Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Gál Éva: Török iga Óbudán

névből képzen vezetéknevek ugyanis, a foglalkozást jelentőkhöz hasonlóan, ebben az időben még tényleges információkat hordoztak viselőikről. A kor cseppfolyós viszonyai között ezek a nevek még nem szilárdultak örökletes családnévvé, mint az ország más, nyugalmasabb vidékein. Később már ritka a névadásnak ez a módja, s például az olyan nevek, mint Óbudai, Visegrádi, Szentendrődi ki is vesztek a XVIII. századra. A foglalkozást jelentő nevek esetében csaknem bizonyosak lehetünk abban, hogy viselőik valóban a szóban forgó mesterséget űzték. A legtöbb — 122 — nevet tartalmazó 1580-as török adóösszeírás szerint Óbudán akkor két Mészáros, két Molnár, egy Halász, egy Szabó, egy Szűcs, egy Takács, egy Asztaljártó, egy Kerékjártó, egy Hajós vezetéknevű lakos élt. Foglalkozásának megjelölésével szerepel még az összeírásban Sebestyén kovács, összeírták ezenkívül Mátyás és Márton bírót, Bertalan mestert (azaz kálvinista tanítót), Kántor Benedeket. Kálvinista pap is élt a helységben, de prédikátorneveket csak a XVII. század első feléből ismerünk. A lakosság zöme azonban ekkor is — mint annak előtte és ezt követően még sokáig — a mezőgazdaságból tartotta fenn magát. Ugyancsak török adóösszeírásokból tudjuk, hogy az óbudaiak gabonát, szőlőt, gyümölcsöt, kendert, lencsét termesztettek, lovat, szarvasmarhát, sertést, juhot, baromfit tartottak, halásztak, méhészkedtek, szénát kaszáltak. Óbuda — sok más helységgel együtt — a hódoltsághoz, vagyis a török uralom alatt levő, de egyszersmind a magyar királynak is „meghódolt" területhez tartozott. Lakói így nem csupán a törököknek adóztak, hanem a királyi Magyarországnak is. E „kettős adózásnak" néhány további forrást köszönhetünk, amelyek bevilágítanak a város török kori életét fedő homályba. Óbuda magyar földesura a királyi kincstár volt: a helységet, az egykori budai és visegrádi királyi várhoz tartozó más Buda környéki falvakkal (Budakeszivel, Budaörssel, Zsámbékkal, Tökkel, Perbállal, Szentendrével, Tótfaluval, Bogdánnyal stb.) együtt 1569-ben a komáromi váruradalomhoz rendelték. Ez az alárendelés nem volt pusztán formális: Óbuda és a többi hódolt helység rendszeresen adózott a komáromi uradalomnak. A várbirtokok tiszttartójának fennmaradt számadáskönyve szerint Óbuda 1569-től kezdve évente 20 magyar forintot Fizetett. 1592-ben új urbáriumot készítettek a komáromi váruradalom tartozékairól. Űgy látszik, akkorra megnőtt Óbuda adózóképessége: szolgáltatásait felemelték évi 25 forintra és egy 9—10 forint értékű török (perzsa) szőnyegre. Az egymást követő 1575-ös, 1592-es, 1602-es, 1624-es komáromi urbáriumok a hódolt helyek, köztük Óbuda adóját csak összesítve határozták meg, nem sorolták fel név szerint a lakosokat. Ez a „sommás adózás" kevesebb adatot szolgáltat a kutató számára, viszont lényegesen kisebb terhet rótt a lakosságra, mint az egyenkénti fejadó, terméstized, robot, amit a török követelt. Egyébként részletes török adóösszeírás sem került elő a XVII. századból. Ezért nincsenek a XVII. századi népesség nagyságáról és összetételéről olyan átfogó adataink, mint a korábbi időszakból. Az 1596-ban kiürített Óbuda 1602-ben még lakatlan volt. 1608-ban adtak először életjelt magukról az óbudaiak: ekkor fordultak védelemért magyar földesurukhoz a váci kapitány követeléseivel szemben, amelyet ha teljesítenek, háromfelé adóztak volna. Ebből a levélből értesülünk arról, hogy 11 év után „keresztény uraik" engedelmével tértek haza, s hogy a jogos adót, amelyet a török uralom óta mindig tisztességgel leróttak Komáromnak, továbbra is hajlandók fizetni, de ennél többet nem bírnak, inkább újra szétszélednek. Két másik, az azóta eltelt évszázadokat szerencsésen átvészelt jobbágylevél megírására is a nagy adóterhek késztették az óbudaiakat. 