Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Gyáni Gábor: Az el nem tolt Dreher-palota

tározásakor a ház eddigi jövedelmezőségét vette alapul, és a kártalanítási összeget az egyévi tiszta, adó levonása után fennmaradt, bérjövedelem tőkésítésével vélte kiszámíthatónak. Dreher azzal érvelt, hogy a még alig néhány éves ház tiszta jövedelme önmagában semmiképp sem tekinthető méltányos értékalapnak. Az első fokon ítélkező Budapesti Kir. Törvényszék elvileg helyt adott Dreher keresetének, 986 148 forintban állapította meg a kártalanítási végösszeget. Az ítélet a pereskedő felek egyikének sem felelt meg, az ügy tovább került a másodfokon ítélkező Budapesti Királyi ítélőtáblához. Dreher saját kezűleg írott fellebbezése külön is sérelmezte, hogy „az eljáró tek. Kir. Törvényszék kártalanítás fejében részemre még azon összeget sem állapítja meg, amelyben kisajátított ingatlanom az 1888-ik évben történt felépítése alkalmával került... a felépítmény nekem 441 769 forintomba került, a 20 880 frt-ot kitevő kirakatok költségén felül." Ezzel szemben a bíróság a házat csak 437 400 forintra értékelte. Dreher azonban főként nem is a ház, inkább a telek kisajátítási egységárát keveselte, s nem is minden eredmény nélkül. Az ítélőtábla a telek négyszögölenkénti egységárát megemelte, a kártalanítás összegét 1 047 120 forintra módosította. S ezen az ítéleten a harmadfokon eljáró M. Kir. Curia sem változtatott. Ki építse föl újra? Ilyen előzmények után került a volt Dreher-palota 1898 júliusában, legalábbis időlegesen, a fővárosi tanács és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa közös tulajdonába. A ház további sorsát illetően két alternatíva kínálkozott. Az új tulajdonosok szempontjából kedvezőbb lett volna, ha sikerül az épületet eladni úgy, hogy az újraépítés terhe a következő tulajdonosra száll. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a Budapesti Közlöny 1898. december havi számaiban nyilvánosan közzétette eladási szándékát: „A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a IV. ker. Kossuth Lajos és Gránátos utcza sarkán fekvő Dreher-féle ingatlant és a jelenleg fennálló házat ezennel eladóvá teszi olyanképpen, hogy a vevő a mostani épületnek a szabályozást vonalon kívül álló részét lebontani s a fennmaradó épületrészt megfelelően átalakítani tartozik ..." De, miként az várható volt, az idézett hirdetményben kikötött feltételek mellett nem akadt vevő a házra. így nem maradt más választás, minthogy a főváros építse újra föl a házat, s majd csak azután értékesítse. A ház részbeni lebontása és szabályszerű újraépítésének tervezési-kivitelezési munkálataira kiírt „szűkebb körű árlejtés" nyomán beérkező három ajánlatot mérlegelve, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa végül is Pucher István építőmester-vállalkozót bízta meg a feladattal. Miként az 1899. július 13-án megkötött szerződésből kitűnik, Pucher 237 140 forintért vállalta a munkát. Ajánlat a ház eltolására Mielőtt a felek aláírták volna a szerződést, váratlan és szokatlan tartalmú ajánlat érkezett a főváros címére. Horváth Gyula chicagói építész, a Friestedt L. P. amerikai házeltoló vállalat meghatalmazott képviselője a ház odébb tolását javasolta 1899. március 14-én kelt beadványában. Beterjesztette egyúttal az általa képviselt cég árajánlatát is, amely az első pillantásra igen vonzónak ígérkezett: nem több mint hat hónap leforgása alatt potom 117 500, de legföljebb 152 500 forint ellenében egy új technikai eljárással megoldaná a vállalat az eddig oly sok problémát okozó ház sorsát. Horváth az ajánlat szembetűnő előnyét főként az alacsony költségekben jelölte meg. Mint írta: a házeltolással a tanács és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa legkevesebb 175 ezer forintot takaríthatna meg. Az amerikai vállalat feltűnően nagy súlyt helyezett ajánlatának elfogadására. Képviselője külön beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, kérve annak pártfogó támogatását. Sőt — a vállalkozás hitelét bizonyítandó a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank New York-i levelezőjénél, az American Surety Co. biztosítótársaság közvetítésével 125 ezer forintnak megfelelő 50 ezer dollár értékű kauciót helyezett letétbe e célra. A vállalat ambícióit az fűtötte, hogy a megbízás elnyerését kedvező alkalomnak érezte az Európában addig jószerivel ismeretlen házeltolási eljárás kellő reklámozására. Miként Hor váth egyik beadványában megfogalmazta: „Miután ez volna az első eset a Continensen, hogy egy ily nagy épület utczaszabályozás czéljából eltolatnék — kétségtelen, hogy ezen művelet megszemlélése czéljából nemcsak az ország minden részéből, hanem