Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Balázs István: Harc a vörös sivataggal

tus templomot (Ajka egyetlen műemlék jellegű épületét) a környező tetők szintjéig, a meddőhányókat innen már fák takarják, s a fórum is igazán csinos, a tanácsháza, a Horizont áruház és az üzletsor — az itteniek, „Váci utcája" —, a katolikus templom, az új postaépület s a nemrégiben átadott autóbuszpályaudvar között.. Talán csak a jellegtelen szállodahomlokzat lóg ki a sorból. S mit látunk az utcán? Sok fát — öleseket is, mert az építkezések megkímélték a régi fasorokat —, virágokat, gyepet nyíró, avart sepregető embereket, no meg feltűnően sok szobrot. Vitatják is némelyek, kell-e ennyi, s hasznosabb pénzköltési célokat említenek: például mozit vagy könyvtárat, melyek most a helyszűkével küszködő művelődési központban működnek. A város rendszeresen gondozott részei szinte makulátlanok. Szabó Jenöné dr. vb-titkár mégis ekkép kesergett: — Néha nagyon begurul az ember, hogy milyen koszos ez a város... Mert hát az lenne az igazi, ha nem csupán ott volna rend és tisztaság, ahol a papok táncolnak. A meddőhányóra épített garázsváros autósai például sittel, törmelékkel fenyegetik a kísérleti erdősítés igyekvő fácskáit, s a boltok mögött is nemegyszer túlcsurognak a szeméttárolók. Mondják, Adóm István tanácselnök kiadós sétával kezdi minden napját, s a mérges telefonokból mindig tudni, merre járt, hol szúrt ki egy-egy szemetes sarkot. Szabó Jenőné dr. öt éve titkára a végrehajtó bizottságnak. Az agilis fiatalasszony a pápai tanácsi apparátusból került Ajkára. Nem ő az egyetlen pápai a vezetésben. Miért, miért nem, a megyében úgy ítélhetik meg, hogy Pápa jó bázisa a káderutánpótlásnak. A vezetőket azonban — úgy tűni k— igen hamar ajkaivá formálja a település asszimiláló ereje. Szabó Jenőné dr. izgalmas periódusban érkezett. Ajkán ugyanis a tanácsi szervezetet korszerűsítő kísérlet kezdődött el, melyet országszerte ajkai modellként emlegetnek. A korábbi tíz tanácsi osztályból négy egység lett, nagyobb döntési önállósággal. — A szervezetet keretnek tartom — fejtegeti —, melynek lehetővé kell tennie, hogy ki-ki a legészszerűbben végezhesse munkáját. Az új rendszer kevésbé engedi, hogy a felelősséget feljebb passzolják, s a vezetés valóban azt teheti, ami a dolga: koordinál, ellenőriz, irányít, munkafeltételeket teremt. Innen szép kilátás esik a főtérre, a városra, ami csakhamar kiragad minket az egyébként figyelemre méltó változásokat átélő „szervezeti keretek" közül. Azt kezdem firtatni, vajon létezik-e „ajkaiság"? Vannak-e olyan vonások, amelyek megkülönböztetik az ajkai embert más települések, városok lakóitól. — „Ajkaiság?..." Ehhez még túl fiatal a város — meditál Szabóné. — Lokálpatriotizmusról azonban beszélhetünk. Hogy ez erősebb-e, különösebb-e mint másutt, a többi szocialista városban? Merem állítani, hogy igen, bár e kérdésben nyilván elfogult vagyok. Azt azonban látom, hogy vállalataink fontosnak tartják, hogy jó legyen a lakóhelyi közérzet, belátják, hogy a városi élet minősége termelőerő. Mert nálunk feltétlenül igaz, hogy nem csupán koszt és kvártély kell a regenerálódáshoz. A bánya, a timföldgyár, a Videoton szalagjai ugyanis egyaránt próbára teszik a fizikai és a lelkierőt. A városi park a csónakázótóval, a parkerdő a sífelvonóval, az új fedett uszoda — jelentős vállalati hozzájárulással és sok-sok társadalmi munkával épült. — Az uszoda tényleg gyönyörű, párját ritkítja az országban. Mégis hallani a városban — vetem közbe — hogy miért nem mozi épült inkább. Érdemes volt-e „pár lubickolóért" ilyen tekintélyes beruházásba fogni? — Ez egyszer megtehettük, hogy ne az igények után kullogjunk. En bízom benne, hogy egyre többen fedezik fel ezt az új „lazítási" lehetőséget. Egyik óvodánk mellett építettünk tanuszodát is. Ajka és a környék minden óvodása megtanulhat úszni. De praktikusabb érvem is van: egy gödör kiásása jobban társadalmasítható a moziépítésnél. — Mit tartogat a város VI. ötéves terve? — Nyolc tanterem, hatvan férőhelyes bölcsőde, 100 férőhelyes óvoda, 2000 négyzetméteres vásárcsarnok — sorolja a vb-titkár a kommunális beruházások legfontosabbjait. — Ez fontossági sorrendet is jelent. Jelenleg tizennégy tanulócsoport jár a városközpontból Bódéra, Csingerre iskolába, mert csak így tudtuk elkerülni a váltott műszakos oktatást. A vállalati pénzekre, a társadalmi munkára az Egy üzem — egy óvoda, iskola akcióra továbbra is számítunk. Ajkaiság? Talán ajkaiság az is, hogy az emberek ugyancsak