Budapest, 1982. (20. évfolyam)
6. szám június - Kertész Péter: Pályamódosítás
lépni kell még a napköziben is szaktanárok foglalkoznak a nebulókkal. Máshol meg a képesítés nélküliek teszik ki a többséget a tantestületben. A kiegyenlítődésre vajmi kevés a remény, hiszen a jobb helyek a jövőben is csábítóbbak lesznek. Folytathatnám a sort, ám akkor sem lyukadnék ki máshova: okosabban kellene gazdálkodni szellemi erőinkkel. Hasonló következtetésre jutott a szakszervezet is, amely három ágazat értelmiségi dolgozóinak élet- és munkakörülményeit vizsgálva megállapította: „Az értelmiségi dolgozók felkészültségét nem mindenhol használják ki megfelelően. Például a műszakiak munkájuk 30 százalékát, az intézeti dolgozók pedig a feladataik 35—40 százalékát alacsonyabb szintű tevékenységnek ítélik meg. Mindez az irányító munka belső gyengeségeire és bizonyos szemléleti elmaradásra vezethető vissza." Különösen hátrányosnak érzi a helyzetét az értelmiségen belül a nagyipari üzemi értelmiség. Ez a réteg áll legközelebb a munkásosztályhoz, kapcsolatuk mindennapos. A nagyüzemi értelmiség célja, törekvése, érdeke egy és ugyanaz, mint a munkásoké, mondhatni: együtt sírnak, együtt nevetnek, jóban, rosszban együtt vannak. Ezért jogosan tartják indokolatlannak az adminisztratív megkülönböztetést. Ugyanakkor koncepciós hibának tartják, hogy az országos kérdések megítéléséből kirekesztik a nagyüzemi szakembereket, és csak a tervező-, tudományos és kutatóintézetekben dolgozó — a gyakorlati élettől lényegesen távolabb álló — szakemberek véleményére adnak. „E hibás gyakorlat nem egy esetben vezethet népgazdasági szintű hibás döntések meghozatalához." * És hát kedvvesztéshez, nélkülözhetetlen posztok elnéptelenedéséhez, illetve felhígulásához — pályamódosításhoz. Vagy ki gondolta volna tíz-egynéhány évvel ezelőtt, hogy elég csak jelentkezni a műegyetemre, s már fel is vették azt a fiatalt, akinek azelőtt erre semmi esélye nem lett volna. A jobbak — a helyzet ismeretében — eleve máshol próbálnak szerencsét. Csak emlékeztetőül idézem fel azt a könyökünkön-jön-már-ki históriát, amikor a harmincas években az volt a módi, hogy diplomások, ha szerencséjük volt, villamoskalauznak szegődtek. A különbség mindössze annyi, hogy manapság Dunát lehet rekeszteni a különféle munkaajánlatokkal. Ám ez az exirodalomtanár például, akitől rendszeresen gyönyörű zöldséget, gyümölcsöt vásárolok, s aki még véletlenül sem csempész a zacskóba egy-egy fonnyadtabb sárgarépát vagy almát, nem bújt ki a bőréből sorsa fordításakor, nem égette el a könyveit. Egyszerűen megelégelte a tanterv és <f felügyelet akadékoskodásait, Jiogy mindig egyszerre kellett lépnie valamilyen láthatatlan és mégis mindig jelenlevő felső akarattal. Zöldségesként nincs behatárolva a tevékenységi köre. Megteheti, hogy minden kuncsaftját az igényeinek megfelelően, jó minőségű áruval látja el. Az iskolájában — amelyet azóta se tud száműzni álmaiból — ezt nem tehette. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, szinte észrevétlenül, hogy szép lassan ki-ki jobban megtalálhatja a számítását valamilyen egyéb területen, mint a tanult mesterségében. Ami azt sejteti, hogy nem mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Jóllehet, népgazdaságilag az lenne a legkifizetődőbb. Nem pedig a jelenlegi foglalkoztatási gyakorlat, amely egyúttal azt is jelzi, hogy csaknem még egyszer annyi az elhelyezkedési lehetőség, mint ahány az eszkimó. Lehet rajta vitatkozni, hogy jó-e ez vagy kevésbé jó. Az kétségtelen, hogy a gazda faképnél hagyására apropó lehet bármi. A kevés pénz éppen úgy, mint a rossz munkahelyi közérzet, az utálatos, kivételező főnök vagy akár a perspektívátlanság. A lényeg az, hogy egy sarokkal odébb többet ígérnek, s ha ott nem oké, még mindig visszakunyerálhatja magát a megtévedt dolgozó „a hűtlenül elhagyott helyére, ahol embert faragtak belőle", s ahol már a nagyapja is megkereste a kenyerét. Tárt karokkal veszik vissza, s bérfeszültség ide, bérfeszültség oda, nyomban rátesznek ötven fillért vagy még többet az órabérére. Kivált ha hiányszakmában jártas az illető. Nem hiszem, hogy statisztika rögzíti az évente állást változtatók számát. De még ha lenne is ilyen adat, akkor se mennénk önmagában sokra vele. Hiszen a máshol szerencsét próbálás számos esetben társadalmilag éppen úgy hasznos, mint az egyén szempontjából. S lehet, hogy éppen a hibás pályaválasztást — atyaúristen, ennek is mennyi oka lehet ! — korrigálja. Vagyis nem akkor kielégítő a munkaerőhelyzet, ha valamennyi foglalkoztatott (ez idő szerint olyan öt és fél millió) a sírig vagy legalábbis nyugdíjig kitart első munkaadója mellett. A mobilitás teljes hiánya — mint afféle örökös röghözkötöttség — még a mind jobban elburjánzó „munkaerő túlmozgásnál" is veszedelmesebb. Bármenynyire tisztelem Platónt, nem hiszem el neki, hogy borsón térdepelve is a szépről álmodik. Attól függ, meddig térdepel valaki borsón, mert ha az elviselhetőség határán túl, akkor bizony mindenhol borsót fog látni. Még a vasúti dízelesítés hajnalán káderfejlesztési meggondolásból úgy gondolták az illetékesek, hogy azokat a mozdonyvezetőket kéne átképezni rá, akik munkáséletük javát gőzmozdonyon töltötték. Hadd urizáljanak egy keveset, mielőtt nyugállományba vonulnak. Aztán azt láthattuk, hogy az olaj, majd a villany hajtotta vonatok parancsnoki fülkéjében kivétel nélkül alig bajszodzó, fehéringes legények ülnek. Mivelhogy a kiemeltek sorra belebuktak a fene nagy tisztességbe. Hasonló példát mindenki tudna mondani a saját területéről. Én most azt mondom el itt, ami a Csepel Művekben esett meg. Az ottani társadalomtudományi intézet szociológusai mobilitási vizsgálatot végeztek, azt eldöntendő, hogy melyik rétegre lehet leginkább számítani az új technológiák bevezetésénél. Volt, aki teljesen feleslegesnek tartotta az egészet, mondván: minek az ilyesmire időt, pénzt pocsékolni. Úgyis az jön ki, hogy a legöntudatosabbak a törzsgárdatagok s a hozzájuk foghatók. Aztán robbant a bomba. A problémamentes, gyors átállásra ugyanis valójában azok a legalkalmasabbak, akiket a személyzeti nyilvántartásban esetenként mint vándormadarakat tartanak számon. Ezek a nyugtalan, több munkakönyvet kiszolgált férfiak még nem fásultak el egészen, s elképzelhető, hogy ha értelmes új feladatot kapnak, képesek maradéktalanul ellátni. A hűség — úgy látszik — nem egyértelműen erény. Gergely Attila szociológustól tudom, hogy a mobilitás ébrentartása, kondicionálása mennyire kulcskérdés a gazdaságban. Azzal, amit egy vállalat ki tud hozni dolgozóiból, amilyen képességeket és képzettségeket hasznosít, illetve amilyen ösztönzési helyzetet teremt ahhoz, hogy a kapacitásokat érdemes legyen mozgásba hozni — lényegében maga is mélyrehatóan alakítja saját, korábban meglehetősen gyengének ítélt munkaerőhelyzetét. Mert a munkaerő nem egyszerűen létszám kérdése, hanem kapacitásé, termelőképességé. A termelés ilyen vagy olyan megszervezésével lehet fejleszteni vagy vissz 1-fejleszteni, gazdaságosan felhasználni, s ez, cl hosszabb távon növelni, vagy elfecsérelni, elcsökevényesíteni. Sajnos, nem egy képességnek, ráadásul éppen azoknak, amelyek az elkövetkező öt-tizenöt évben a legnagyobb jelentőségre tesznek szert, pontosan az utóbbi a sorsa. Gyakorlatilag elsorvadnak, mert a termelés pillanatnyi rendszerében jóformán alig kell használni őket. Azt még meg lehet érteni,. hogy egy adott munkában, annak természete miatt fontos szerepet kap a fizikai állóképesség, a türelem, a gyorsaság és a kézügyesség. Azt azonban semmilyen technológiai, műszaki vagy gazdasági szempont nem indokolhatja, hogy szinte egyáltalán nem vagy csak egészen elenyésző mértékben legyen szükség szakmai fejlődésre, önálló döntési készségre, gondolkodásra, tanulásra, új feladatok elsajátítására, előrelátásra, tervezésre, kezdeményezőkészségre. Pontosan azokról a képességekről van szó, amelyek a közeljövőben várható gazdasági, műszaki fejlődés körülményei között éppen a kritikus tényezők lesznek. A miénknél jóval fejlettebb országokban erősnek vélt cégek buktak bele abba, hogy nem tudtak elég gyorsan átállni új technológiákra, új termékek gyártására. Olyan, egyébként kitűnő, munkások szorultak ily módon a munkaerőpiac perifériájára, akik képtelenek voltak szakmát váltani, anynyira elveszítették a mozgékonyságukat. Vagyis nem elég az eltervezett rekonstrukcióhoz pénzt felhajtani, mert könnyen kiderülhet, hogy aztán nem lesz, aki a majdani csodamasinákat — berendezéseket — megfelelő hatásfokon üzemeltesse, karbantartsa, felújítsa, elöregedésük esetén korszerűbbeket tervezzen helyettük. Hányszor kapjuk ügyintézés közben azt a választ: szabadságon van, beteg, elutazott az illetékes. Közben nyitva tart azért az a hivatal, szolgáltatási egység, s ha nem lenne annyira sürgős a dolgunk, még sajnálkozhatnánk is: szegények, milyen szűkösen vannak. De mert gyarlók és önzők vagyunk, újra és újra értetlenül állunk a „nem az én asztalom" elhárítások előtt. Amelyek, meglehet, indokoltak, olyannyira, hogy ha valaki mégis segítségünkre lenne a házon belül levők közül, megüthetné ezért a bokáját. Mivelhogy túllépte a hatáskörét. Mondhatnám, hogy akkor terjesszék ki mindenkinek a hatáskörét, s tapasztalhatnánk, mennyivel szívesebben, s igenis, elkötelezettebben dolgozik azután. Ám ez egyelőre utópia. A legtöbb helyen keresztülvihetetlen, mert a hatáskör szélesedésével mifelénk más besorolás dukál. Azzal meg több fizetség jár, s arra, ugye, „nincsen keret". 13