Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Tanáori Dezső: A lakóterep

TANDORI DEZSŐ ft lakoterep Granasztói Pálnak Nem új fogalom. Csak én nevezem ilyen furcsán. Szakirodalmával nem foglalkoztam, megpróbálom hát feltérképezni magamnak. Óvakodom, persze, a meghatározástól: „A lakótercp az a terület, amelyet annál fogva, hogy valahol ott lakunk, szükségleteink okán - vagy egyébért rendszeresen bejárunk." A mereven aktás fogalmazás rejtélyes elszólást villant: „annál fogva". Mert az csak természetes, hogy a hely, ahol élünk — fog is minket. Adott határtól visszaránt. Nézzük mármost, mit rendszerezhetek ekképp a magam ügyéből. Először is járjuk körül a tárgyat. Nem vallomás ez, de tipikusnak sem tarthatom, mint kiderül majd, saját esetemet. írásommal érinteni szeretném mások tapasztalatait, érzéseit es esetleg megfogalmazatlan — gondolatait; jelezni próbálom, hogy ezt a korántsem új témát ilyesféleképpen is kezelhetjük. A Duna-parton lakom. Utcánk féloldalas; emlékeim a szemközti házakról homályosak. A háború után fokozatlag lebontották mindet. Helyükön parkok létesültek. Ezekben a parkokban sosem fociztunk gyerekkorunkban; a mi házunkból mindenki a mögöttünk húzódó Öntőház utcába járt fel labdarúgás céljából. Érdekes, hogy a többi házból meg itt játszottak, szemközt. Ma az Öntőház utcába ritkán kalandozom fel. Némelyek ott állítják le a kocsijukat, mások a házzal szemközti járdán. Efféle osztás, érdekes, ha más téren is, megmaradt itt. A parkok fái, bokorcsoportjai nagyjából „ismerőseim", de nem tudnám leírni együtteseiket fejből, a fajták nevét sem ismerem. Mégis közeli kapcsolatom van velük. Novembertől áprilisig madarakat etetek a Lánchíd és az Erzsébet-híd közötti szakaszon. A fákat és bokrokat akkor, csupasz állagukban, a madárlátogatottság és az etetőedények felaggathatósága szempontjából értékelem. Tavaly a nagy hóeséskor a letört, kitört ágakat, törzseket stb. sajnáltam. A tavaszi kizöldülés után azonban nem érződik hiány; a tél ismét a maradéktalanság látszatát közelíti. Ha távozom itthonról, és nem kel) sietnem, sosem a házzal szemközti megállót választom. Végigmegyek a parkon a Lánchídig, esetleg újságot vásárolok az Alagút közelében; sajnos, az Erzsébet-híd környéke jóformán csak az átmenő forgalomé, így az újságos is rég megszűnt. A Legfelsőbb Bíróság mögötti kőkorlátrészen üldögélve várom a villamost. Olykor nincs türelmem tíz percnél hosszabb várakozásra, és gyalog vágok neki a Batthyány térhez vezető csekély útnak. A cél többnyire: bevásárlás. Zöldféléket és gyümölcsöt a csarnok árkádjai alatt vehetek; mégis kijárok általában a Fény utcai piacra. Lakóterepem gyakorlatilag a Batthyány tér csarnokáig terjed; a posta a Batthyány utcában már igencsak változatnak számít, hiszen van sokkal közelebb is: a Fő utca elején; ezt használom többnyire. Mivel a Fény utcai piacra nyaranta sokszor kimegyek, ezt a célpontot a lakóterep alkalmi, évszakosán előretolt pontjának tekinthetem. Semmiképp sem áll ez a villamossal csaknem ugyanilyen gyorsan elérhető „Skálapiacra" a Fehérvári úton. Ha oda megyek: külön vállalkozás; oka lehet például, hogy valamiből ott nagyobb a választék, vagy szintén évszakos célfeladat: köles hazahozása madáretetéshez. A Batthyány tér mint lakóterephatár talán gyerekkoromban rajzolódott ki; ám egy időben, amikor — főleg téli délutánokon — feleségemmel kisebb, de rendszeres sétákat tettünk, szintén