szívja, érzi, érzékeli: ez más mint a többi. Emberibb, szebb, jobb és otthonosabb. A látvány nemcsak az építészeti megoldást, az építést is dicséri. A panelokat Győrből hozták. Egy törékenynek látszó asszonyka, Ürmössy Teréz „álmodta meg". Szép, hogy nem maradt álom. • Kelenföldön kezdődött a loggiaháború. Tízéves története most azzal zárul, hogy Óbudán megengedtük, és általában (esete válogatja) sem zártuk ki a loggiák beüvegezésének lehetőségét. Persze, annak rendje és módja szerint, mivel ilyesmihez engedélyt kell kérni. Most már azonban meg is lehet kapni az építési engedélyt. Óbudán és Kelenföldön bizonyos tipizált megoldások alkalmazásával, másutt pedig megfelelő tervek készítésével. Nem egyszerű dologról van szó. A loggia természeténél fogva arra való, amire kitalálták. Ez a kétoldalról védett „beugró" az ajtó-ablak előtt a lakószoba szabadba nyíló meghosszabbítása, amely védett, pihenésre, kiülésre alkalmas hely, s a szabadtér illúzióját adja, mégha sokszintes épület sokadik emeletén van is. És természetesen „díszíti", motiválja, tagolja a homlokzatot, mint építészeti elem ritmikus, változatos ismétlődéssel az architektonikus megoldás egyik nemes eszköze. Mindebből tehát az a lényeg, hogy a loggia funkcionális (használati) és egyszersmind építészeti (architektonikus) elem. Persze mindehhez bizonyos feltételek szükségesek. Például, hogy a loggia valóban a lakás szabad levegős kiegészítő területe legyen, ahhoz megfelelő méretek kellenek! Sajnos, azokon a helyeken, ahol a beüvegezés igénye elemi erővel tört föl, ott mind a lakóhelyiségek, mind pedig a loggia területe olyannyira az alsó határon mozog, hogy sem az egyik, sem a másik nem képes megfelelni a térigénynek. Ebből következett, hogy a két tér — ahol összekapcsolták —, kényszerházasságra lépett egymással. És együtt kétségtelenül többet adtak. Helyénvaló lett volna kitartani a látszat mellett? A loggia maradjon az, ami — a használat, a célszerűség vastörvényétől függetlenül, nyújtsa végül is az architektonikus illúziót: minden megvan, ha kicsiben is? A hosszú, sokemeletes házak klaviatúráján itt-ott elhelyezett fekete-billentyűk pedig maradtak volna erőszakoltan is a szerény skála kényszerű tartozékai. Meggondoltuk, és az ésszerűség alapján döntöttünk. Igaz, több százan — akik beüvegezték— megelőztek bennünket. Mentségükre legyen mondva — ebben nem gátolta őket a szakmai vakság, mint bennünket. Nyílt kérdés: vajon a végtelen homlokzatfelületek veszítenek-e esztétikai értékükből, ha azokat a loggiák új üvegszemei vibrálóvá teszik? Másik kérdés: a loggiabélések színeinek a választékostól eltérő tarkaságában mi a nagyobb baj — a városképi sérelem vagy az öntevékeny lakásdíszítők, lakáscsinosítók igénytelensége — ha úgy tetszik, érzéketlensége — valamilyen összhang irányában? Vagy az öntevékenységért, az abban rejlő önkifejezésért átmenetileg áldozatot is kell hozni? Hogy ízlés és öntevékenység harmóniája végül is majd természetesen kifejlődhessen? • A város építészének lenni: nehéz sors. Legnehezebb a saját véleményemmel, sőt, a szilárd meggyőződésemmel is megküzdeni néha. Mindennapos küzdelem. Aki csak magára hallgat, magára marad. Megfigyelni, megtudakolni (mégpedig idejében !), hogy szakma, a városi polgár, a várospolitikus miként vélekedik valamiről. És ezt összhangba hozni mindazzal, amit az ember tud (tudni vél), amire felesküdött: a szakmájával. De hát ez nem mindig sikerül. És nem sikerülhet azért sem, mert a szakmai meggyőződésnek van valamilyen belső kényszere. Van vétójoga. Ház épül a Gellérthegy oldalában. Olyan telken, ahol korábban is ház állott. Lebontották, és most újat emelnek. Mást is, nagyobbat is — ez kétségtelen. De jobbat is. Epítészibbet is, odavalóbbat is. Ez is kétségtelen. Valakik a Hegedüs-villát féltik. Azt olvastam: eltakarják a Hegedüs-villát. Hát nem takarják — ha akarnák sem takarhatnák —, mivelhogy a Hegedüs-villa oly derekas méretűre sikerült, hogy ház legyen a talpán, amelyik azzal konkurrál. Persze konkurrenciáról nincs szó. Ma már nem úgy nézi az ember a tornyos, várkastélyszerű építményt, mint az építészeti giccs látványos helyre kerekedett példáját, a prepotens nagypolgáriság kivagyiságának rekvizitumát — hanem úgy, ahogy megszoktuk, ahogy az Erzsébet-hídról látjuk. Talán már meg is bocsátjuk talmiságát. Feledteti a tégla szép színe, némileg takarják a megnőtt lombok. De hát, hogy „ezt" féltik az újtól: ez meglep. Ebből városképi vitát kerekíteni — a szokásos beadványgyártással, a burkolt (valamit sejtető) vádaskodásokkal — ez már egyenesen rosszízű. Pedig ilyesmik történnek a Gellérthegy örvén, ahol az én szememben nem formálódik egyéb, mint egy jó értelemben vett „mai" bátor és szép épület. Azzal a szemlélettel épül, amelyben nem a Hegedüs-villa előtti alázatos meghunyászkodás dominál, hanem minden adottság figyelembevétele. Ebben a kérdésben „ez" a város főépítészének a véleménye. Levetkezve már-már kínos mértéktartását, íme, határozottan védelmébe veszi az új épületet: alaptalanok az ellene fölhozott érvek. Csigó László felvételei