Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Dániel Ferenc: BBS = Balázs Béla Stúdió

Sára Sándor: Vízkereszt Szabó István: Tudtuk, hogy közülünk Sára ért legjobban a képhez, tehát meg akartuk tanulni Sárától, amit lehet; tudtuk, hogy a film tempójához, a vágáshoz Rózsa ért a legjobban, tehát hosszú ideig ö vágta filmjeinket; dramaturgiában, a forgatókönyvek elemzésében Kardos volt a legerősebb, tehát tőle kértünk mindig tanácsot. Tudtuk egymásról, ki miben jártas, és senki sem akarta elhitetni önmagával, hogy abban a dologban többet tud, mint a másik... S ezt mind a mai napig — különféle ellentétek, esetleges magánkonfliktusok ellenére — fenntartjuk. A »Balázs Bélá-s« filmjeinken szereplő X-jel szimbólum; azt jelenti, hogy Máriássy Félix osztálya vagyunk, 1965-ből; Félix vagyis az A'-et megfeleztük, szoroztuk játékos összetartozásunk jeléül. Bácskai Lauró István: Azt hiszem, 1962—63-ban a világ legdrágább kisfilmjét forgattuk Tóth Jánossal: az Igézetet. Amikor már egy centiméter nyersanyagunk sem volt, és a film második része állt — Föld Ottó gyártási főirányító behívott, és azt mondta tréfásan: ha nem fejezzük be a munkát, elbocsátanak, megölnek, meggyilkolnak. Leutaztam Ózdra, ahol Tóth éppen egy üstöt fényképezett a martinkemencénél. Rákiáltottam: »Janó, hagyd abba, vedd le, állítsd le az Arriflexet.« Nem hagyta abba, forgatott, mert hát meg akartuk váltani a világot, meg akartunk reformálni az acélgyártástól a filmgyártásig mindent. »Hagyd abba, nincs filmünk már, kirúgnak minket a gyárból«. Semmi válasz: »Ide figyelj, belelöklek ebbe az üstbe, ha nem hagyod abba.« Akkor nagynehezen levette szeméről a kamerát, és az a szeme, amelyik a nézőkén volt, megtelt könnyel. Az ember érezte, miféle indulatok, hevületek dolgoznak a másikban is, meg önmagában is . . . A „NAG YFILM"-KÍS ÉRTÉS (Közismert, hogy a Balázs Béla Stúdió egyetlen nagyjátékfilmnyi költségvetési átalánykeretből gazdálkodik évenként. Kezdettől fogva így alakult a helyzete. A filmográfia, az archívum gazdagsága aligha tükrözi pontosan, hogy pénzszűke miatt hány film terve maradt megvalósulatlan; hogy olykor (ritkábban) elfecsérlődött egy-egy hányada a pénznek. Végképp nem ismeretes, s csak a most készülő dokumentumfilmek árulják el, hogy a stúdió tagjai miféle álmokkal feszegették ezt a bizonyos „megszabott keretet".) Sára Sándor: .. . Szerettünk volna nagyjátékfilmet is készíteni, de erre nem volt lehetőség — máig sem értem, miért — hiszen a BBS-ben egy »stúdió«, egy csapat kovácsolódott össze, s erre nyugodtan lehetett volna alapítani egy filmstúdiót. Nem ez történt. Ennek az ellenkezője történt, hiszen a Tízezer nap is ilyen stúdióvállalkozásnak indult, ami azért lett volna fontos, mert ha egyetlen nagyjátékfilm készül a BBS-ben, és az jó, akkor nyilvánvalóan több film is követhette volna. Hát. . . erre nem került sor. Szabó István, Gaál István, Kósa Ferenc — mindannyian más-más stúdióban rendezték első nagyfilmjüket. . . Kósa Ferenc: Utolsó éves főiskolás voltam, ekként tagja a Balázs Béla Stúdiónak, és amikor úgy alakult, hogy a stúdió tagsága engem jelölt a Tízezer nap rendezésére, úgy éreztem, hogy a feladat meghaladja képességeimet, erőmet. Ennek ellenére kollégáim azt mondták, majd segítenek nekem. S hogyan ? . . . Elindultunk nyolcan-tízen, az ország különböző részeibe, külön-külön kis csoportokra szakadva, és megpróbáltuk fölmérni, hogyan élték meg az emberek az elmúlt évtizedeket; milyen valóságos történelemben élünk mi; s hogyan szorult bele ez a történelem sorsokba, arcokba, helyzetekbe, drámákba, dialógusokba. Ez az anyaggyűjtés összhangban állott az abban az időben kibontakozó szociológiai szemlélettel, az egészséges társadalmi önismeret igényével. És lehet-e szebbet elképzelnie egy filmesnek, mint hogy tudja: nyolc-tíz kollégája teljesen önzetlenül keresgél az országban