1628-ban a komáromi uradalomtól, 1656-ban Pest vármegye alispánjától kérték adójuk csökkentését, „az sok naponként rajtunk levő nyomorúságos iga" és a járványok pusztításai miatt. 1628-ban több mint 120 ember haláláról adtak hírt, 1656-ban pedig azt írták, hogy a helységben 60 ház áll pusztán, s ezeknek adóterhét a megmaradt lakosoknak kell viselniök. E számszerű adatokon kívül külön értéke a két levélnek, hogy megmaradt rajtuk a város pecsétjének lenyomata. A szakirodalom eddig nem foglalkozott a középkorból ismert óbudai pecsétnek ezzel a némileg módosított változatával, amely betűtípusából következtethetően a XVI. század elején, mindenesetre még a török megszállás előtt készült. A város hódoltság kori történetének szempontjából is fontos, hogy e régi pecsétnyomót folyamatosan használaták. (Lenyomata az említett leveleken kívül egy 1676-os iraton is megtalálható.) Ez mindenképpen a városi önkormányzat fennállására és a jogfolytonosság tudatára utal. Érdekes emléke Óbuda török kori életének az óbudai vargák XVII. századi céhlevele. A meglehetősen rongált állapotban fennmaradt dokumentum, amelyet az Egyetemi Könyvtár őriz, 1662-ben keletkezett, amikor az óbudai vargák átadták céhszabályzatuk szövegét a [nagy]kőrösi vargáknak. (Korábban is általános szokás volt, hogy a céhek egymástól vették át a céhpontok szövegét.) A körösiek számára leírt céhlevélből kiderül, hogy az óbudai vargák 1624-ben alakították meg céhüket. Ök Német —Vác vargáitól kapták a szöveget, akik 1607-ben a komáromi vargák céhpontjait másolták le; az utóbbiak viszont az esztergomi vargák 1473-ban készült céhszabályzatát vették át az 1560-as években. A szöveg mindezekből az évekből megadja a szóban forgó helység városi elöljáróságának (szenátusának) és a vargacéhnek tagnévsorát. Tehát csaknem két évszázad rétegződött egymásra ebben az egyetlen iratban. A céhlevélnek Óbuda hódoltság kori története szempontjából legfontosabb része: a városi szenátus és a vargacéh tagjainak névsora 1624-ben és 1662-ben, vagyis a szöveg átvételének és átadásának évében. 1624-ben öt mester alakította meg az óbudai vargacéhet: Varga János, Varga Mátyás, Lengyel Varga János, Varga Pál és Varga Mihály. 38 évvel később már nyolcan voltak: Varga György céhmester, Varga Lőrinc atyamester, Varga Pál, Varga Márton, Varga István, Varga György, Kis Varga György, Katona Varga György. A céhtagok viszonylag nagy számából következtethetjük, hogy Óbuda ekkor sem volt jelentéktelen, még kevésbé lerombolt, elnéptelenedett helység. Az okirat öntudatos és emelkedett hangneme, a korabeli formulákat jól alkalmazó latin nyelvezete „bejáratottan" működő városi önkormányzatra vall. Talán a 12 szenátor egyike, Benedic-A török korban használt pecsét lenyomata tus Literátus írta le a céhlevelet 1624-ben. Később azonban a város bizonyíthatóan külön nótáriust tartott. (1673-ban a protestánsüldöző I. Lipót szigorú parancsot adott az óbudai kálvinista nótárius elfogatására.) Érdekes tanulságokkal szolgál a szenátus tagjainak névsora. 