Budapest, 1982. (20. évfolyam)

5. szám május - Dr. Ficsor Mihály: Gépek, művek, jogok

A Nemzetközi Szerzői jogi Társaság Torontóban megtartott VIII. kong­resszusán William Buxton kana­dai zeneszerző és komputer­szakértő — bármilyen furcsa is, egyre gyakrabban előforduló szakmatársítás — meglehetősen nyugtalanná tette előadásával a jelen levő szakembereket. Vi­deomagnó segítségével olyan számítógépes rendszert muta­tott be, amely valóban mindent tud, ha zenéről van szó. A kom­puterrel összekötött szintetizá­toron lejátszott dallam majdnem kész kotta alakjában jelenik me g e gy képernyőn. Ha a kom­ponista meg van elégedve alko­tásával, rögzítheti azt, és „nyom­dakésszé" teheti egy külön prog­ram segítségével. A nyomtatás azonban elmarad; ehelyett a gé­pi memóriába táplálják be az új művet, amely onnan bármikor „visszanyerhető", és megfelelő elektroakusztikai berendezéssel felszerelt komputer-terminállal újra hangzóanyaggá alakítható. Mi több, most már ez az élő ze­ne rögzíthető digitális rendszer­ben és táplálható a gép memó­riájába. Mindez természetesen elképzelhető kiterjedt számító­gépes rendszer részeként is, ami a jövőben a kábelek, telefonvo­nalak és a műholdak segítségé­vel akár világméretűvé növelhe­tő. Ha arra gondolunk, hogy egy ilyen rendszer korántsem tar­tozik már a science fiction vilá­gába, és minden műszaki felté­tel készen áll a valóra váltásra, érthető a szerzői jogvédelem szakértőinek a nyugtalansága. Kiadói jog, másolatkészítési jog, nyilvános előadási jog, sugárzási jog és még sorolhatnánk az egyéb „nevesített" szerzői jo­gosítványokat, amelyek mellé kisebb-nagyobb kérdőjelek ke­rülnek — s a legtöbbjüket aligha lehet ilyen körülmények között a hagyományos módon gyako­rolni. Az alkotók hatékony vé­delme nélkül azonban az alkotó tevékenység kerülne veszélybe. Új utakat, megoldásokat kell keresni tehát a szerzői jogok és érdekek érvényesítésére, ami rengeteg elméleti s gyakorlati problémát vet fel. A leginkább kézenfekvő — bár korántsem a legvaskosabb — gond a számítógépek segítségé­vel alkotott művek szerzői jogi védelme. Az elektronikus zenének van a leggazdagabb múltja. Használ­juk akár ezt, akár az elektro­akusztikus zene kifejezést, igen sokféle törekvést értünk rajta, s valójában nem is fedi a kompu­terek és a zene kapcsolatának minden lehetséges változatát. A számítógépi műveletekhez szükség van matematikailag pon­tosan kifejezhető adatokra. A bonyolult jelenségek csak akkor válnak hozzáférhetővé a gép szá­mára, ha lebonthatók, analizál­hatók. A zene már a klasszikus lejegyzési forma — a kotta — révén is alkalmas komputer­nyersanyag. Kétségtelen azon­ban, hogy a zenei valóság gazda­gabb annál, amit a kotta kifejez­het, hisz például, a hangszínbeli eltérések árnyalatainak a töké­letes jelzésére aligha van mód. A szintetizátorok megjelenése és gyors fejlődése azonban felszá­molt minden akadályt, s ma már csaknem az atomkutatás mikro­méreteihez hasonló szinten fo­lyik a zenei hangok elemekre bontása. Gyakorlatilag minden felépíthető, szintetizálható ezek­ből az elemekből. Nemcsak ze­nemű reprodukálható, hanem egy-egy előadóművész vagy együttes előadásmódja is. S mi több — ha már egyszer a zenei részecskék rendelkezésre áll­nak —, nemcsak az építhető fel, amit szétbontottunk, hanem va­lami hasonló, de új is. A szak­emberek megtehetik, hogy a legújabb musical lemezfelvéte­lén Enrico Carusóval énekelte­tik, vagy Luis Armstrong hang­ján szólaltatják meg a slágerlista legfrissebb sikerszámait. A már-már korlátlan lehetősé­geknek, persze, megvan az a veszélyük is, hogy visszaélhet­nek velük. Ez a veszély itt töb­bek között abban jelentkezett, hogy a