Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Bartók János: Férfikórus három medvére

Makai Ádám rajza szuggesztív hatását valamennyien éreztük. A légkör azonban mcgsem volt nyomasztó, mert Kodály természetes és állandó magatartásunkká tette a koncentrációt, és szellemes megjegyzéseivel közvetlenséget teremtett. Észre sem vettük, hogy néhány óra után úgy megyünk oda, mintha hazamennénk. Jellemző a megjegyzéseire: mindenkor intarziaszerűen egyesültek a megtárgyalt témákkal. Gyakran előfordult, hogy amikor felhívta a figyelmünket egy jelenségre, és arra példát is mutatott, a többi hasonlót nekünk kellett volna idézni a zeneirodalomból. Az ilyenkor beállt általános csendben Kodály megjegyezte: „Húszfilléres alaptőkével nem lehet zeneszerzési vállalatot indítani." A zeneirodalomban való szüntelen tájékozódást sürgető figyelmeztetései olykor szokatlan helyzetben is elhangzottak. Kodály a tanítást délután három órakor kezdte, de nemegyszer jóval később érkezett. Egy téli napon az egyik csoport nem várta meg, csupán egy hallgató maradt. Az utóbb érkező Kodály tőle kérdezte meg, hogy a többiek hol vannak? „ — Lementek a ruhatárba." ,,— Mit keresnek a zeneszerzők a ruhatárban? Azt még érteném, ha könyvtárba mentek volna." A munka közben elhangzott észrevételek között kevésbé kellemesek, ha nem éppen „sértők" is előfordultak. Valaki háromszólamú férfikarra írt munkáját hozta órára. Az egyes szólamok a bariton és basszus hangterjedelem alsó határán, helyenként azon is alul, mozogtak. A gyakorlatban jelesebb zeneszerzők műveiben is van példa a normatív hangterjedelmek túllépésére, de zeneszerzői tanulmányaink során a szabványt kellett gyakorolnunk. Kodály különös gonddal vigyázott arra, hogy az énekhangokat és a hangszereket legelőnyösebb hangzási viszonyaik szerint használjuk. A zongorán előjátszott férfikórus végén „ezt három medvének írta?" — kérdéssel bírálta a túlságosan mély fekvéseket. A már megbeszélt hibáiba ismételten visszaeső tanítványnak keményebb feddés járt: „A maga tehetsége olyan szög, amelyre nem lehet semmit sem akasztani." Ismerve az előzményeket, azt kell mondanunk, hogy ez a megállapítás nem a zeneszerzői képesség, hanem a fejlődéshez szükséges erőfeszítés hiányát kifogásolta. Sokszor előfordult, hogy valamilyen zenemüvet együtt tanulmányoztunk. Egyikünk a zongoránál partitúrát olvasott lapról, miközben a többiek Kodállyal együtt körülötte álltak, és nézték a partitúrát. Társunk még gyakorlatlan volt a lapróljátszásban, elelakadozott az ütemhatárok függőleges vonalainál. Megszólal Kodály: „Úgy olvas, mint a lovak." (?) Nem várta be, míg megértjük a hasonlatot. Mutatta, hogy a ló szemellenzőjétől nem lát oldalirányban, hanem csak előre. Ezzel szemben a partitúra-olvasónak látnia kell a következő ütemeket, vagy legalább a következőt, hogy el ne akadjon. Soha senkinek nem jutott eszébe megsértődni, ha vele kapcsolatban Kodály kissé érdesebben fogalmazta meg véleményét. Nagyon jól tudtuk, tapasztalatból, hogy talán nincs is az egész világon még valaki, aki oly fokon tartja tiszteletben és figyeli meg mindenkinek az egyéniségét-személyiségét, mint Kodály. Ezt nem lehetett tudomásul nem venni. Hogy ezen a téren meddig ment el, az szinte hihetetlen azoknak, akik az alább következőket nem élték át. Kodálynak is voltak hanyagabb tanítványai. Nem fogták fel a páratlan lehetőséget, órákat mulasztottak, vagy felületesen végezték tanulmányaikat. De az sohasem fordult elő, hogy valakinek a dolgozatát — még ha nem sokkal az előadás előtt, tessék-lássék módra ütött is össze valamit — Kodály ne a legnagyobb részletességgel kritizálta és javította volna, holott azonnal látta, hogy miről van szó. Hátul gúnyos-kajánul néztünk össze, mert akkor még nem értettük meg az egyszerű igazságot: Kodály mindent alárendelt az oktatásnak, tudta, hogy az egyéniség és a fejlettség foka a vakarmányban is jelen van, és annak tanulságaival is előre lendítheti lusta növendékét. De az is érdekelte, hogy az odavetett felületes munkában mi mutatkozik meg némi zeneszerzési tanulmány eredménye gyanánt. A helyretevő figyelmeztetés azonban nem maradt el: „Maga 80 éves korában is egy leckével hátrább fog tartani társaival szemben, akik a mai órára készültek." — Kodály, az ok-okozat tipikus gondolkodója, az utólagos bepótlás eszméjét kétkedéssel szemlélte. A gyakori zeneműelemzés számbavételező pontossága és