Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Seregi László: Keserű pirulák

mert azt hiszem, mégiscsak elkerülhetetlen, nem ártana, ha pár szóval bemutatná a vezetése alatt álló intézményt. — Közvetlenül az államosítás után, 1950-ben jöttek létre a gyógyszertári központok, gyógyszertári vállalatok néven. 1957-ben vettük fel a központ elnevezést, amely jobban kifejezi működésünk lényegét. Ma az országban húsz ilyen jellegű intézmény dolgozik, a 19 megyében egy-egy, s a huszadik Budapesten. Az az igazság, hogy igen rossz állapotú hálózatot örököltünk. A csaknem 300 patika zöme szűk alapterületű volt, felszereltségük pedig enyhén szólva nem felelt meg a követelményeknek. Tovább bonyolította az amúgy is kusza szálakat, hogy hetven gyógyszertárat még akkoriban vidékre telepítettek, mondván, ott rosszabb az ellátás, sürgősen javítani kell a helyzeten. Jelenleg kétszáz patika van a fővárosban, s túlzás nélkül állíthatom, mindent elkövetnek a lakosságért. — Ezt tudja, vagy csak reméli? — Tudom. Számokkal is alátámaszthatom a véleményemet. — Valami ilyesmire gondoltam. — Kérem. i95r-ben az országban 31 millió vényt váltottak be, 1976-ban már viszont 200 milliót. — Ennyivel betegebbek lennénk? — Nem hiszem. Inkább arról van szó, hogy társadalmunkban sok minden megváltozott. Előnyére. Már csak mi, idősebbek emlékszünk arra a szólásmondásra, hogy „drága, mint a patika". Ez igaz is volt. Ezért tartották szívtelennek a parasztot, aki előbb hívott orvost a lovához, mint a feleségéhez. Most, amikor a társadalombiztosítás gyakorlatilag mindenkire kiterjed, anyagi okok nem állják útját a szükséges szerek megvételének. Fogalmazhatjuk úgy is: nálunk most már olcsó a patika. Sok készítmény két forintért beszerezhető, s a legdrágábbak sem kerülnek többe húsz forintnál, leszámítva a tőkés importot. Erőfeszítéseinknek köszönhetően a mai gyógyszertárak képesek eleget tenni fő feladatuknak. Negyven százalékuk kifejezetten szép, korszerű, másik negyven százalékuk megfelelő körülményekkel várja a betegeket. A fennmaradó 15-20 százalék az, amellyel még bajok vannak, amelyek nem képesek zavarmentesen lebonyolítani a mintegy ötszörösére duzzadt forgalmat. Munkánkat egyébként jól jellemzi egy újabb adat. 1980-ban 94 millió doboz gyógyszert vásárolt a főváros lakossága, azaz fejenként átlag 46 dobozt. — Ez mind szép, de ettől a hiány hiány marad. Végtére is a patikákban a készítményeknek csak igen kis hányadát állítják elő! Honnan tudja a központ például azt, mi és mennyi kell a lakosságnak ? Merthogy ez eddig nem derült ki. A központ olyan, mint egy vállalat. Ennek megfelelően szervezi a működését. Van vezetője és minden egyebe, ami nélkül egy állami cég nem tudna dolgozni. Többek között van egy gyógyszergazdálkodási osztályunk, amely végigkíséri a gyógyszer útját — a raktártól a patikáig. Ők állítják össze a megrendeléseket, s ők veszik föl a hiányokról szóló jelzéseket is, amelyeket rögtön továbbítanak az illetékes szervekhez. Vagyis naprakészen tudjuk, mi található és ím nem található a gyógyszertárakban. Még azzal is tisztában vagyunk, hogy belátható időn belül inely szerekből nem várható kielégítő utánpótlás. — Kezdjük a megrendelésekkel. Ezt hogyan, minek alapján állítják össze? — Erre nagyon egyszerű, szinte csalhatatlan módszerünk van. Először is tudjuk, hogy az elmúlt évben mennyi gyógyszer került forgalomba. Ehhez azon nyomban hozzátesszük az évi megszokott, átlagosnak tekinthető nyolc százalékos növekedést. Ezen felül ismerjük, mely gyógyszerek