Budapest, 1982. (20. évfolyam)

8. szám augusztus - Szakolczay Lajos: Csorba Győzőnél

apám a különféle neveket és cí­meket írta, ez és ez női szabó, cipészmester, s a táblák egyik vé­gére még figurákat is rajzolt. Mö­götte álltam és kérdezgettem: ez milyen betű, az mit jelent. Las­sacskán így megtanultam írni és olvasni. Még az iskola előtt. Amikor apám meghalt, testvé­reim közül csak a legidősebb fiú-és lánytestvérem nem volt ott­hon; a nővérem férjnél volt már, bátyám pedig önkéntes — akkor nem soroztak — katonaként szol­gált. Édesanyám, ha jól emlék­szem, ötven-egynéhány pengő nyugbért kapott — a vasútnál csak a tisztviselői munkakörben dol­gozókat illette meg nyugdíj —, a lakbér negyven pengő körül volt. Ügyszólván semmi pénzünk sem maradt. Én már tizenhárom éves koromban elkezdtem osztálytár­saimat instruálni, így össze tud­tam szedni valamicske pénzt. Azért az ünnepeket mindig meg­tartottuk. Nekem egyébként is megvan erről a különvéleményem. Isme­rek olyan írókat — neveket nem mondok —, akik nem élvén benne a szegénységben, azt képzelik, hogy a szegény emberek nemcsak szegények, hanem gyengeelmé­jűek is. Nem így van. A legszegé­nyebb paraszti réteg is tudott ün­nepelni a saját eszközeivel, s hogy ez az ünnep nem tízfogásos ebé­dekből állt, az lényegtelen. Egyik szegény sem volt olyan ostoba — miként egyszer egy novellistánk leírta —, hogy télen, a pesti bér­ház udvarán, jéghideg vízben mosdjon. Nekünk sem volt für­dőszobánk, de volt konyhánk és mosóteknőnk, és ott fürödtünk. Ünnepeket is tudtunk terem­teni magunknak, a legkülönfé­lébb módon. Bátyáim például szereztek valahonnan egy ólomka­tonaöntő-mintát, illetve nem is egyet: gyalogost is, lovast is — az ólom nem volt probléma —, s olyan hadsereget állítottak ki ne­kem, hogy nagyobb volt minden gyerekénél. Szélmalmot is kap­tam — bátyáim egy vekkeróra szerkezetéből fabrikálták. Föl lehetett húzni, s a vitorla forgott. Minden karácsonyt és minden húsvétot valamiképp megünne­peltünk. — Szoktatok-e énekelni? — Érdekes módon a mi csa­ládunkban nem volt divat a kol­lektív éneklés. Az édesanyám in­kább magában dúdolgatott, ezt is valamilyen konyhai munka vég­zése közben, például tésztagyú­ráskor. Édesapám pedig, amíg meg nem betegedett, hosszú éve­ken át vezető tenoristája /olt a vasutas dalárdának. — „Költői indulásodról" mondj valamit! A fiatal gyerek mikor érezte meg először a vers örömét? — Említettem már, korán megtanultam olvasni. Ez bajt is okozott az iskolában, a tanító néni mindig megszidott, hogy miért nem mutogatok úgy olvasáskor, mint a többi gyerek. Ugyanis — az idősebbek emlékeznek rá — akkor az olvasás különleges szer­tartással járt: mutatni kellett min­den betűt. „Könyvtárunk", annak ellené­re, hogy édesanyám is nagyon szeretett olvasni, mindössze négy könyvből állt: egy Petőfi-kötetből, egy nagy alakú könyvből — úgy tudom Jókai Mór szerkesztette — az 1848-as forradalomról és sza­badságharcról közölt eredeti ké­peket, érdekes szövegeket, a Tol­nai kiadású Világtörténelemnek abból a kötetéből, mely a francia forradalommal foglalkozott, és egy régi — ma is meglévő — bib­liából. Ez utóbbit még mamám örökölte. Nagyapám sok min­dent beleírt: hogy ki mikor szüle­tett, hogy mennyi pénzt adott kölcsön valamelyik szomszédnak, mibe került a malac stb. Nekem Petőfi mindent jelen­tett, és az 1848-as könyv is, mely­ben rengeteg izgalmas dolgot ta­láltam. Amiket én először írtam, tu­lajdonképpen nem is voltak ver­sek, a szó szoros értelmében nem lehetett őket versnek nevezni. Parafrázisai valamely akkor diva­tos éneknek, szövegnek. Egyik, tízéves koromban írott „versem" így kezdődött: Balatonnak füves partján Horthy Miklós lovagol. Hogy ezt mért írtam? Nyilván azért, mert az iskolában állandóan Horthyról hallottunk, s az éneklő katonák az utcán — külvárosban laktunk, s többnyire erre mentek gyakorlatozni — mindig ilyesfélét fújtak. A versnek az ízét, ahogy mondtam, Petőfiből ismertem meg, állandóan olvastam, könyv nélkül tudtam sok költeményét. Még a János vitézt is. Tizenhárom éves koromban már annyira meg­szerettem a versírást, hogy ebéd után