részletessége Leonardo anatómiai vizsgálataihoz vagy a régi görög szobrászok méréseihez hasonlítható, amelyek az emberi test plasztikai arányait számadatokkal tárták föl. Figyelnünk kellett mindenre. Többek között meg kellett állapítanunk, hogy egy-egy dallamnak hol vannak a súlypontjai, és azok mennyi súlytalan ütemet vonzanak maguk után. A zenei kifejezés szempontjából vannak fontosabb és kevésbé fontos hangok. Néha csupán egyetlen hang felcserélése egy másikkal lényeges különbséget idézhet elő. Egy növendék formatani órán közhelyes operett stílusú szerzeményét játszotta. Kodály egy helyen megállította, és javasolta, hogy egy bizonyos ponton egy hangközt egy más hangra való lépéssel, egy másik hangközzel érdemes felcserélni, mert az ,/okozni fogja a derűt." Majd a zongorához ült, és megmutatta felcserélt hanggal, illetve hangközzel növendéke dolgozatának részletét. Az ily módon felfokozott kedélyes-komikus hangzásra hátul felharsant az ováció. Kodály aznapi jó hangulatában zenei karikatúrával mutatta meg egy dallamvezetésbeli különbség jelentőségét a kifejezésben. Tulajdonképpen ez is egy tömör Kodálymondás volt, amely szavakkal kifejezhetetlen, mert még a nem elvont (az úgynevezett nem „nehéz") zene is csillagászati távolságban van a fogalmi közléstől. Egyébként nagyon ritkán hallottunk zeneesztétikai megjegyzést. Ebben a vonatkozásban Kodály nem zeneszerzéstan tanár, hanem inkább zeneszerző volt. A zeneszerzőket pedig általában nem érdeklik a zeneesztétikai megállapítások. Leginkább még egy Chopin-mazurka formatani elemzése adott alkalmat egy esztétika-közeli kijelentésre: „Valamely zenemű értékét lemérhetik azon, hogy mennyi ismétlést bír el, mennyiszer találunk benne még új és új szépséget, meddig marad friss hatású." Az olyan utasítás, hogy „tanulmányozza ronggyá Schubert dalait, akkor fogja megérteni, hogy mi a dal", sem a sajátos örök-fiatal schuberti hangulatvilágra, hanem a dalnak mint zenei műfajnak mintául szolgáló formai tökéletességére utalt. Egyrészt oktatói tapasztalatától vezérelve, másrészt visszaemlékezve saját fejlődésére, óvakodott attól, hogy tanítványait ingoványos talajra vezesse. Leszámolt azzal, hogy mi tanítható, mi nem. Az önismeretet és a lélektant, úgy látszik, hasznosíthatónak érezte. Az ilyen tartalmú tanácsokat: „aki indulót akar írni, annak indulószerű témák fognak eszébe jutni", „képzelje el előre, hogy ezen vagy azon a hangszeren mi fog jól hangzani" — sorra kipróbáltuk; mind beváltak. A gyakorlat mindig igazolta a kodályi oktatást. Említettem, hogy Kodály telibe találó megjegyzései alkalomszerűek voltak. Azon nyomban a tűnő pillanatot ragadta meg a természetes egyszerűség könnyedségével, amelyre talán csak a legnagyobb színészek képesek. Kodály — gyanítom — kedvteléssel hökkentette meg a halandót, de közben nem volt közönsége önmagának. Az alábbi két mikró-jelenet kulcs a Kodály-megjegyzések belső lényegének megértéséhez. A fiúk felbiztattak egy „rámenős" lányt, hogy „kezdjen ki" a Tanár Úrral, majd a háttérből figyelték a fejleményeket. Az óráját befejező Kodály kijőve a tanteremből, lassú lépésekkel haladt a tanári szoba felé. A saroknál várakozó lány bátran elélépett: „Tanár Úr kérem, egy pillanatra!" Kodály szúrós tekintetével ránézett, és közben már mondta! „A pillanat megvolt" — és ment tovább, magára hagyva a lélekjelenlétét nehezen rendező vállalkozó szellemű lányt. A hallgatók közt voltak olyanok is, akik zeneszerzéstani ismeretekkel csak kiegészíteni kívánták más főtanszakon folytatott tanulmányaikat. Egy minden zeneszerzői tehetséget nélkülöző, máskülönben ügyes, zongorista dolgozatát javította egyszer Kodály az íróasztalnál. A fiatalember az ablak és az íróasztal között állt, kezében a javított dolgozattal, és valamiről még beszélgetett a Tanár Úrral. Kinn viharos májusi zivatar tombolt. Kodály közbevetőleg szólt a fiúnak: „Ne tartsa azt túl közel az ablakhoz, mert az égiek nem szeretik az efféléket." Épphogy kimondta, hatalmas detonációval becsapott a villám a szemben levő Király utcai bérházba, öszszerezzentünk. Kodály bólintásnak is kevés mozdulattal a fiatalember felé fordította a fejét, miközben intett a jobb kezével: „Na látja?" Azeneszerzés tudományának ez a kápráztató világosságú központja Kodállyal együtt egyelőre kihunyt. Akik részesei lehettek, úgy emlékeznek rá, mint életüknek olyan részére, amelyet érdemes volt leélni. 23