felfutása, illetve elhalása várható. — Ezt honnan lehet tudni? — Ez is nagyon egyszerű dolog. A korszerűség és korszerűtlenség korrelációjáról van szó. Az éppen megjelent korszerű gyártmányról feltételezhető, hogy hamar elterjed, a korszerűtlen meg — kivált, ha az ő helyét veszi el az új, hatásosabb készítmény — kifullad, lassan-lassan kivonandó a forgalomból. Visszatérve: összegyűjtjük a 200 gyógyszertár havi igényét, és ezt átadjuk a GYÓGYÉRT-nek. — Az igénylésből mikor lesz gyógyszer ? — A gyógyszertárak 45 napra, a központ 95 napra elegendő készletet tárol. Amikor megrendeljük a gyógyszereket, nem arra számítunk, hogy majd hetek-hónapok múlva kapunk szállítmányt. Raktárainkból havonta egyszer kapják a szükséges szereket, s amit mégsem, azt akkor, mihelyt nekünk sikerül beszereznünk. Az úgynevezett ítarím-raktárunk azonnal továbbítja az ide beérkező tételeket a patikáknak. Látható: 140 napos készlettel dolgozunk, ez elvileg megfelelő biztonságot kell hogy nyújtson. Az ellátási zavarok pontosan abból erednek, hogy a 140 nap időről időre kevésnek bizonyul. Mi, ahogy már említettem, pontosan tudjuk, mit vár a 205 patika. Megrendelésüket a GYÓGYÉRT-hez továbbítjuk, s itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. _ ? — A GYÓGYÉRT a 80 millió forintos megrendelésből általában csak 40 millió forintot igazol vissza. — Szép . . . — Akkor se törődünk vele. Hiába hivatkoznak arra, nekik is üresek a raktáraik, fogjuk magunkat, s tüstént megyünk egyeztetni. Hiszen az 50 százalékos arány elfogadhatatlan. Egyszer még elmegy. A beteg még a 60-80 napos hiányt sem érzékeli, mert az még csak nekünk, a raktárainkban gond. Ám, ha ebből hovatovább gyakorlat lesz, azt nem lehet, nem szabad annyiban hagyni. Nem is hagyjuk, s ezeket a kiruccanásainkat zömmel siker koronázza. Nem teljes mértékben, de az ötven százalékot sikerül feltornászni 70-80-ra. — Mindig? — Nem mindig. De ez nem a GYÓGYÉRT szándékain, üzletpolitikáján múlik. Végeredményben ők is csak azzal gazdálkodhatnak, amijük van. Vagyis, előfordul, hogy az ötven százalékból még 51 sem lesz. — Ismét megkérdezem: ilyenkor mit tesznek? — Ismét ez a válaszom: jelzést küldünk az illetékes szerveknek. Azt úgyis látni kell, hogy a megoldás kulcsa nem a mi kezünkben van, még csak nem is a GYÓGYÉRT-ében. Hanem a felső vezetésében, akiknek ésszerű megegyezést kellene kicsikarni a gyártókkal. Pontosabban: érvényt kellene szerezniük azoknak az állásfoglalásoknak, amelyek szerint bár nagyon fontos a kifizetődő export, mégsem mehet a belföldi ellátás rovására. Azt sem tartom szerencsés felfogásnak, hogy manapság egy gyár munkáját egyedül és kizárólag aimak alapján ítélik meg, mennyi konvertibilis valutát hoz a konyhára. A hazai lakosság jó, színvonalas, megbízható ellátása nemcsak gazdasági érdek, hanem politikai érdek is! Közérzetünket, munkaképességünket sokban befolyásolja, van-e gyógyszer vagy nincs? Már az is kellemetlen, ha az ember nem kap méretének megfelelő öltönyt, de ezt a békát rriég valahogy lenyeli. Ám milyen pánikba esik az, aki nem jut hozzá a felírt gyógyszeréhez?! — Lehet, hogy bennünk van a hiba. Ahogy a közgazdászok mondanák: rosszak a fogyasztási szokásaink. Például túl sok gyógyszert szedünk, s nem ritkán indokolatlanul. — Szeretném, ha a gyógyszerek kapcsán nem beszélnénk fogyasztási szokásokról. A gyógyszer ugyanis nem tömegfogyasztási cikk, s még csak nem is áru. A dobozon sem az van feltüntetve, fogyasztói ára, hanem az, hogy térítési díja. — Játék a szavakkal. A