Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - Rajna György: Nyomozás egy dombormű ügyében

hatjuk tehát, hogy a grund beteljesítette mindazt, ami után a városi gyerekek sóvárogtak: a szabad mozgásteret, a sportolás, a játék, a fára mászás, a kaland lehetőségeit. A terpeszkedő város mindig hagyott egy-egy telket, amelyet minden szigorú előírás, rendtartás nélkül lehetett használni. Lehetnek eltérőek a vélemények a mai budapesti játszóterekről, de ami az elmúlt húsz esztendő fejlődését illeti, rendelkezünk néhány tiszteletre méltó adattal. 1960-ban 325 játszótér és játszóhely volt a fővárosban, az 1980-as évet 1600 játszótérrel, illetve játszóhellyel „zártuk' . Húsz esztendő alatt tehát a számuk több mint ötszörösére növekedett, miközben a parkok területe „csupán" a duplájára. Nem hiszem, hogy olyan sok város van a világon, amely hasonló számadatokkal büszkélkedhetne. Hogyan alakultak ki ezek a játszóterek? A tömeges lakásépítés adottságait felhasználva, a kerttervezők fiatal nemzedéke élni tudott a lehetőséggel. Dicséretükre legyen mondva, hogy nem elégedtek meg saját szakmai felkészültségükkel, hanem pedagógusokból, gyermekpszichológusokból és más szakemberekből álló bizottságokkal tanulmányozták a különböző korú gyermekek mozgás- és játékigényét, a korcsoportok igényeire hangolt játszótereket. E korszak lehetőségei közé tartozott, hogy a szakemberek számára megnyílt a világ, és igy átvehették és alkalmazhatták a külföldön szerzett tapasztalatokat is. Ennek eredménye, hogy az 1950-es évek és az azt megelőző időszak kissé katonásan egyforma — néhány hintából és homokozóból álló — játszóterei helyébe a 60—70-es évtizedben a gyerekek fantáziáját foglalkoztató rakéta, földgömb formájú játékokat is építettek, figyelembe véve azt a törvényszerűséget is, hogy amint nőnek a gyerekek, egyre inkább a sportot kedvelik, tehát a tíz éven felüliek számára sportjátszótereket, sportkerteket alakítottak ki. Ezek nemcsak játéklehetőséget nyújtanak, hanem fontos társadalompolitikai célt szolgálnak azáltal, hogy a tinédzserekben „túltengő' energiát helyes mederbe terelik. Ez nem kiagyalt összefüggés, hanem Budapesten és a világ más városaiban is kimutatott valóságos jelenség. A technika fejlődésével a munka mind kevesebb fizikai erőfeszítéssel jár, mind több a szabad idő, s nem közömbös, hogy a csoportba verődött fiatalok mire fordítják ezt a „fölös energiát"; játszanak, sportolnak, mert van hol, vagy például közterületek berendezéseinek rongálásában élik ki magukat — talán éppen játszótér híján. Kétségtelen tény, hogy a játszótérépítés túlzottan tudományos megalapozottságából születtek fantáziátlan megoldások is, gondoljunk csak a műkő csúszdák vagy más játékok szigorú vonalvezetésére. Eltelt néhány év, míg tervezőink észrevették és korrigálták a hibákat. Építeni kezdtek „kalandjátszótereket" is, ahová „visszatértek" a göngyölegek, a használt autógumik, a játék állatok és a játék vonatok, a várak, a házikók. E felismerés eredménye a városligeti, a gellérthegyi csúszdarendszer, a Károlyi-kerti, a Balassi Bálint utcai és a kelenföldi városközpontban kialakított játszótér. Ez utóbbi városszerkezeti különlegességnek számít, hiszen nem sok példát találhatunk arra, hogy játszótér alkossa a városközpont „központját". Mégis, ha ma végigjárjuk a főváros játszótereit, akkor tárgyilagosan azt állapíthatjuk meg, hogy — különösen az új lakótelepeken — valóban a merevség, a sematikus megoldások és nem utolsósorban a túlzsúfoltság, az összeszorítottság jellemzi őket. Akár a Havanna úti, akár a kispesti új lakótelepen levő agyonzsúfolt, egymás