Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Petneki Áron: Az elfelejtett vőlegény

„Ezzel br. Podmaniczky a neki legjobban megfelelő állásba jutott, munkássága java részét a főváros fejlesztésének, felvirágoztatásának szentelhette. Ama nagy városrendezések és építkezések, melyek a mai Budapestet azzá teszik, ami: csaknem mind az ő elnöksége alatt hajtattak végre, ő kezdeményezte többek közt a nagykörút létesítését, a várkert kiegészítését, sürgette a vízvezeték s a csatornázás rendezését stb." Persze nem csupán ennyi volt Podmaniczky műve. Az ő irányítása alatt készült el a Sugárút, amelyet még 1870-ben szavazott meg az országgyűlés, 231 szavazattal, 60 ellenében. Nagy próbatétele volt ez a Közmunkák Tanácsának, hiszen a munkálatok közepén, 1873-ban tört ki az első nagy gazdasági válság Magyarországon. A bécsi „krach" ugyancsak éreztette hatását: az építtetők egyre több haladékot kértek, sokan igyekeztek megszabadulni terhes kötelezettségeiktől. A már felépült házak között még mindig sok beépítetlen telek volt. „Oldalt paloták és — romok —" írta Arany János 1877-ben. A nevezetes fasorok akkor még csak vézna csemetékből állottak, s egyegy kiadósabb szélvihar nyomán — ahogy Arany verse folytatódott — valóban dűlt Rákosról be a homok. Egyszer még egy szarvas is ide tévedt — a vadászok egészen a mai MÁV igazgatóságig üldözték, ahogy erről Jókai lapja, az Életképek 1876 decemberében beszámolt. A Sugárút — amelyet a Közmunkatanács javaslatára az építést támogató Andrássy Gyuláról neveztek el — 1885-re, az országos kiállításra készíüt el. * 1875-ben a Sándor utcai képviselőházban, ülés közben Tisza Kálmán belügyminiszter ceruzával írt levélkét küldött fel a kakasülőn, balközépen ülő Frigyes bárónak. Ahogy Naplótöredékeiben olvashatjuk: „ . . .lakonikus szavai azt tudatták velem, hogy a nemzeti színházhoz leendek általa kiküldve." Néhány nappal utóbb, 1875. március 21-én a hivatalos leiratot is megkapta, s megkezdte működését a Nemzeti Színház intendánsaként. Nemcsak katasztrofális helyzetéből kellett kivezetni a színházat, hanem végre kellett hajtania egy immár halaszthatatlan lépést: szét kellett választani a Nemzeti Színház drámai részét az operától és a népszínműtől. 1875. október 15-én nyílt meg az akkori Kerepesi út sarkán a Népszínház (a lebontott Blaha Lujza téri Nemzeti Színház), ahol a népszínmű, a kor oly kedvelt „könynyű műfaja" immár végleges otthont kapott. A prózai előadások színhelye a Kerepesi út elején álló, éppen akkor megújított (s századunkban szintén lebontott) Nemzeti maradt, de egyelőre itt volt kénytelen működni az operatársulat is. Volt ugyan terv arra, hogy a dalszínházat átköltöztetik az akkor tragikus állapotban levő Gyapjú utcai (a mai Báthory utca) német színházba, de ezt éppen Podmaniczky akadályozta meg, tűzrendészeti előírásokra hivatkozva. (Az épület le is égett 1889-ben.) Hogy az operának is végleges otthont kell adni, mindenki tudta, a viták a körül folytak, hol épüljön meg az új színház. Volt, aki a Duna-partra, volt, aki a Sugárút elejére tervezte. Végül Podmanczky elképzelése győzedelmeskedett. „Budapest legolcsóbb telkén, a Hermina téren, vagy ahogy akkor még sokan nevezték, Schiffmansplatzon (nevét a mai Hajós utca őrzi), egy mocsaras, békazenétől hangos térségen (ahol egy rozzant csárda és egy mutatványos bódé állt) épült fel Budapest talán legszebb színházi épülete. A vizenyős talaj miatt szükséges különleges alapozás a tervezettnél sokkal több pénzt emésztett fel. A bizonytalan gazdasági helyzet, és az akadozó segélyek, a kormány szűkmarkúsága miatt az 1877-es megnyitó irreálisnak bizonyult. Három évvel később Podmaniczky annyira elkeseredett, hogy javasolta az építkezés megszüntetését. 