1624-ben négy olyan nevet találunk, amely az 1580-as vagy az 1590-es török összeírásban is előfordul (kettő még nőtlen fiúként): Csörgei Jakab, Dömötör András, Nagy Gergely, Pais János. Ezenkívül akad még egykét bizonytalanabbul azonosítható név. Az 1662-es névsorban szereplő óbudaiak közül jó néhánynak éltek fiági leszármazottai Óbudán a török kiűzése után is (a leányági leszármazást, anyakönyvek hiányában, nem tudjuk követni). Ez, más források tanúságával együtt, arra vall, hogy Óbudán a török megszállás alatt az 1596-tól 1606-ig, majd az 1684-től 1689-ig tartó elnéptelenedés ellenére is fennmaradt a törzslakosség és ezzel együtt a városi élet folyamatossága. A meg nem szakadó protestáns vallásgyakorlatról XVI. századi forrásokon kívül a XVII. századból ismert óbudai kálvinista prédikátornevek tanúskodnak: 1628-ban Karancsi János, 1629-1631-ben Esztergomi Miklós, 1652-ben Sellei György, 1670-ben Tsengeri Pál volt a helység papja. Hírt ad Óbuda török kori lakóiról a XVII. századból és a XVIII. század első feléből ránkmaradt néhány olyan tanúkihallgatási jegyzőkönyv, amelyben — főleg vitás helységhatárok ügyében — óbudaiak is nyilatkoztak. A Szentendre és Pomáz közti határvitában 1652-ben kihallgatott ősöreg, 99 évesnek mondott óbudai Lengyel Máté és a 80 éves Sellingi Mátyás az 1596-os kitelepítés előtt szerzett ismereteit adta elő. 1697-ben az 1650 körül Óbudán született Madarassy Gergely — a XVII. század végén Óbuda legmódosabb gazdája — elmondta, hogy a török időkben öt évig egymaga bérelte az elnéptelenedett Borosjenőt a budai töröktől. Amint egy 1724-es határperből kiderül, Nemes György óbudai jobbágy — s őt megelőzően az apja is — Pilisszántó puszta egy részét ugyancsak a törököktől vette bérbe. Rajtuk kívül számos olyan tanú szerepel különböző XVIII. század eleji forrásokban, aki saját bemondása szerint a török uralom idején született Óbudán. Végső összegezésben: az 1689-ben körülbelül negyven családdal újra benépesülő, romjaiból újjáépülő Óbuda jóval alacsonyabb szintről indult el újkori fejlődésének útján, mint amilyen szinten az 1526-ot megelőző időkben volt. De mégsem a semmiből kellett elkezdenie, ellentétben sok más, a török megszállás idején valóban teljesen elpusztult és végképp elnéptelenedett településsel. Óbuda sorsának ez a viszonylag kedvező alakulása elsősorban a helység földrajzi fekvésével és ezzel összefüggő birtokjogi helyzetével magyarázható. Buda tőszomszédsága az ostromok idejét leszámítva nagy előnyökkel járt. A budai töröknek érdeke volt, hogy a környező területen minél nagyobb népesség éljen, termeljen és adózzék. Óbuda török részről mindvégig kincstári birtok maradt, a budai pasa közvetlen fennhatósága alatt, ami mindenesetre előnyösebb volt, mint ha alacsonyabb rangú török tisztségviselők vagy katonák kapták volna meg hűbérbirtokul. Magyar részről csak 1659-ig volt a kincstár birtokában, de minthogy az új földesúr, Zichy István az ország nagyjai közé tartozott (a pozsonyi Magyar Kamara elnöke volt), meg tudta védeni Óbudát a végvári katonák rablóportyázásai és a mértéken felüli adókövetelések ellen. Ezek a körülmények, a lakosok kitartásával, szorgalmával, találékonyságával, a szülőföldhöz való ragaszkodásával párosulva lehetővé tették, hogy a város a háborús pusztítások után újra meg újra talpraálljon, s népe átvészelje a hódoltság másfél évszázadát. 37