zsebünk nem kérdez vissza . . . — Lábra kaptak olyan híresztelések, hogy nálunk boldog-boldogtalan gyógyszert szed. Ez nem igaz. így nem igaz. Annyi bizonyos, hogy nem vetjük meg a medicinát, a világranglistán előkelő helyen állunk. Én ebben viszont nem látok semmi kivetnivalót, szerintem ez azt bizonyítja, hogy nálunk magas színvonalú az egészségügyi ellátás. Újabban egyes gyógyszereket recept nélkül meg lehet vásárolni. Ennek ellenére sem ugrott meg a fogyasztás, ami azzal van összefüggésben, hogy a recept nélkül kapható 120 készítmény csupán egynyolcada a forgalomban levő ezernek. — Tehát mégsem fogyasztunk túl sok gyógyszert ? — Talán annyival többet, amennyivel elmarad az igények mögött az egészségnevelési tevékenységünk. Még ma is megesik, hogy valaki reumás panaszára szed egy bizonyos gyógyszert, a másik reumás eddig azt ínég nem kapta, erre elrohan felíratni. „Hátha az jobb lesz" felkiáltással. Van ilyen, de meggyőződésem, hogy nem ez jellemző ránk. Szólni kell az úgynevezett csodagyógyszerekről is. Nos, csodagyógyszerek nincsenek. Vannak jó, és vannak jobb gyógyszerek. Az természetes, hogy mindenki a jobbat szeretné. Viszont kár, hogy nálunk a külföldi meg a jobb még mindig szinonimái egymásnak. A polcokon megjelenik egy külföldi gyógyszer, ölik érte egymást az emberek, viszont mikor ugyanannak a szernek megvesszük a licencét, és elkezdjük itthon gyártani, szinte azonnal megszűnik iránta az érdeklődés, beállunk a normál szintre. — Az FNEB-vizsgálatban elég sok szó esett a körzeti orvosokról. Nem csupa hízelgő megállapítások hangzottak el róluk. Például, hogy válogatás nélkül mindent felírnak, amit a betegek kérnek. Akkor sem zárkóznak el, ha tudják, hogy a gyógyszer nem kapható, vagy az a szer nem jó az illető panaszaira. — Nem könnyű a helyzetük. Idejük meg pláne nincs, hogy elbeszélgessenek a páciensükkel. Holott néha a beszélgetés lenne az igazi gyógyszer. Gyakran ezt pótolja a sebtiben felírt recept. Az esetek többségében tényleg kell a gyógyszer, de nem az, amit a beteg kér. Célravezetőbb volna köntörfalazás nélkül megmagyarázni: „Uram, asszonyom, amit kér, az nem az ön baját gyógyítja". De hangsúlyozom, ez kapcsolat kérdése. S ezen van mit javítani. Megjegyzem: mi kéthetenként listát adunk ki a nem kapható gyógyszerekről. Reméljük, eljut a címzettekhez. Más a helyzet a törzskönyvi törlésekkel. — Az micsoda? — Amikor egy gyár úgy érzi, hogy egy gyógyszer már kifutott, valamiért már nem érdemes gyártani, megteszi a lépéseket a megszüntetése érdekében. A gyógyszert törölteti a törzskönyvből. Csakhogy erről nem egy esetben elfelejti értesíteni az érintetteket. A törzskönyvi törlésre, persze, szükség van. Valóban nincs helye korszerűtlen terméknek. A gond inkább az, hogy a törölt gyógyszer helyét nem foglalja el tüstént az új, korszerű készítmény. A ma termelt 760-féle szer kevés, arra kell tehát törekednünk, hogy az a mennyiség ne csökkenjen. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy mikor megtörténik a törlés, nekünk még 140, a GYÓGYÉRT-nek pedig hetven napos készlete van a gyógyszerből. Ha nem írja fel az orvos, a nyakunkon marad. Ez nem járható út, már csak azért sem, mert a betegnek, aki hosszú ideig szedte azt a bizonyos gyógyszert, átmenetet kell biztosítanunk, egy kis időt kell adnunk, amíg megtalálja, megszokja az újat. — 1981 januárjától részben új gyógyszerrendelési eljárást vezetett be az Egészségügyi Minisztérium. Beváltotta-e ez a hozzáfűzött reményeket ? — A rendelkezés a tőkés importra vonatko-19