a külföldről is ezer számra jönnének az idegenek a fővárosba." Az amerikai cég titokban abban reménykedett tehát, hogy az első látványos házeltolási akcióval további megbízásokat szerezhet: „A kérdéses háznak eltolása által olvasható Horváth levelében — egy oly új iparágnak a meghonosítása tétetnék lehetővé, a melyből milliókra menő haszna lehetne az országnak a szabályozások körüli megtakarításokból . . ." Ami mármost a műszaki részleteket illeti, Horváth kétféle megoldást is szóba hozott. Az egyik kevésbé költséges változat esetén csak a ház hátulsó traktusát bontották volna le, s a teleknek így szabaddá vált hányadára lehetett volna hátratolni az épület elülső részét. A másik valamivel drágább megoldás viszont az épület középső részének a lebontásával számolt. Ebben az esetben az elülső traktust az épen maradt hátsó épületcsonkhoz kellett volna hozzátolni. Az ajánlatot mind a székesfővárosi tanács, mind a Fővárosi Közmunkák Tanácsa nem titkolt tartózkodással fogadta. A tanács szakértői jelentése ugyan még leszögezte: „az eltolás ellen műszaki szempontból elvi észrevétele nincsen"; végkövetkeztetésében viszont ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett, kijelentvén, hogy „az eltolás jelen esetben pénzügyi szempontból nem előnyös". Érvelése szerint a 152 ezer forintos ajánlat elfogadása esetén fél évnél feltétlenül hosszabb, legalább egyéves határidővel kell számolni, ami megkétszerezi a közben kieső bér-jövedelmet. Ráadásul, további mintegy 40 ezer forintnyi beruházást kívánna az alaprajzi beosztásnak a jövedelmezőség fokozása miatt szükséges átalakítása. Mindent összevé-HOHISMERET' ve tehát az ingatlan értéke az eltolás után legföljebb 650 ezer forint lenne. Ezzel szemben a Pucher-féle megoldás eredményeként a ház garantáltan 50 ezer forintot jövedelmezne évi átlagban (míg az eltolás nyomán pusztán 42 ezret), s összértéke legkevesebb 700 ezer forint lenne. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa, noha némileg más számítások birtokában, de elvileg ugyanilyen alapról jutott a fentihez hasonló megállapításra. „A felajánlott eltolási műveletnek az ajánlatban foglalt összegért leendő esetleges foganatosítása szól az indoklás pénzügyi szempontból nem mondható kedvezőnek . . ." A belügyminiszter szintén az ajánlattal szemben foglalt állást. Mentegetőzésképpen furcsa módon arra hivatkozott, hogy „nevezettek kérelmét figyelembe vehetőnek annál kevésbé találtam, mert a lerombolási munkálatot már folyamatba tétettek". Valójában azonban csak később indultak meg, hiszen Pucherrel a miniszteri leirat kelte után egy hónappal kötöttek szerződést. A ház további sorsa A Dreher-palota eltolására tett indítvány így megfeneklett. Hasonlóan Horváth ezt követő többi javaslatához, melyekben felvetette és műszaki tervekkel ellátott emlékiratokban publikálta többek között a Bomba (Batthyány) téri Szent Anna plébánia-templom, a budavári miniszterelnöki palota, a Dohány utcai zsinagóga, az Egyetem (Károlyi) utcai Károlyi-palota, a belvárosi plébánia-templom, a Vámház (Dimitrov) téri Vámházépület (a mai Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem) stb. eltolására vagy felemelésére irányuló merész elképzeléseit. Félévig tartó sikertelen kísérletezés után csalódottan hagyta el az országot. Alighogy megkezdődött a Dreher-palota részleges lebontása és újbóli felépítése, váratlanul komoly vevő jelent meg a láthatáron. Az Edinburgh-ban székelő The Standard Life Assurance Company elnevezésű brit biztosítótársaság, amely az előző évben Budapesten fiókirodát nyitott, bejelentette vételi szándékát. Az ügy végére hamar pont került, a volt Dreher-palota 1899 őszén a biztosítótársaság tulajdonába ment át. S ezzel voltaképpen a főváros, pontosabban az év tavaszától a ház fölött kizárólagos tulajdonjogot élvező Fővárosi Közmunkák Tanácsa végül is megmenekült a ház újjáépítésének terhes kötelezettségétől, hiszen az értékesítéssel azt az új tulajdonosra hárította át. Az adásvételi szerződésbe is belefoglalták, hogy Pucher István a megfelelő átalakítási munkálatokat ezentúl „a vevő költsége és számlájára folytassa és befejezze." A brit biztosítótársaság által 650 ezer forintéit megvásárolt épület újraépítésével 1900 nyarán készült el Pucher. Az eredeti szerződésben rögzített költségeket több mint 30 ezer forinttal túllépte. Mindez azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta a fővárost, hiszen immár minden költség az új tulajdonost terhelte. így zárult tehát a sok viszontagságot megért Dreher-palota története a század utolsó évtizedében, melynek eseményei között kivételes helyet foglal el az első hazai házeltolási ajánlat ténye. 37