Budapest, 1982. (20. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: „Negatív szolgáltatás”

KERTÉSZ PÉTER Klári nyolcéves, s máris valóságos szüfrazsett. Valahányszor összefutunk, újabb és újabb adalékkal lep meg, hogy bizony akad még jócskán adósságunk a nők egyenjogúsítása terén. „Mert például ahhoz mit tetszik szólni, Péter bácsi - interpellált legutóbb -, hogy a fiúknak nem kell fizetni a nyilvános illemhelyen, ha csak pisilni akarnak, nekünk viszont még a nemzetközi gyermekévben is kellett. Hol itt az egyenjogúság?!" Hiába próbáltam érvelni, hogy a megkülönböztetés gyermek és gyermek között a dolog természetéből adódik, hiszen az ő esetükben lehetetlen utólag bizonyítani: kis vagy nagy dolguk elvégzésére vették-e igénybe eme elodázhatatlan szolgáltatást - nem tudtam eltántorítani meggyőződésétől. És még csak azt se jelenthettem ki, hogyha én vécés néni lennék, nálam egész biztos ingyen bejárásuk lenne a kislányoknak, mert akkor alapvetően mások lennének az érdekeim, hiszen a számolószerkezet minden egyes ajtónyitáskor ugrik egyet. Függetlenül attól, hogy ki nyomta le a kilincset. A kérdések kérdése azonban mégsem ez, hanem amit tanult szomszédom, a múltjához túlontúl is ragaszkodó Palotai úr szegezett a mellemnek minap. Hogy tudniillik akkor mi van, ha egy tolókocsis rokkantra jön rá a hasmars valahol a hétköznapjait élő Körúton. A válasz olyan egyszerű, mint bármely egylépéses sakkfeladvány megfejtése. Vagy kibírja hazáig - vagy nem. Vonatkozik ez természetesen azokra a gyerekekre is, akik nem kapták meg vagy már felélték a zsebpénzüket. Persze a dolog azért bonyolultabb. Mert, teszem azt, hiába spórol valaki az utolsó filléreit félretéve fagylaltra, rágóra — ha egyszer nincs nyitva az oázis-14