Budapest, 1982. (20. évfolyam)

7. szám július - Dr. Fekete Gyula: Vonal alatt

Az idős emberek kalcium- és mangánfogyasztása éppen fedezi szükségleteiket. A többi fontos elemből (például kén, vas, króm, magnézium, horgany) a szükségleteket meghaladó fogyasztás is biztosítva van, és táplálékuk elegendő zsírban oldódó vitamint (A, D, E, K) tartalmaz. Néhány vízben oldódó vitaminból nem éri el a minimálisan szükséges menynyiséget. Több belsőségre (elsősorban májra) van szükség a B, vitamin, több fejes salátára, sóskára, parajra, zöldbabra, mákra a folsavszükséglet biztosítása érdekében. A pantoténsavhiány elkerülésére több tojást, sárgarépát, petrezselymet, karfiolt kell fogyasztani. A B-vitamin-család tartós hiánya az energiaátalakító folyamatokban, az emésztésben és az idegrendszer működésében okoz zavarokat, illetve (folsav) vérszegénységhez vezet. A létfontosságú fehérjék közül elégtelen a metioninellátás. A jelenleginél több hal és baromfi fogyasztásával a hiányt meg lehet szüntetni. A létfontosságú zsírsavak közül a linolénsavat egy kevés repceolaj, az arachidonsavat több máj fogyasztásával lehet a szervezet számára biztosítani. Az idős embereknek hozzávetőleg 40 százaléka diétára van utalva. Különösen drágítja a létfenntartási költségeket a cukorbetegek húsban, sajtban, zöldségfélékben gazdag diétája. A minimális szükséglet konkrét árucikkekben kifejezve: hetente közel egy kiló — csont nélküli — húst, hat tojást, másfél liter tejet, háromnegyedpohárhyi tejfölt, 30 dkg zsírt, közel két kiló kenyeret, körülbelül egy kiló rizst és lisztet, másfél kiló burgonyát kell egy idős embernek elfogyasztania. Főzelékfélékből másfél küót, gyümölcsből egy kilót kell vásárolni személyenként. A mintegy százféle élelmiszer egy személyre számított költsége havi ezer forint. Ruházkodás A létminimumhoz szükséges élelmiszerek körét a biológia és az orvostudomány segítségével viszonylag egyértelműen meg lehet határozni. A ruházkodási cikkek esetében a váltás ruházat tekinthető normának. Ennél azonban többre van szükség, de mennyivel? A kérdésre a társadalmi szokásokat leíró tárgyi néprajz segítségével próbálok válaszolni. A hagyatékokból, vagyonösszeírásokból kell kiszűrni, mekkora az a ruházkodási minimum, amelyet a társadalmi gyakorlat szükségesnek tekint. Ennek alapján meghatározható az idős emberek számára nélkülözhetetlen ruhatár. Áruismereti vizsgálatokkal megbecsülhető egy-egy ruhadarab viselési ideje a fizikai kopásig — de nem a rongyos állapotig. így meghatározhatjuk az évente esedékes ruházkodási kiadások összegét. A múlt század elején négy-öt alsónadrágot írtak össze egy-egy idős ember hagyatékában. (Stamt József pest-budai hentes, 1830, öt darab.) Az 1960-as évek elején egy alacsony jövedelmű munkásháztartásban hat darab, a hetvenes évek elején egy városi háztartásban szintén hat darab alsónadrágot és trikót írtak össze. Ötdarabos készlettel és 4—5 éves élettartammal számolva, a nadrág-trikó szükséglet költségigénye évi 100 forint. A múlt század közepén öt-hat pár zokni és harisnya volt a szokásos mennyiség. (Például Prost Sebestyén pest-budai nyergesmester, 1845, öt pár.) Az 1960-as évek elején az alacsony jövedelmű családok férfi tagjainak nyolc pár, a hetvenes évek elején 8—12 pár zoknija volt. Kilencpáros készlettel és harmadfél éves élettartammal számolva az évi költségigény 130 forint. A múlt század elejei hagyatékokban 4—6 darab ing szerepel. Egy pesti asztalosnak (Oberfrank József, 1817) hat, egy pest-budai hentesnek (Stamt József, 1830) nyolc, az előbb említett nyergesmesternek (1845) négy inge volt. A hatvanas évek alacsony jövedelmű háztartásaiban 12 férfiing volt. Ezt a húsz évvel ezelőtti minimális készletet általában ma is el lehet fogadni, hozzátéve, hogy munkába nem járó nyugdíjasoknak elegendő nyolc ing. Nyolcéves élettartammal számolva, körülbelül 180 forint kell évente az ingek pótlására. A minimális szükségletnek tekintett három pár cipő (téli-nyári), egy-egy pár szandál és papucs költségigénye, a túlságosan hoszszúnak tűnő nyolcéves élettartambecslés ellenére is elég magas: mintegy 550 forint évente. A fentiekhez hasonló módon állapítható meg a téli-nyári felsőruházat (öltönyök, pulóverek, kabátok) évi költségigénye is. A minimálisan szükséges női ruhatár nagyságára szintén utalnak hagyatéki adatok. Ezeket nem részletezem. Az idős nők minimálisan szükséges ruházkodási kiadása 30 százalékkal meghaladja a férfiakét. A különbséget nem a nők divatosabb öltözködése okozza (idős korban a létminimum szintjén ennek figyelembevétele irreális lenne), hanem az, hogy a nőknek általában többféle ruhadarabra van szükségük, és hogy a női ruhák élettartama valamivel rövidebb. Az ágyneműt, törülközőket, zsebkendőket is figyelembe véve, a ruházkodási szükségletek egy főre jutó indokolt minimuma havonta 320—330 forint. Tartós fogyasztási javak A hetvenes évek közepén a tartós fogyasztási javakkal legrosszabbul felszerelt háztartások többsége nyugdíjasoké volt. (Az összes háztartásnak csak egyhatoda.) A rossz felszereltség mellett az állomány is elavult: a nyolc évnél régebbi műszaki cikkek aránya itt volt a legmagasabb. Bútorokat ebben az életkorban — a létminimum szintjén — már nem igen vásárolnak az emberek. A mosógépek, porszívók 15 éves élettartam és kétszeri javítás mellett évente közel 300 forintba kerülnek háztartásonként. (Figyelembe véve, hogy ilyen felszerelése csak a háztartások egy részének van.) A konyhai tartós javak (hűtőszekrény, tűzhely) közel húszéves élettartamot figyelembe véve is több mint 500 forintba kerülnek háztartásonként évente. Minimális szükségletnek tekinthető még a melegvíztároló és a rádió. Nem sorolható azonban ide a televízió, hiszen a mai idős emberek még tévé nélkül élték le életük nagyobb részét. Ha majd a tévéhez erősen kötődő, mindennapi tájékozódását innen szerző réteg lép nyugdíjas korba, a televízió létminimumjellege vitathatatlanná válik. A jelenlegi feltételek között (60 forintos előfizetési díj, 15 éves tévéélettartam és egyszeri nagyjavítás) körülbelül 100 forinttal növelné havonta a televíziózás a létminimum összegét. (Figyelembe véve, hogy a többszemélyes háztartásokban megoszlik ez a kiadás.) A tartós fogyasztási cikkek vásárlására és fenntartására egy főre havonta minimálisan 120-130 forint szükséges. Lakásfenntartás Ahhoz, hogy meghatározhassuk a minimálisan szükséges lakásfenntartási kiadásokat, egyrészt meg kell állapítanunk azt az eszmei lakásnagyságot és komfortot, amely még elfogadható életfeltételeket nyújt, másrészt szem előtt kell tartanunk a gyakorlatban létező lakáskörülményeket. Több mint harminc évvel ezelőtt (1950-ben) a brit egészségügyi minisztérium 40—50 négyzetméteres lakóterületet írt elő — mint egészségügyi szempontból indokolt minimumot — a nyugdíjasházak építőinek. Svédországban közel 60 négyzetméter volt a kötelező alsó határ. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) - tekintettel a fejlődő országok szerényebb lehetőségeire—a hatvanas évek elején 40 négyzetméteres minimális lakóterületet javasolt. Húsz évvel a WHO ajánlása után a nálunk épülő nyugdíjasházak lakásainak alapterülete csupán 26—30 négyzetméter. Többségükben nincs konyha — az ételszag átjárja a lakást — hiányzik az éléskamra — nagyobb hűtőszekrény szükséges — nincs elegendő mozgástér a többnyire otthon tartózkodó nyugdíjasok számára. A budapesti nyugdíjasoknak valamivel több mint a fele egyszobás lakásban él, közel fele kétszobásban. A három- és több szobás lakásban élő idős emberek aránya csak néhány százalék. A kétszobásnál nagyobb lakások fenntartási költségei meghaladják a valós szükségletet. A kétszobás lakásban egyedül maradó nyugdíjas rezsije is több a szükségesnél, de — mivel nem lehet elvárni senkitől, hogy házastársát elvesztve megszokott környezetét is elhagyja, és hátralevő éveire kisebb lakásba költözzön — fenntartása minimális szükségletnek vélelmezhető. Az egészségügyi szempontok és a valóságos helyzet alapján a minimálisan indokolt lakásterület valamivel több mint 40 négyzetméter. A számításba vett egyszobás lakások alapterülete ennél kisebb, a kétszobásaké nagyobb. Budapesten a nyugdíjasok majdnem 70 százalékának bérla-11