számon tartják: miért és mennyit dolgoztak a társadalmi munkában. Az eredményt minden évben központi ünnepségen értékeljük, ilyenkor osztjuk ki az Ajka Városért kitüntetést. S bizony, jól meg kell fontolnunk, kiknek ítéljük, mert a lakosság szigorú bíránk. S felteszem, hogy egyre szigorúbb bíró nevezetesen abban is, hogy ki mikor kap lakást? Az aktuális lista ott olvasható a tanácsháza falán, lábjegyzetében az alábbi közléssel: „1982-ben tanácsi bér-és szövetkezeti lakás átadásra nem kerül, ilyen lakásokra névjegyzék nem készül." És addig? OTP-öröklakások, sorházak, családi házak épülnek, a Gyepes felé vezető úton talán panelből is, szám szerint körülbelül annyi — mintegy 1700 —, mint az előző ötéves terv során. A lakásigénylők száma azonban állandósult — ezernégyszázat tartanak nyilván. A helyzetet az a további adat is magyarázza, mely szerint a megyében itt a legmagasabb a száz lakásra jutó népesség: 341, szemben a 314-es megyei átlaggal. Ajkán ugyanis sok a fiatal, a két gyerek természetes, s a háromgyerekes család is gyakoribb az átlagosnál. Csakhogy a lakások zöme Ajkán is másfél szobásra épült, amit lakói hamar kinőnek. A lakáshelyzet felől érdeklődőm. Az átlagos „várakozási idő" még ma is öt év, s ez — pesti szemmel — nem túl sok. Ám az is érthető, hogy az ajkaiak a nyolc-tíz év előtti rózsás állapotokra gondolnak, amikor — például a timföldgyári beruházáshoz kötötten— gombamód szaporodtak a házak; munkás, mérnök, tanár, bányász, orvos szinte azonnal megkapta a lakáskulcsot, amint átlépte Ajka határát. Az OTP-fiók ajtajára ragasztott cédulán most azt olvashatom, hogy négyszázezer forint körüli összegekért hirdetnek két kétszobás—visszavásárolt lakást. Pesten pillanatok alatt elkelnének. Ajkán azonban akinek ennyi pénze van, inkább maga épít. A tósoki domboldalon „kacsalábon forgó", háromszintes sorházak épülnek a munkáslakásépítési akció keretében. S bár a tulajdonosok A református és az evangélikus templom egyben kivitelezők is, mégis meghökkenve jegyzem föl, hogy mintegy ötvenezres beugróra volt szükségük, s a kalkulált végső ár ötszázezer körüli. A művelődési ház fiatal vezetőhelyettesét a városhoz köti a jó főnök — aki szintén fiatalember — és a Doromb népzenei együttes sikere. Taszít a környezetszennyezés, hogy — mind mondja — Ajkán „vagy büdös van, vagy büdös van". Egy erdőszéli vízimalomban lakna legszívesebben. Ugyanakkor megjegyzi, hogy Pápáról Ajkára kerülve kellemesen meglepte, hogy „van min járni", az új házak körül egy-kettőre elkészül a járda, a park. Kétségtelen, hogy az olykor fullasztó por és gáz sokszor győzedelmeskedik az ózondús bakonyi légáramok felett. Az ipartelepektől déli irányba fejlődött a város, itt él a lakosság nyolcvan százaléka, s a mérések tanúsága szerint a széljárás iránya 40 százalékon felüli arányban ugyancsak déli, s szállítja az erőművi pernyét, kén-dioxidot, vörösiszapport. A városépítőket részben a természeti adottságok vezették dél felé, részben a már meglévő infrastruktúra. 1965-ben, az első átfogó rendezési terv megfogalmazásakor sem merült fel még lényeges szempontként a környezetvédelem, a további terjeszkedés szélirányt is figyelembe vevő tájolása. Ekkor ugyanis a legfőbb levegőszennyező, a hőerőmű nem dolgozott még teljes kapacitással, s jobb minőségű, kisebb kén- és hamutartalmú volt a szén is. A hőerőmű kéményeibe most pernyeleválasztó filtereket építenek „csekélyke" százmillióért. Azt várják, hogy a következő tervidőszak elejére 85—90 százalékkal csökkentik a levegő szennyezettségét. Az erőművi meddőhányókra hét éve telepítenek növényzetet. Az oldalfalakat a Csákvári Állami Gazdaság gyepesiti — nagy pénzekért —, a fű azonban pár év múlva lecsúszik a betonszerű meddőről. A kerületi erdészet vezetője — mint mondja — puszta hobbiként fásítással kísérletezik, ez a módszer nagyobb figyelmet érdemelne. Lassan tíz éve, hogy a Kertészeti Egyetem a Timföldgyár vörösiszapterein kísérletekbe fogott itt megtelepíthető fafajok kiválasztására. Újabban szerves szennyvizet vezetnek a vörösiszapterekre, amin talán megkapaszkodhatnak a növények. Egyetlen kazetta megtöltése azonban három-négy évig is eltart, így a szállongó vörösiszappor még kellemetlenkedni fog egy ideig. Megvan tehát az igyekezet, kérdés azonban, hogy elég hatékony-e? Érdekeltek-e eléggé az üzemek, a füvesítő, kísérletezgető intézmények a minél hatékonyabb, gyorsabb beavatkozásban? A csákváriaknak, az egyetemieknek nem annyira a gyors és tartós eredmény, inkább az elvégzett munka meny-