tényeket, helyzeteket, sorsokat ... és ezeket egy közös asztalra teszi, kizárólag azért, hogy mindebből jó film legyen ? ... Én a Tízezer nap óta sok filmet készitettem, de ilyen önzetlenséggel, a közösségnek ilyen természetes és jóhangulatú működésével még nem találkoztam . . . Gazdag Gyula: Ha jól tudom, végül is a Tízezer nap mégsem a Balázs Béla Stúdióban készült. Kósa Ferenc: Amikor megírtuk az első néhány forgatókönyvet, akkor lehetett érezni, hogy kicsit nehezebb sorsú film lesz ez, mint az akkoriban készült játékfilmek . . . Végül a tizenegyedik forgatókönyvet elfogadták, de csak azzal a feltétellel, hogy ez nem lehet a stúdió filmje, át kell mennünk vele az akkori Nemeskürty-stúdióhoz... Én mégis a BBS-ben értettem meg, hogy én mint filmrendező nem csupán a magam filmjét készítem, és nemcsak a magam önkifejezésén fáradozom, hanem része vagyok egy közösségnek, amely iránt kötelezettségeim, erkölcsi kötelezettségeim vannak; és megfordítva: érzem, hogy ez a közösség nem hagy magamra, nem hagy cserben. Aki kicsit is ismeri a filmgyártást világszerte, az tudja, hogy ez mennyire előre álmodott jövő, ahol az ember így dolgozhat. Én ezt az első filmemet így készítettem, és ezért fogok úgy meghalni, hogy ez életem legszebb időszaka volt . . . Visszatekintve a múltra, kár azon meditálnunk, hogyan alakult volna a Balázs Béla Stúdió sorsa rendezettebb, nagyfilmgyári keretek között. A stúdió megmaradt a rövidfilmek műhelyének. 1967-et írtunk már, amikor először Elek Juditnak adatott meg, hogy Meddig él az ember? című dokumentumfilmjével megközelítse az egyórás vetítési időt; újabb két évbe telt, amíg Magyar Dezső az Agitátorok kai — Sinkó Ervin regényének adaptációja —, a stúdió első normálméretű játékfilmjével előléphetett, ám forgalmazásunk így sem fogadta be müveiket. A nagyfilmgyártás pedig meglehetősen fékezte az ún. „elsőfilmeket": 1962 és 1972 között például az évi 20 játékfilmből átlagban 1—3-at bíztak a fiatalokra. Az adatokból az is kiviláglik, hogy az új filmeseket avató esztendők (1965-ben 5; 1969-ben 5) után nagy volt a visszaesés. A hazai nézők elidegenedéséért legtöbbször az induló művészeket vonták felelősségre; a számok tükrében talán indokolatlanul. A MÁSODIK (KEVÉSBÉ) VÁRATLAN TÉNY (A BBS 1969-től napjainkig tartó korszakában irányzatok, nemzedékek küzdöttek a filmért, a kísérletezés hegemóniájáért, egymásért és olykor egymás ellen. Jeles András és Antal István mint a második dokumentumfilm társrendezői e bonyodalmasabb „anyagot" mintegy tárgykörönként szervezik; filmidézeteik részletek a stúdió fontos alkotásaiból: Hosszú futásodra mindig számíthatunk — Gazdag; Nászutak — Szomjas Gy.; Amerikai Anzix — Bódy stb a legfiatalabbakat Xantus János Diorissimója képviseli ... Tehát bejátszott filmrészleteik hivatottak reprezentálni az alkotássá érett, de merőben eltérő szemléletű irányzatokat.) Ember Judit (a dokumentaristák nagy táborából): . . . azt hiszem, az én korosztályomnak a filmjei azért lettek »beszélő filmek«, mert mi, ellentétben azzal a korszakkal, amikor mindent előírtak — még a nyelvbotlást is —, hagytuk, hogy az emberek akkor bakizzanak, amikor nekik jól esik, vagy amikor épp úgy alakul. Mi beleszerettünk az emberek arcán megjelenő gondolatokba . . . Az ötvenes években a dokumentumfilmeket is »rendezték«, előírták az embereknek, hogyan öltözzenek, miként mozogjanak, és milyen közegben jelenhetnek meg. Amikor a film a hatvanas években az embereket saját ruháikban, saját környezetükben mutatta be végre, ennek frenetikus hatása volt. Mindamellett én borzasztó fontosnak tartom, hogy a történet meghamisítása is »dokumentál«; hogy példának okáért az MDP második kongreszszusának fotó- és filmanyagából utólag kiretusálták Rajk Lászlót. Ezek is dokumentumok, lényegbevágó történelmi dokumentumok. Amikor mi kezdtünk dokumentumfilmeket csinálni, igye-20