mindenevő szintetizá­tort elkezdték táplálni komoly zenével. A legelső, sokak által forradalminak kikiáltott tett egy fiatal amerikai zenész, Walter Carlos nevéhez fűződik, aki 1968-ban Bach 3. brandenburgi ver­senyéről és más műveiről készí­tett szintetizátor-átiratokat, és ezeket lemezre vette. A „Swit­ched on Bach" (Bachra kapcsol­va) című lemezből több mint egymillió példány kelt el. A klasszikusok ilyen furcsa „nép­szerűsítésének" számos példá­jával találkozhatunk azóta is. A szerzői jogi fórumok mind gyak­rabban kénytelenek foglalkozni a régi mesterek jól jövedelmező inzultálásával. A könnyűzenében a szinteti­zátorok használata nem feltétle­nül jár együtt a számítógépek igénybevételével. Bár például a Jean Michel Jarre-lemezek borí­tóján felsorolt „hangszerek" kö­zött a sokféle szintetizátor mel­lett találhatók komputerek is. A komoly zenében viszont a gé­pi hangszintézis kezdettől fogva szorosan kapcsolódott a számító­gépek segítségével végzett ze­neszerzéshez, jóllehet ez utób­binak vannak az elektroakuszti­kától független irányzatai is. A számítógépes komoly ze­nének számos változata létezik. Ezek jelentősen különböznek aszerint, hogy mennyire auto­matizált az új mű létrehozatala, s milyen mértékű a zeneszerző és a technikus aktív hozzájáru­lása. A komputerek segítségével elvégezhető egy vagy több mű olyan részletes analízise, amely­lyel azonosíthatók a műre, illet­ve a zeneszerzőre jellemző stí­luselemek és kompozíciós mód­szerek. Ezeknek az adatoknak a felhasználásával azután új mű is „iratható" a géppel. Darm­stadtban például Palestrina hu­szonhat kórusművét analizáltat­ták számítógéppel, majd „utasí­tották", hogy az így lebontott elemekből „készítsen" egy hu­szonhetediket. Az új „mű" so­kak szerint úgy hangzott, mint­ha valóban a XVI. századi mester írta volna. Az elektronikus zenével fog­lalkozó komolyzene-szerzők is élnek néha azzal a módszerrel, hogy klasszikusokat „adaptál­nak". Általában azonban ambí­ciózusabb célokat követnek ennél, és valóban újszerű, saját művek alkotásához igyekeznek felhasználni a számítógépeket. Ez kétféleképpen történhet. A komputer lehet csupán kompo­zíciós segédeszköz. Ellenőrizhe­tők vele például egy-egy szerke­zeti elv következményei vagy egy-egy elgondolás megvalósítá­sának lehetséges változatai. Ám igazi számítógépes zeneszerzés­ről inkább akkor beszélhetünk, amikor egy programot táplál­nak be a gépbe, s az utána már önállóan „alkotja meg" a zene­művet. Iannis Xenakis, az elektroni­kus zene jelentős egyénisége, teoretikusa szerint a kompozí­ciós program nem más, mint egy általános érvényű forma. Példaként a fúgát hozza fel, mint amely hasonló a régi zené­ben, mert a szerkezete felfog­ható absztrakt automataként is. E forma meghatározottsága, vagyis a program kötöttsége kü­lönböző szintű lehet, és ehhez igazodik a programmal előállít­ható művek száma és az azok kö­zötti különbség lehetséges mér­téke. (Ahhoz egyébként, hogy a program „komponálni" kezd­jen, még be kell táplálni a gépbe egy úgynevezett, véletlen ada­tot is.) Xenakis példája egyébként jól mutatja az elektronikus zene sajátos vonásait. O nem csupán zeneszerző, hanem kiváló mate­matikus is; építőművészként pe­dig egy ideig Le Corbusier al­kotótársa volt. Neki tehát köny­nyebb a zenei elképzelések ma­tematikai-kibernetikai megfogal­mazása és megvalósítása. Igaz, vannak olyan műhelyek, ahol együtt dolgozhatnak zeneszer­zők és számítógépes szakembe­rek (például éppen Xenakis stú­diója, a CEMAMu, a Pierre Bou­lez által vezetett IRC AM a pá­rizsi Pompidou-központban, a darmstadti stúdió stb.), és ilyen DR. FICSOR MIHÁLY Gépek, művek, jogok SD

Next

/
Thumbnails
Contents