Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Dr. Gerle György: Hegyi beszéd

FORUM terül el, amely igen alkalmas a kirándulásra, természetjárásra, szabadtéri testgyakorlásra, táborozásra, valamint síelésre és szánkázásra stb. S mindez szinte egyedülálló mennyiségben és minőségben. Érzésem szerint nem élünk ezzel a lehetőséggel. Mielőtt azonban rátérnék ennek okaira, rá kell mutatnom arra a statisztikai jellegű ellentmondásra is, amely a bevezető-Kővári Ágnes rajza ben említett tények és a „Budapest és környéke általános városrendezési tervét" előkészítő felmérések szerint áll fenn. Ez utóbbiak szerint ugyanis a lakosság összes szabadidejének 72 százalékát a lakásban és annak közvetlen környékén, 17 százalékát a lakástól távolabb, a városban vagy annak közvetlen környékén, 11 százalékát pedig nagyobb távolságokban tölti el. Az ötnapos munkahét bevezetésével elsősorban az utóbbi növekedésével kell számolni. Vagyis — bármennyire is más alapokról indult el a szociológusok és városrendezők vizsgálata — azok eredményeiből mindenképpen egymástól lényegesen eltérő következtetésekre juthatunk. Ezért kénytelen vagyok — mint nyitott szemmel kutyagoló természetjáró — az út közben szerzett benyomásaimra támaszkodni. Ezek, sajnos, megerősítik azt, amit Cseh-Szombathy és Csurka írásaiból levontam: érthetetlenül kevesen élnek e különleges értékű és könnyen hozzáférhető környezet adta lehetőségekkel. Munkanapokon ugyanis egyetlen lelket sem lehet találni az egész Budai-hegységben. Kivételek: néhány szenvedélyes gombaszedő, a hét egyegy meghatározott napján rendszeresen megjelenő tíz-húsz főnyi nyugdíjascsoport és egy vagy két kivételes helyzetben lévő óvodának a Normafához különbuszokkal felszállított gyermekserege. A felsoroltak nem teszik ki a lakosság százezred részét sem, pedig az arra érdemes területek nagy része nemcsak személyi tulajdonban lévő gépkocsikkal közelíthető meg kényelmesen, hanem tömegközlekedési járművekkel is. A munkaszüneti napokon — de főként csak a síelésre alkalmas vagy a meleg nyári vasárnapokon — a sajtó szerint „tízezrek" lepik el a hegyeket. Valójában azonban mintegy 10 ezer ember rohanja meg egyszerre a Normafa körül elterülő — összesen alig 40—50 ezer négyzetméter területű, télen síelésre, nyáron napozásra alkalmas — lejtőket, amelyek — akár a síelés térigényét, akár a pihenéshez szükséges proxémiai (emberközi) távolsági követelményeket vesszük figyelembe — nem képesek befogad n i töb bet 3—4 eze r személynél. Nem is szólva arról, hogy ennek a határnak a rendszeres túllépése már meghaladja a táj — főként a növényzet és a talaj — tűrőképességét. Rontja a helyzetet a területet megrohamozok „felszereléséhez" tartozó több ezer (előfordult már 5 ezer is!) — a tilosban is rendszeresen parkolóhelyet keresgélő — személygépkocsi (kipufogó gázzal, zajjal, balesetveszéllyel). Ezzel szemben a Budai-hegység hasonlóan kihasználható — legalább ötvenszer ekkora — területein vasárnap is csak elvétve lehet találkozni valakivel. így tehát a Norma-vidéknek ez a vasárnapi tízezres csúcsforgalma, amely — naponta egy-kétszeri cserélődést figyelembevéve is csak 20—30 ezer fő — csakugyan nem éri el Cseh-Szombathy László statisztikájában az említésre méltó nagyságrendet. Ennek a sajátos jelenségnek kétségkívül vannak társadalmi-gazdasági (részvétel a „második" és a „harmadik" gazdaságban, a családanyák második, harmadik és ünnepi műszakjai), oktatási-nevelési és kulturális okai is, amelyeknek a megszüntetése nagyobb felkészültséget és hosszabb időt igényel. Vannak azonban olyan — egyes „illetékesek" megértésének vagy akárcsak kellő „odafigyelésének" hiányából eredő — gondok-bajok is, amelyeket nem volna nehéz orvosolni. Vagy legalábbis elkerülhető volna azok megismétlődése. Néhány ilyen tünetre szeretném felhívni a figyelmet. Magával a — piros betűs napokon túlzsúfolt — Norma-vidékkel kezdem. Az Anna-rét, a Norma-lejtő, az Egyetemi-lejtő és a Harang-völgy eredetileg az 58-as villamos végállomásától kezdődően egészen a János-hegy csúcsáig — végig a természeti környezetben — olyan páratlanul kellemes sétaút volt amelyen haladva csak egyetlen helyen kellett autóutat (a Zugligeti utat) keresztezni. Az ebben rejlő hagyományos vonzerőt lényegében megszüntették — több szakaszban, legutóbb az 58-as villamos felszámolásával, majd a végállomás és a Libegő közötti völgy „hasznosításával": szemét- és törmeléklerakó hellyé változtatták (ez utóbbit a Budapest 1980/11. számában közölt cikkem után helyrehozták) — és ezzel lényegében elpusztították a fővárosi lakosság természetjárási kedvének és ismereteinek kifejlődésére alkalmas „alapfokú tanpályát". Aki úgy kezdi, hogy Libegővel „átugorja" az egész Zugligetet, vagy azt J busszal teljesen kikerülve, egyenesen a végcélhoz jut, nyilvánvalóan „csak" letelepedő lesz az Annaréten. Aki ismeri a környéket, az tudja, hogy még a mai, elrontott helyzetben is létre lehetne hozni a volt végállomástól a csúcsig vezető „zöld utat". Ehelyett azonban az „illetékesek" törekvése még mindig arra irányul, hogy minél több ember juthasson fel gépi erővel kizárólag arra a gerincre, ahol a tömeg elviselhetetlenné fogja tenni a budapestiek egyetlen kirándulásra szánt napját. Ezért — az említett „zöld út" új nyomvonalának helyreállításán túlmenően — a legfontosabb volna megfelelően népszerűsíteni a Budai-hegység egyéb, hasonlóan értékes területeit (a Fekete-hegyek, a Szé-29