visszavonultam valahová, és verset írtam. Mindennap egyet. Egyik rosszabb volt, mint a má­sik. Szinte gyomorbizsergés fo­gott el az örömtől, hogy ma is­mét verset fogok írni. Persze, ezek a „versek" tele voltak méla­búval, ami általában a kamaszokra jellemző. Tizenhat éves korom­ban jelent meg az első versem, méghozzá egy református lapban. — Ugorjunk egy kicsit! Valahol azt írtad: „A költő minden verse után csődbe jut. Magam számára is dokumentálnom kell, hogy tudok még írni.'''' Erre az állapotra mond­ható az, hogy „kis halál"? Hiszen minden vers után újból meg kell születni. . . — Valóban, ez kis halál. Én mindig Kosztolányi példájára szoktam hivatkozni, aki — fele­sége ír erről — névjegyére nem merte ráíratni, hogy költő. S ami­kor megkérdezték tőle, hogy miért nem, azt válaszolta: azt tu­dom, hogy tegnap vagy ma írtam verset, de hogy holnap fogok-e még írni, arról fogalmam sincs. Azt hiszem, hogy Kosztolányi valami nagy-nagy igazságot feje­zett ki. Minden becsületes költő valahogyan így van a versírással. Még megírja a verset, ami azon túl, hogy dokumentálja, hogy ő költő, a megíráskor általában még örömet is szerez neki, de másnap már egy kicsit szégyelli. S hogy tud-e írni ezután is, arra semmi­féle garancia nincs. — Egész költészetedet jellemzi a következő — nagyon mély, filo­zófiát is hordozó — mondat: „a ragyogás csak akkor igazi, ha fe­kete." — Bertha Bulcsúval beszélget­ve próbáltam ezt megfogalmazni. Az egész művészettörténetben csak azokat a korszakokat tudom élvezni, amelyekben nemcsak an­gyalok, hanem ördögök is szere­pelnek. A régi etruszk művészet­ben vagy az archaikus görög mű­vészetben az égiek mellett min­dig ott voltak az alvilágiak. A mű­vészettörténet is igazolja: azok a korszakok, melyekből a démon kiveszett, másodlagosak. Ilyen a késő barokk, a rokokó vagy akár a klasszicizáló stílus. Egyikben sincs feketeség a fény körül. Nem­csak az a lényeg, hogy a kontraszt meglegyen, hanem a teljesség. Igazán örülni, a szó legteljesebb értelmében, egy ötven-hatvan­éves ember biztosan jobban tud, mint egy kisgyerek. Ez utóbbi gátlástalan kacagásában nincs benne a legyőzött fájdalom, s nincs benne az a tapasztalat, melyet az idősebb ember a sokféle kín elle­nére is magáénak mondhat. Öröm és bánat együttese. — Szintén téged idézlek: „az élet legszörnyűbb velejárójának tartom a halált." 5 azt is mondtad valahol: le akarod leplezni. A vers által leleplezhető-e a halál? Egyál­talán van-e ilyen hatalma a köl­tészetnek? — Elvileg leleplezhető a halál. De nem egy művész, hanem az összes által. Én csak egy kicsi, parányi részt tehetek hozzá ahhoz a több évezredes történelmi fo­lyamathoz, amely ennek az eléré­séért folyik. Az élet ragyogása av­val válik teljessé, hogy bekeretezi a halál feketesége. A legkülönfélébb vallási, misztikus területeken, kü­lönféle varázslatokban a megne­vezés egyben a természetfölötti erő [birtokbavételét jelentette. Egy-egy kimondott névvel min­dig több világosság vetődik a ha­lál tényére, fogalmára. Lehet-e az emberiségnek valamikor olyan általános mértéke, hogy a halált természetesnek tudja elfogadni? Az életösztön meg lesz-e fegyel­mezve úgy, hogy az emberek tudomásul veszik és magától ért­hetődőnek tartják a halált ? — ki tudja. — Befejezésül: kapásból tud­nál-e mondani a XX. századi ma­gyar lírából tíz olyan költőt, aki szerinted nagy költő, s neked jelent valamit? — Okvetlenül tudok mondani, de attól félek, hogy nem lesz egé­szen hiteles a névsor: hátha kife­lejtek valakit. Elkezdem a Nyugat­nemzedéknél: Ady, Babits Mi­hály, Kosztolányi, Tóth Árpád, Füst Milán, aztán Juhász Gyula, József Attila, részben Radnóti. Azért mondom, hogy részben, mert Radnótiban két embert lá­tok: utolsó verseiben igen nagy költőnek tartom, a korai versei­ben kevésbé. Majd Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula. Máris tizenegy nevet mondtam. De riadtan látom, hogy így is ki­hagytam némelyeket. Azok közül is, akik közel állnak hozzám, és akiket szívesen olvasok és szere­tek. Itt van mindjárt Dsida. Vagy Pilinszky és Nagy László. Szakolczay Lajos 22

Next

/
Thumbnails
Contents