hegyére-hátára rakott játszószerekkel megépített játszótereket vizsgáljuk, jogosan merül fel a kérdés: lehet-e ezeket egyáltalán térnek nevezni. Inkább a játszószerek halmazának tekinthetők. Ismerjük el, hogy a házgyári technológiával épült lakótelepekhez nekünk, kertészeknek, inkább növényeket kellett volna hozzáadnunk, s nem újabb nagy mennyiségű betont. Hiszen a növény lett volna talán egyedül alkalmas arra, hogy otthonos jelleget kölcsönözzön a sokat emlegetett „művi" környezetnek. Akármilyen szép eredményeket értünk is el a játszóterek és felszerelésük számának növekedésében, az elmúlt két évtized alatt a parkok burkolt felülete nyolcszorosára nőtt. Ez még akkor is meghökkentő adat, ha ezt a fenntartási költségek indokolták, tudniillik, ennek „gondozása" kevesebb élőmunkát igényel, tehát olcsóbb. Most azonban jelentkezik egy újabb tényező, mégpedig az anyagi megfontolás. Végül is nem mindegy, hogy egy négyzetméter zöldterület 340 vagy 170 forintba kerül. A különbség a fővárosban egy ötéves tervciklus alatt 400 millió forint. A VI. ötéves tervben nem lesz lehetőségünk a „játszótérorgia" folytatására. Kevesebb pénz jut a parkokra, ezért jobbára csak társadalmi segítséggel alakíthatók ki a legszükségesebb zöldfelületek is. Szerencsének tarthatjuk, hogy az anyagi megfontolások és a szakmai szempontok egyaránt kedvező irányba terelhetik törekvéseinket. Persze a szerényebb összegből is lehet eredményesen gazdálkodni, s ha nem a felhasználható területekkel, az ültetendő növényekkel — elsősorban a fákkal — „takarékoskodunk", akkor célszerűbb és barátságosabb parkokat építhetünk. Arról azonban le kell mondanunk, hogy a játszóterek mintegy a lakások összkomfortjához tartozzanak, hogy úgyszólván az ablakok alatt helyezkedjenek el. Olcsóbb elemekből a lakótelepek szélén, akár külterjesen — rendszeres öntözés és pázsitnyírás nélkül — kialakított egy-két területen, futballkapuval és néhány tornaállványnyal megoldható a lakótelep játszótérgondja. Ha meghagyjuk a szabad területet, akkor később kiépíthetik a játszóteret is. Szocialista brigádok vállalatoktól, gyáraktól kapott anyagok felhasználásával társadalmi munkában berendezhetik a játszóteret. Tudom, akadnak majd ellenzői ennek az álláspontnak szakmai berkekben is. Mégis az a véleményem, hogy — messzemenően figyelembe véve a követelményeket és gazdasági lehetőségeinket — meg kell szabadulni beidegződéseinktől, még akkor is, ha azok egyébként rokonszenvesek. RAJNA GYÖRGY NYOMOZÁS EG> Afőváros emléktábláit kutatva megakadt a szemem a XI., Fehérvári út 88/b szám alatti bérházon. A kaputól jobbra, a ház falán levő dombormű egy kalapos férfit ábrázol. A mélydomborítású keret felső szegélyén évszám: „ANNO 1928". Ki lehet az ismeretien férfi? Netalántán egy építész emlékét megőrizendő készült a szép dombormű? Egy apró jel mindenesetre erre utalt: az emléktáblán szinte a cégér pontosságával árulkodó körző. Ahogyan jobban szemügyre vettem az épületet, több falán elektromosságra utaló dombormű is feltűnt. Beck Ö. Fülöp szobrai A neobarokkos alakoknak szimbolikus jelentőségük van: a ház a Fővárosi Elektromos Művek bérháza. Sokszor megálltam előtte, és próbáltam, ha csak valamicske apró jelből is, a „kalapos férfi" titkát megfejteni. Legalább a művész nevét tudnám, aki a domborművet készítette— morfondíroztam magamban—, mindjárt könnyebb lenne a kutatás! De az emléktábla a sok nézgelődés során sem árult el semmit. A szerencsés véletlen azonban útbaigazított. Egyik sétámon — látván a házra szegezett figyelmemet— megszólított egy idősebb férfi, s amikor megtudta, hogy mit kutatok, készséggel 30