Budapest, 1982. (20. évfolyam)

6. szám június - A Budapest postája

1076 GARAY UTCA 5. A Budapest postája Címképeinkről Csigó László, szerkesztőségünk tagja a Lapkiadó Vállalat nívódíját kapta „művészi erejű borító-fotóiért és képriportjaiért". Itt is gratulálunk a kitüntetettnek és együtt örülünk vele. De külön öröm, hogy ezzel megerősítést kapott kezdeményezésünk: képes ötletet a borítóra. Nemcsak azért vállaltuk tematikus címképek alkotásának kockázatát, mert más lapok is csinálják (nálunk például a Heti Világgazdaság). Nem is csak azért, hogy a figyelmet felhívó címlap jobban „eladja" a lapot, bár ez sem mellékes szempont. Legfőbb indokunk: a tartalomra, egy-egy lényeges témánkra akarjuk ráirányítani a figyelmet ezekkel a fényképekkel. Erős meggyőződésünk, hogy így kerül összhangba a lap külső képe a várospolitikai mondanivalóinkkal. Korábban, amikor egy-egy városi látkép vagy életkép jelent meg a borítón, idilli színekkel, nem tudtuk ezzel szemléltetni, hogy belül kemény cikkek vitatják a főváros jelenének és jövőjének nagy kérdéseit.~ Amikor közösen töprengeni kezdtünk a tematikus képeken, számítottunk ellenvéleményekre is. Például erre: lehet-e összhangról beszélni, ha a várospolitika súlyos kérdéseit színes-trükkös fényképek szemléltetik. Levélben nem, de szóbeli megjegyzések formájában eljutottak hozzánk ilyen óvások: ha nem térünk is vissza a látképes borítóra, fékezzük ötleteinket. Úgy hallottuk, hogy újabban a maszkot viselő, a vá-BUDAPEST a FövOnos Potyörata 822 sárlónak hátat fordító boltosnő (1982/2) meg a borotvált mackó (1982/3) támasztott vitákat. De talán a vitáknak is köszönhető éppen ennek a két számnak a sikere. Bár a mackós címlapú márciusi szám megjelenése tíz napot késett (elromlott a fűzőgép — mondták a nyomdában), mégis hamar elfogyott a kioszkokban. Feltehető, hogy többeket a címlap állított meg: ugyan már mi lehet ez a kép, és miért kell óvakodni a játékmackótól? Elismerjük, hogy a mackó mellé írt szöveg egy kissé a krimi hangulatát keltette. De többértelműség, a rejtvényszerűség elengedhetetlenül vele jár a műfajjal. A címképhez tartozó cikket elolvasva világosodott meg a komoly mondanivaló: a fővárosban sok gyerek szenved légúti megbetegedésben. Elhangzottak olyan vélekedések, hogy a megbetegedések oka a panel, a betonépítkezés. Interjúnk szembeszáll ezzel az egyoldalú — mondhatnánk: demagóg — fogalmazással, s rávilágít a megbetegedések sokféle eredetére, köztük az allergiát okozó, bolyhos anyagból készült játékokra. Úgy gondoljuk, hogy ez a trükkös képmegfogalmazás sikeresebben szemléltette mondanivalónkat — habár első pillantásra rejtélyesen —, mintha lefényképzetük volna a szabadság-hegyi gyógyintézetet, egy betegszobáját vagy egy itt ápolt gyereket. Régi tapasztalat, hogy a nyelvi többértelműség, a verbális humor kevésbé borzolja föl a kedélyeket, mint egy képnek többféle jelentése. Hozzászoktunk, hogy nemcsak a versek nyelve, hanem a hétköznapi beszédünké is tele van értelmi csúsztatásokkal, szerteágazó jelentésváltozásokkal. Játsszunk el egy kicsit a lép szóval. Először is: ez nem egy szó, hanem négy. Mert a lép ige mellett van három főnév is: ,belső szerv', .madárfogó eszköz' és ,méhek viaszépítménye' jelentéssel. De maradjunk most a lép igénél. Alapjelentését így adja meg az Értelmező Kéziszótár: „Lábát egy kissé megemelve odább teszi és testsúlyával ránehezedik". Hogy ebből az egyből hányfelé ágazik a szó jelentése, azt néhány igekötős forma szemléltesse: rálép, közbelép, belelép, félrelép, ellép, fellép, túllép, előlép. Mindenesetre: két lényeges és általánosan használt jelentése: .munkaviszonyba kerül' és ,sakkfigurát másik mezőre helyez'. S ezzel meg is érkeztünk e havi címképünk szójátékához: lépni kell. Viccet magyarázni nem szabad, s ezúttal — úgy hisszük — nem is kell. De egy képpel szeretnénk bepillantást nyújtani olvasóinknak címlapfotónk boszorkánykonyhájába. Csigó László iparművész-hallgatói vállalták a nagy türelmet igénylő közreműködést, s kezüket rendelkezésre bocsátották mint sakkfigurát. Köszönjük a segítséget. Olvasóinkat pedig arra kérjük, kísérjék tovább is figyelemmel tréfásan komoly fény képötleteinket. A Budapest 1982/3. számában közöltük Kertész Péter cikkét A Tragédia a Barcsayban címmel. Lengyel György, a Madách Színház főrendezője ezt a levelet írta a cikk szerzőjének. Kedves Barátom! Szeretnék Neked köszönetet mondani — életem legszebbb (eddigi!?) — emléke nevében, fiatalságunk nevében — azért a páratlan szép, lírai, groteszk — szívből jövően együttélő írásodért, amit egykori Tragédiaelőadásunkról írtál, adtál nekünk — és talán kicsit az emlékezetnek. Írásod, úgy érzem, bonyolultan és nagyon gazdag, szerető, aggódó politikummal alkotja,'teremti újjá mindazt, amit a Tragédia, a játékba menekülés, a „grund" nekünk jelentett a Barcsayban. És ha hallgattam, és hallgatásra kértelek a Nagy Pásztorokról és a Geréb papákról, annak okát is tudjuk — élnek és mi is velük élünk. A Tragédia is él, hol jobban, hol gyengébben, de játsszuk! Én például jövőre egy teljesen fiatal gárdával felújítom a „Madáchban". Talán jobban megközelítjük majd az egykori rajongás emlékét, erejét. Egy biztos: az, ami akkor történt, egyedülálló: pillanat és sokak valóban „szent akarása" élt együtt, találkozott és segített egy valóban Nagy ügyet. Szeretettel üdvözöl Lengyel György BUDAPEST a Pövöros ftxuöinaca ® 82f 46