1884. szeptember 27-én mégis felvirradt a várvavárt nap: a király jelenlétében megnyitották az Operaházat. Az intendáns emlékiratai csak ennyit mondanak az eseményről: „Az operaház megnyitása szerencsésen folyt le; a titkos és nyílt ellenségeink elővarázsolta kardalnoki strikeok el lettek hárítva; az előre hirdetett kézi bombák nem dobattak a közönség közé; a vasfüggöny nem hullott a földszintre, agyonütendő pár százat a nézőközönség közül; a földszint talaja Thék mester varázsszerű gyorsasággal végbevitt egy éjjeli munkája révén a kívánt magasságra felemeltetett; a budapesti közönség régi kedvencei, Turolla Emma és Perotti Gyula nemcsak szerződtetve valának, de folytonosan s szorgalmasan énekeltek is." A nagy nap persze nem múlt el izgalom nélkül. A napló nem szól a megnyitandó épület körül vont rendőrkordon áttöréséről. A kíváncsi pestiek ugyanis mindenáron be akartak jutni az Operaházba. Elsodorták a konstáblereket, és egészen a királyi páholy közelébe nyomultak. Kardlapokkal kellett a kíváncsiságot lehűteni, hogy ne törjön ki nagyobb botrány. Még egy ilyen kínos esete volt Podmaniczkynak, ez pedig az Operaház megnyitására írt király-himnusz, Liszt Ferenc alkalmi kompozíciójának betiltása volt, miután a „Haj, Rákóczi, Bercsényi" kezdetű kurucdal motívumát mégsem lehetett a legfelségesebb füleknek elmuzsikálni. Frigyes báró „hiperlojális fülbesúgások" hatására, az utolsó pillanatban vétette le a műsorról a darabot, ami Liszt őszinte felháborodását és sajtónyilatkozatait vonta maga után. Podmaniczky utóbb megbánta cselekedetét, s engedélyezte az előadást — persze Ferenc József akkor már Bécsben volt. . . Tíz évig volt Podmaniczky a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, de miután ajánlatot kapott az Adria Biztosító Társaság magyarországi képviseletének igazgatói állására (1869 óta semmi vagyona nem volt, csak fizetésből élt), 1886. január elsején beadta lemondását. Ebben az esztendőben képviselőjének választotta a Belváros. 1889-ben a Szabadelvű Párt elnöke lett. A kenyérkeresetnek tekintett igazgatói munka mellett már csak a hivatásnak számító közmunkatanácsi funkciójának élt, 1905-ben azonban erről is lemondott. 1907. október 19-én halt meg. A hagyomány szerint a főváros avval akarta megkönnyíteni a haldokló utolsó óráit, hogy ablakai alatt szalmával szóratta be a kövezetet, ne hallatszon föl a társzekerek dübörgése . . . Podmaniczky Frigyes emlékét nem örökítette meg semmi. A közhiedelemmel ellentétben utcája sem volt. A Podmaniczky utcát (ma Rudas László utca) nem róla, hanem az ott telket birtokló Podmaniczky Magdolnáról (Krúdy szerint Podmaniczky Lászlóról) nevezték el, hasonlóan a Rumbach utcához, amely a házbirtokos Rumbach Sebestyénről kapta a nevét. „Lehet-e szerelmesnek lenni egy városba? Lehet — miután az ember kielégítette mindazon szenvedélyeit, amelyeket az élők és élettelen tárgyak iránt érzett élete folyamán. Az egyes személyű nők után Budapest valamennyi nőjébe; az egymagukban unatkozó utcák, egyes házak, egyedül álló tornyok után a város valamennyi utcájába, házába és tornyába szeretett bele Podmaniczky." Krúdy szavai után már csak egy kérdésünk maradt: mikor lesz Budapestnek még egy ilyen vőlegénye ? A Közmunkatanács a Lánchíd-társaság palotájában kezdte meg működését 36