Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Negatív szolgáltatás”

rűbben lakott s egyben leglátogatottabb részén még négyzetméternyi zöldterület sem jut egy-egy állandó lakosra. Mondják persze, hogy ez öröklött dolog, amin nagyon nehéz változtatni, a polgár meg azt tapasztalja, hogy errefelé mostanság is erőteljesebb a fejlesztés, mint másutt. Meg azt is mondják, hogy számos nyugati nagyvárosban a mienkénél jóval elkeserítőbb a helyzet — amitől persze a miénk nem lesz jobb. Arról nem beszélve, hogy már 1930-ban — amikor fele ennyien se voltunk, az agglomerációs együttélés még gyerekcipőben járt, s nem koptatta évente tízmillió turista a fővárosi aszfaltot —, több mint száz olajjal szagtalanított nyilvános illemhelyet tartottak számon. Igaz, magánkézen. És hát nem valószínű, hogy a kelleténél többet építettek volna. Normatíva persze nincs, csupán „nagyvonalú elképzelés" a tényleges szükségletről (amely még a mundért védő szakemberek szerint is legalább duplája a meglevőnek), hogy a panaszlevél-áradat enyhüljön valamelyest. Megint mások az üzemeltetők közül arra esküsznek, hogy távolról sem lenne olyan vészes a helyzet, ha meg lehetne oldani a folyamatos nyitva tartást. Már ahol van mit nyitva tartani. Mivel a legtöbb lakótelepen nincs. Valahogy kimarad rendre a beruházási tervekből, holott nyilvánvaló, hogy az illemhely (némely kocsma még bezárva se érdemelne ki ilyen szép elnevezést) ugyanúgy része az infrastruktúrának, akár a játszótér, az orvosi rendelő, a Patyolat vagy éppenséggel az iskola. Márpedig a nyilvános illemhely nem része „a beruházási koncepciónak". S mi mással lehetne inkább takarékoskodni? így is társadalmi összefogással készülnek járdák, parkok, pinceklubok, óvodakerítések, tantermekbe polcok, egyebek. Ám ily módon legfeljebb latrinára futná a lelkesedésből. S még a szókimondásáról ismert Palotai úr is csak feltételezésekre szorítkozhat; ha Békásmegyer már a háború előtt ilyen sűrűn lakott telep lett volna, Betz Vilmos vállalkozó egész biztos építtet oda is egy „zöld villamost". Meglehet, nem olyan meggondolásból, hogy a száz évvel ezelőtt formatervezett, ólornrózsákkal ékes pavilont unokáink unokái is láthassák majd. Reménykedjünk abban, hogy a narancssárga, műanyagpanel borítású toaletteket sem ezzel az elkötelezettséggel álmodták meg tervezőink, ami, ha mást nem, azt mindenesetre bizonyítja, hogy azért van valami mozgolódás ezen a téren. Jóllehet a Csatornázási Műveknek (amely az államosítás óta gazdája a föld feletti, illetve alatti illemhelyeknek) kisebb gondja is nagyobb ennél. Úgy is hívják (belső használatra), hogy negatív szolgáltatás. Saját szűkös kapacitásukat leköti a csatornaépítés. Több száz kilométer csatorna rekonstrukciója szerepel az adósságlistán, s egy-egy főnyomóvezeték eltörése mégiscsak jóval nagyobb ügy, mint az a dilemma, hogy miként lehetne növelni a vécés nénik társadalmi megbecsülését. S akkor még ott van a tennivalók közt az árvízvédelem, amely aztán végképp nem tűr késedelmet. Vagyis van valami abban, hogy a vállalatnak nem érdeke, hogy megkétszereződjön az illemhelykapacitás, hiszen annak a felügyelete, takarítása, karbantartása még egyszer annyi erőfeszítést igényelne. Mégsem lehet azt mondani, hogy mostohagyerek ez a szolgáltatás. Az elmúlt ötéves tervben több mint tíz új nyilvános illemhely épült Budapesten, beleértve a metró vonalát is, s több mint negyven felújítást végeztek el — főleg a Duna és a Körút által határolt területen —, noha a Csatornázási Műveknek csupán az üzemeltetés a föladata. Újakat csak kísérleti jelleggel építenek (a mostani tervidőszakban várhatóan évente egyet-egyet) — munkaerőgondjaik enyhítésére. Az új létesítmények ugyanis személyzet nélkül üzemelnek (s jó néhány a korszerűsített régebbiek közül is). Október végén mindössze 79 volt a fizikai létszám (illemhelykezelők, takarítók, pénzbeszedők, szakmunkások), s ehhez még hozzá lehet számolni átlagosan hatvan nyugdíjast, akik azonban csak egy műszakban foglalkoztathatók. Jellemző, hogy a 115 nyilvános illemhely karbantartására csak hat vízvezetékszerelő van az ellátási osztály állományában. A nagymértékű létszámcsökkenés hat-hét éve következett be; sokan elmentek nyugdíjba, s azóta lehetetlenség a helyükre újakat toborozni. Pedig a fizetség időközben lényegesen megnőtt, a műszakpótlékkal együtt ma már jóval négyezer forint felett van. És ami még erre rájön. A tarifa ugyanis emberemlékezet óta 70 fillér (csak a gyufa ára és a napidíj fogható hozzá), amihez az illetékesek ragaszkodnak mint jól bevált vívmányhoz. Ami különösen akkor érdekes, ha meggondoljuk hogy az elmúlt évben (igaz, más illetékesek) megszüntették az egészségre ártalmas üzemekben a védőételt, holott az legalább olyan vívmány volt. Úgyhogy amikor a kilincsautomatákat felszerelték a személyzet nélküli vécékre, csak nagy harc árán lehetett elérni, hogy egy forintot kelljen bedobni. A vécés nénis helyeken azonban változatlanul a számlálószerkezet ellenőrzi a forgalmat, s persze, jó magyar szokás szerint mindenki kerekít a számlán. Ami azt sejteti, hogy a mellékes többet hoz a konyhára, mint a fix. Már a nagy forgalmú helyeken, ahol havonta nyugodtan lehet számolni húszezer ajtócsukással. Ebből a vállalathoz húszezerszer hetven fillért, azaz tizennégyezer forintot kell befizetni. Tapasztalat szerint azonban minden második kuncsaft két forintot ad (ez lett a legkisebb pénzegység), s a többiek is legalább egy forintot. Csakhogy nem mindenütt fordulnak meg annyian, mint a Belvárosban vagy a Keleti pályaudvaron, ahol a vécés nénik naponta legalább tizenkét kilométert talpalnak, míg máshol ráérnek naphosszat kötögetni. A Vár legelőkelőbb illemhelye a Kapiszt-16