Budapest, 1982. (20. évfolyam)

4. szám április - Seregi László: A János-kórházból nézve

SEREGI LÁSZLÓ A János-kórházból nézve Beszélgetés az integrációról — Lehet, hogy bennem van a hiba, de én nem észlelem a hazai egészségügy forradalmi megújulását, a beharangozott változásokat. Azt is mondhatnám, szerintem minden maradt a régiben. Ha, teszem azt, fáj a fejem, most is a körzeti orvosunkat keresem fel — akárcsak azelőtt. Ő meg, ha — ne adj' isten — nem jön rá, miért van nekem folyton migrénem, most is előveszi híres-hirhedt aranyhegyű Parkerját — akárcsak azelőtt —, s szálkás betűivel megcímez egy T. Szakrendelőnek szóló beutalót, kérve, hogy ugyan vegyenek már pártfogásukba. -És? — Bevallom, arra számítottam, hogy 1981 januárjával minden másképp lesz. Minden jobb lesz. Hogy beköszönt az integráció, és — persze némi túlzással —, örömest lehetek beteg. Még az is megfordult a fejemben: hátha olyan gyökeres lesz a fordulat, hogy ezentúl nem kell hosszú félórákat a labor előtt toporognom, amíg végül megszánnak, s hajlandók megcsapolni a vénámat, a leletek kiadásáról már nem is beszélve. Dr. Bártfai Ede, a János-kórház általános főigazgató-helyettese atyaian mosolyog. Szemlátomást nem lepi meg a heveskedésem, hallhatta már elégszer ezeket a vádaskodásnak is beillő panaszokat. Talán ezért, talán másért, roppant nyugalmat sugároz az arca, amikor belefog, hogy elmagyarázza: valójában miért nincs igazam. — Látja, a külsőségek, megint a külsőségek! Ha rólunk, orvosokról van szó, jönnek az esetek a kierőszakolt hálapénzről, a durva hangnemről meg egyebekről. Pedig nem ez a jellemző ránk. Nem tagadom, vannak közöttünk is gátlástalanabbak, de azt hiszem, nem volna helyes felnagyítani a dolgokat. Már csak azért sem, mert ez nehezíti a gyógyítómunkát. Meg aztán a beteg sem angyal. Én például kifejezetten irtózom attól a típustól, aki helyettem akarja megszabni, mi a célravezető terápia. Éz nem az ő feladata. Jobban jár, ha azt teszi, amit mondunk neki. — Ami azt illeti, találkoztam már demokratikusabb orvosi szemlélettel is. — Úgy gondolom, többet ér a gyógyulás, mint az a kétes hírnév, hogy én demokratikus orvos vagyok. Azt hiszem, ön ijedne meg a legjobban, ha a műtőasztalon arról kezdeném faggatni, most mitévők legyünk, miképpen tudnánk a leghamarabb megszüntetni a közvetlen veszélyt. Az megint más lapra tartozik, hogy a megfelelő hangnem csakugyan siettetheti a gyógyulást. Nem lebecsülendő eredmény, ha orvos és betege közös nevezőre jut a továbbiakat illetően. — Ha jól értem, ebből az is következik, hogy az integrációval nem kell feltétlenül együtt járnia az ellátás színvonala javulásának? — Dehogynem! Csakhogy nem szabad elfelejteni: az integráció nem egy intézkedés a sok közül. Aligha állt még ennél nagyobb és bonyolultabb feladat előtt a magyar egészségügy. Nem is lehet bevezetni egyik napról a másikra, hosszabb idő kell a kibontakozásához. Ahhoz pedig még több idő kell, hogy a lakosság is észrevegye az előnyös változásokat. Az integráció számunkra egyébként nem újdonság. Néhány esztendeje hozzánk csatolták a XII. kerületi szakorvosi rendelőt, azóta irányításunk alatt dolgozik a két intézmény. Nem azt állítom, hogy amit elértünk, az a csúcs, hogy innen már nem lehet feljebb jutni, de az bizonyos, hogy számos előnye van a szorosabb együttműködésnek. Kiküszöböltük például a párhuzamosságot, magyarán: ugyanazt a vizsgálatot nem végezzük el kétszer egymás után, s még sorolhatnám a pozitívumokat. — így akkor önöket nem is érte felkészületlenül az a döntés, hogy 1981 januárjával gyarapodik a család, s ezután az I. és II. kerületi intézmények munkájáért is a Jánoskórház vezetősége felel. — Természetesen nem volt ismeretlen előttünk a szándék, de ami ennél jóval fontosabb: nem volt ismeretlen a két terület egészségügyi hálózata sem. Az elmúlt években ugyanis többször segítettünk egymáson, hol ők, hol meg mi húztuk ki a másikat a csávából. Mire gondolok? Hirtelenjében kell egy műszer, mely igen drága, kisebb intézmény nem szerezheti be. De nekünk, a főváros egyik legnagyobb, csaknem félmillió ember egészségéért felelős kórházának, megvan. A vizsgálatot átvállaltuk. Megfordítva is adódtak esetek, úgyhogy mellőzhettük a „sötét lovakkal" szokásos játékokat. — Már megbocsásson, de kötve hiszem, hogy zökkenő nélkül zajlott le az átállás. Ha jól belegondolok, önöknek például sokkal több lett a gondjuk. — Ez igaz. Addig sem unatkoztunk, de most aztán örülhetünk, ha akad egy-egy csöndesebb napunk. Osztályaink felelőssége megnőtt. Tavaly januárig csak a saját dolgaikkal kellett törődniük. Ám az integrációval immár az ő vállukat nyomja a másik két kerület szakmai és egyéb gondja-baja. S hát, hogy el ne felejtsem, a szakrendelőkben dolgozó kollégák sem lelkesednek az új szervezeti formáért. — Ezt nem értem. Úgy tudtam, hogy az SZTK-ban rendelő orvosoknak minden vágyuk, hogy közreműködjenek a kórházi osztályok munkájában. Tévedek? — Válasszuk külön a dolgokat! Amit említ, az ül, de mégsem. — Főorvos úr, összezavar! — Pedig nem ez a szándékom. Arról van szó, hogy a szakmai igényeket nem szabad összekeverni a szervezeti felépítéssel. A rendelőintézet ugyanis eddig önálló intézmény volt. Most viszont az ottani főorvos-9