Budapest, 1982. (20. évfolyam)
7. szám július - Tandori Dezső: Vas István és a város
Vas István és a város „A Hold utcában élek s úgy élek, mint a holdban", írja még a Meneküld múzsa (1935—1938) kötet Hold utca című versében Vas István. Ez a szépséges költői telitalálat rég megkapta, ha szabad így fogalmaznunk, holdudvarát: az önéletrajzinak is nevezhető regényfolyam pontosan részletezi, mit jelentett, s miként s miért vált maradandó-elintézhetetlen alapélmény költőnk számára ez a nevezetes utca (melynek, érdekes módon, ma szentendrei párjához, az ottani Hold utcához van „közeli köze" Vas Istvánnak). Hát szóval, amikor erről a költőről és eltéphetetlen Városáról írunk, már-már kötelező megnyitáslépés e régi vers említése. Igaz-e mármost, hogy Vas István valaha is élt úgy itt Budapesten, mint a holdban: íme, a költészet lélektanának tereire (egy kicsit a holdba !) vinne bennünket. Maradjunk az úgynevezett valónál, s nemcsak ennél, hanem a versek soránál, melyek feltérképezésére ugyan nem vállalkoznak a Városnak, mégis, oly" szélrózsásnak mondható tarkasággal villannak terepén ide s oda, méghozzá a városlakókat személyesen vagy össztényszerűen érintő és meghatározó történelem játszmavezetése szerint, igen, hogy Vas feltétlenül átfogó hálózatot terít költőileg erre a Helyre, amely iránti szeretetét — hogy sután mondjuk — épp a változatok ellenpontozottságával fejezi ki. A fontos dolgok érdemesülnek csupán, ez nyilvánvaló, érzelmi hullámzásainkra. Vas István igazán nem játszotta „gyors szalonremire" ezt a mérkőzését a Várossal. Nagyon sok kellett a Medárd című vers megszületéséhez, az önismeret és környezetismeret e magas mintaképéhez; ahhoz, hogy az Önarckép a hetvenes évekből kötetben így szóljon egybefoglalólag: „Köröskörül izgalmas szürkeség". Ablakában áll a költő, s a Dunára néz ki. „Lapító zivatar" árnyát látja, s izgalmasan csak a madarak cikáznak. Az időjárást ily hasonlattal illeti: „az óceán meg a sztyepp szándékai / megint egyszer fölöttünk csapnak össze". Felteszi a kérdést, a városiasat: „S ettől mi változik majd? Semmi sem. / Vagy tán jövőre könnyebb lesz utaznom/ Ki Szentendrére helyiérdekün . . ." ? S legyint, ismét azzal a bizonyos lemondó, pesties biztonságérzettel: „Eszetek / És vakmerésetek és technikátok / A naprendszerből előbb fog kijutni, / Mint bölcsességtek az egérfogóból, / Hol körbe fut." Ennek a költői szemléletnek és technikának fontos előkészítője volt megannyi kitekintés is a Városból: az utazások (Nicolaús Cusartus sírja: „Ellentétek keresztezési pontja/ Ez az egész világ . . ./ Minden lény, egyed . .."), a Shakespeare-fordításokkal finomíthatott drámai dikció. A kifejezés pontossága kétélű; így valósítja meg biztonságos kockázattal a kényes egyensúlyt: „A túlparton az új / Hotel idétlen váza eltakarja / A Belváros kihűlt hiányait. / Ha áll majd frissen tündökölve mint / A békés együttélés záloga / S a túlazóperenciáni élet / Jelképe . .." Ez a bosszankodás hangja; de a Belváros-utalás többet is rejt, „második Hold utcát", a személyes élet újabb elveszített (lezárt) színterét. A lezárhatatlant. Az egyensúly eleme: a híd. íme: „Alkonyi / Izgalmas szürkeségből csak az új híd — / Akaratunk halvány ezüstje villog .. ." És a befejezés megint a legyintés: betelik-e „Medárd magánjóslata" vagy sem, kíváncsiságnak nem lehet nevezni már azt, amivel e Városlakó effajta fordulatokat vár. Megvan minden városlakásnak a maga sorsa. Időrendben a legcélszerűbb végigfutnunk — s csak érintőlegesen! oly terjedelmes az anyag — Vas Istvánnak ezen a külső-belső költői vonulatán. Természetes egységet alkot ez a képződmény többé-kevésbé a már emlegetett történelemmel. A Hold utca kötetéből való a Levél Weöres Sándorhoz. „Pesten forogni nem nagy élvezet", írja akkor; hiszen „városunkban minden, ami élt, / Kifordította viszszás belsejét". A fenyegető ,fejlemények" (a világháború ideje közeleg, számos előjellel s korántsem magánjellegű jóslatokkal), a költősors silánysága e centrumban, a megfeszülő és szenynyesedő indulatok ... az öregek elefántcsontfala... a feszélyező közügy ... s a bölcsesség: „a keserű ízt gyorsan lenyelem: / Ha nem szól szám, tán nem fáj majd fejem"; és nem biztatja különösképp mindezzel a Pestre jönni habozó költőtársat. E dolgokról, persze, ismét az önéletrajzi regénysor igazít el alaposabban. Amire mindvégig rámutatnánk: Vas „pestisége" nem a verseiben