Budapest, 1982. (20. évfolyam)

9. szám szeptember - Szakolczay Lajos: Jékely Zoltán szobája

]ékely Zoltán szobája Meddig él a kabát és a reá dobott pulóver ? Lesz-e bátor kéz az elhagyott ruhadarabot — mintha csupán sétálni indult volna gazdája — fölemelni, megtisztítani, szekrénybe zárni — ereklyeként. Angyal járt itt még a napokban. A redők, a gombok, a gyűrődések, a zsebek titkokat őriznek, emlékeket. Élő, lélegző részei voltak egy szervezetnek, melyet úgy hívunk: ember. Fogta, kisimította, hajtogatta őket valaki, szolgálatban voltak, örökös mozgásban. Most minden nyugodt. A könyvek dideregnek, a tárgyak fáznak. Nyár van és mégis tél Jékely Zoltán szobájában. Véglegessé merevedett itt minden, őrzik a hangulatot: a szoba homályát (zavarta a fény a költőt, csak így tudott dolgozni); az íróasztalon, papírok garmadáján heverő, a legfölsőt éppen átszúró szöget, mely egy itáliai kolostor kapuja előtt találtatott; Kölcsey, Széchenyi, a fiatal Dsida Jenő, Szabédi László, Reményik Sándor, Áprily Lajos fotóját; egy-egy képen a kézjegyet, az aláíró szent betűit is: Kossuth Lajosét, Krúdy Gyuláét, Móricz Zsigmondét. Tudjuk-e, hogy e nagy emberek között egy nagy ember élt? Szerényen, könyvei, tárgyai körében, gyakran zenét hallgatva; csak a titokra figyelve: a Tudás mindenekelőtt ! Kitűnő költő volt, látomásos prózaíró, pontos-szigorú esszéista, művésze és tudósa a műfordításnak, történelemnek. Becsültük-e eléggé, elhalmoztuk-e díjakkal, olyanokkal, melyeket a percemberkék, fontosságukat hangsúlyozván, mindenükre kitűztek? Jékely nyugodt volt. Ha forrt, pezsgett, csak belülről. A talmira nem figyelt, az olcsót megvetette. Gondolhatta: ez nem az igazi, s nyugodt szívvel azt is: egyszer majd el fog jönni az ő ideje. A várakozónak más jött el — és magával hozta az árvaságot. Ezért didereg szobájának hóhullásában minden. Egy lezárt palack, nemrég még tokajit ittak belőle, egy féltve őrzött katonasapka, mely 1918-ban elesett tüzérhadnagy nagybátyjáé volt, a valódi műalkotások mellé fölkéredzkedő gyermekrajz, közelbe hozván egy-egy pillanatra a szeretett unokákat, a bicska, a zsebfésű, a fekete keretes szemüveg, a valamely vízparton talált kavics, horhosban lelt gyökér. S e nagy fehér menetelésben rengeteg könyv, német, francia és magyar nyelvű. Voltaire és Hölderlin, Tamási Áron és Rimbaud, Határ Győző és Nemes Nagy Ágnes, Arany János és Cs. Szabó László. Egy-egy dedikáció az idegent is szíven üti: „Zsolinak, aki eltűnt bár, szívemben örökkön él." Magunkhoz kell ölelnünk ezt a szobát, bárhogy is fúj, kavarog, örvénylik benne a szél. Ha a költőt életében nem tudtuk értéke szerint tisztelni, most fagyot törni: mindnyájunk feladata. Angyal járt itt még a napokban. Lesz-e bátor kéz az elhagyott ruhadarabot, — mintha csupán sétálni indult volna gazdája — fölemelni, megtisztítani, szekrénybe zárni — ereklyeként. Meddig él a kabát és a reá dobott pulóver

? Szakolczay Lajos 20