megannyiszor ott éreztük a határt. (Nem rántott vissza minket, mert tovább mentünk, ki a Bem József utcáig, „fel" a Mártírok útjára, és a Széna teret érintve a Hattyú, majd a Batthyány utcán és az Iskola utcán vagy a Duna-parton tértünk haza. De ez már külső hurok volt, a Széna tér felé s vissza az Iskola utcáig.) Amikor gyakrabban jártunk moziba, a Bartók filmszínház ilyen szempontból a iakóterep része volt. Érdekes, csak odamenet. Visszatérőben (a délelőtti első előadásra mentünk általában) már nem volt céltudat, valamint a környék életképe is átalakult: nagyobb lett a (főleg szombat déli) forgalom. Olyankor a Móricz Zsigmond körteret mindenképpen a lakóterepemen messze kívüli körzetnek éreztem. Nem változtatott ezen az a tény sem, hogy anyámék ott laktak a közelben, a Karinthy Frigyes úton, illetve hogy feleségem családja a Ménesi úton él. Fodrászhoz a Krisztinába jártam át. Annak idején, iskolás koromban, a Krisztinába nem „átjártam", hanem egyszerűen iskolába („gimibe") mentem. Amióta ez a kényszerűség megszűnt, érzem az ,,át"-fogalmat. Szívesen járok oda (még ha a házi haj nyírást vezettük is be, tehát közelebbi okom nem volna). Valószínűleg a régi lakóterep-emlékmaradvány is hat. Mert például a Várba könnyen fölmehetnék a nem is oly ritkán járó 16-os busszal, mégsem jut soha az eszembe. Holott gyerekkoromban a Várnak az Alagút feletti részeire sokat jártam; ma csak olyankor érzem természetesnek, hogy oda menjek, ha a közvetlen közelben akarok füvet szedni a madarainknak. A Vár — a Palota — semmiképp sem tartozik a lakóterepemhez, jóllehet a lépcsőház ablakain rálátok. 1980 tavasza kivételes időszak volt üy szempontból: csaknem három hónapig a Palota „C" épületében vendégeskedett Korniss Dezső festő életműkiállítása. Gyakran feljártunk feleségemmel, hosszasan elidőztünk, vagy csak futólagosan; és a második alkalomtól kezdve a füvet is megszedtük a vároldalban a madarainknak. Sőt, rájöttünk, hogy a tárlatnézés meg a fűszedés mélyen ugyanaz. A lényeg: hogy az is, ez is fontos legyen az embernek, átélje. Például a Galériából kilépve is a házunkat láttuk, hátulról, meg fűszedés közben is; volt ez a különös térélmény, hogy ahova máskor föllátunk, onnét most le. Néha megálltunk a Várbazár feletti fal kilátójánál, és lenéztünk az ismert terepre (amely a lakóterepünkhöz tartozott, amíg 1980-ban a korlátomlások miatt le nem zárták a Kioszk környéki vaskaput; most csak kerülővel közelíthető meg ez a rész, ahol egy halott madarunk fekszik eltemetve a várfal tövében, s egy másikat barátaink még 1977-ben, amikor utoljára utaztunk külföldre a verebeink mellől, elengedtek). A környék tehát „rejtélyes" is, ha átéljük, s a tárlatnézés — más tárlatot nem is néztünk meg a Palotában még soha! — meg a füszedés igencsak harmonizál. A füvet is eléggé odaadóan szedi az ember, s tudja, mire lesz; és örömet okoz vele. A képeknél ez a viszony csaknem átbillen. Lakóterepemhez tartozik a Tabán. Nemcsak a gyerekkori ródlizások miatt; s nem csupán a mai fűszedés következményeképpen. Mivel szemközt a Duna, mögöttünk a Vár szűkre zárja a vízivárosias fekvésű utcát, ésszerű, ha valamelyik irányban zöldövezetileg is terjeszkedünk. Hogy valóban lakóterepről van szó a Hadnagy utca környékén, bizonyítja: mindig furcsálkodom, hogy a „pihenésre kijelölt területen" emberek „szárazstrandolnak". Eszembe nem jutna ott letelepedni ekképp, nyaralólag (a 22