felszámlált utcák számával mérhető, nem a tájelemzésekkel, a hangulatképekkel. A Város bizonyos szellemiségét maradandóvá formálják sorai, s ez a mozzanatsor legalább annyi említést érdemel, mint a helyrészletekhez köthető számos vers-tény, Budapest konkrétabb emlegetése. Holott például a szintén korai (Kettősörvény, 1939—1944; Budapesti körkép valóban hű a címéhez, és teljességet ad — a mindenkor bevallott töredékességben. (Hiszen „a Várost" megírni, analitikusan . . . ?!) Szép az indítás: „Cseresznyefák, barackfák, almafák / Között megállok ringó, zöld magasban ..." S az ellenpont milyen láttató! „A város lent fekete sóhaját / Leheli napra nap, hogy égre hasson." Budán „templomok, házak öreg arca int", bár meglehet, „egy régi, jó királynak szelleme / Tán fintorogna ennyi változásra". Nyolcéves iroda járás emlékei elevenednek, s ez ad az elbeszélő nyugalmú versnek valami újabb fanyarságot, közelíti a kompozíció szellemét a későbbi Vas-versek némely vonulatához. Megemlékezik az életében oly fontos rózsadombi házról, amely többet jelentett a szerelemnél is: és, persze, a szerelmet is jelentette. A vers tulajdonképpen vallomással végződik; s ez nincs ellentmondásban semmi későbbiekkel: a Város iránti szeretet hangja. A valódibb áttekintés még várat magára. Szép közjátékok sora következik, ilyen A Béke-téri Krisztus. Megszólít egy már-már periférikus templomot: „Nem díszített téged szobrász, festő, / Nem kínálja szépségeit freskó, / Fal és lélek meztelen. / Magam vagyok, nem zavarnak. / Oldozz ki a zűrzavarnak / Hálójából, Istenem!" S míg a „Béke-téren lombos béke suttog, / A világban gyilkos, sűrű titkok / Érlelődnek", s ezekben „mondhatatlan, / Hajthatatlan végzetünk." Az Angyalföldi elégia aztán kimondja a szót: „A nap utolsó, téli sugara / Visszaragyog nekem, hogy mélybe lássak, / És példázza a fán a zúzmara, / Hogy nincs helye már az ellágyulásnak." Nincs messze az idő, amikor Budapest balladája egészen természetesként üthet hangot így: „Egész alacsony szintre szálltak, / Hidak és házak közelébe / A bombázók. »Terrorizáltak«. / A város meglapult, szegényke. / Megtelt, majd kiürült az utca. / Az autók túszokat kerestek. / Vasárnap vették birtokukba / A megalázott Budapestet." S még „a kikelet is bújdosásnak / Adja fejét". Persze, „ruhát cserélve". Szánja a vendéglőket, a kávéházakat; a Várat, a postát restelli szinte, hogy gót hódítóknak szolgál. Kéri azonban „a világot", ne megvetően, inkább szánva tekintse „a megalázott Budapestet". E korszaknak igen sok versében szerepel az emberség hasonlataként a Város. A motívum bizonyos szálai ide vezethetők vissza a későbbiekből is: az alap-megrendülés élménye hat tovább az idegekben. (A költő „rímel, de gyomra reszket", mert ő tud valamit igazán, olvassuk ebben a versben.) S A Város című versében ezt hangoztatja: „Mint rengetegben űzött vad megül, / Az űzött Pesten úgy rejtőzöm én. / Cinikus, cinkos kövei közül / Két hétre sem utazom el idén." A Rádió mellett ezt a gondolatot fejti ki: „Nem utazom el. Hátha ezalatt / Történik éppen az, amire várok, / És nem látom a német tankokat, / Amint robajjal hagyják el a várost." S a városlakó jellegzetes helyzete: a tilos rádiózás. Ekképp „a rádiót lesem most este-reggel / És nem tudok betelni új hírekkel", s hozzáteszi, kitekintve helyzetéből, realisztikusan: „Az ördögé vagyok, az ördögé." De, mint A technika-xzvs szinte regényként folytatja megint ezt, „bevallom, nem tudok előkelően / Lenézni, mint nemrég a technikára ..." S így vall tovább: „Kívánom már az autókat előttem, / Hogy tomboljon a zöld reklám cikázva, / / Hogy Budáról lámpák tejfénye bőven / Ragyogjon át az őszi éjszakába, / Benzinszagot a nyári, gyors esőben, / Pókhálóselymet a finom bokára . .." Közösséginek nevezhető élményeket fogalmaz meg. S mi jön még: „Szeretném, ha az evező pihen, / A hangraforgó hangját a vizén, / Ha télen Greta Garbót újra látnám . .." S a magányos sétáló örömeire vágyik tavasszal: „az utcákon, a feltépett kövön / Szagolgatni, amikor fő a kátrány." Majd összefoglalólag szól mindjárt a városokról: „A városok megduzzadt kelevények / A vérszegény föld testén, de hazárdabb / Bennük a lét, és én e szörny-hazákat / Szeretem, mert ma itt vibrál a lényeg." S hogy mi ennek a lényegnek a lényege, a két tercina kimondja (Vas egyik leggyönyörűségesebb vers-helye; és kellően ismert-e?): „A Balaton fölött, ha 21