Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Szakolczay Lajos: Békásmegyer — hajnaltól hajnalig

0 óra 40 perc „Szívesen fogadtak, nekem is tetszett." Koczka Béla, a békásmegyeri kenyérgyár — hivatalos nevén: Fővárosi Sütőipari Vállalat 2. számú Gyáregység 225. sz. üzem — éjszakás művezetője mondja ezt, mikor afelől érdeklődöm, hogy a vegyészmérnöki karon végzett fiatalember miként választotta a sütőipart munkahelyül, hivatásul. Ez az első munkahelye, pályázat útján került ide, közvetlenül az egyetem után. Nem titkolja: a legnagyobb kezdő fizetést (3700 Ft) a sütőipar kínálta, s noha szervező szakon végzett, ez is belejátszott pályaválasztásába. Az Ipartelepi úton csend van, a „pékség" nem hangos üzem. A mostani éjszakai műszakban 35-en dolgoznak: 2 kenyérsor, egy Sió-zsemle sor és egy darabáru (cipó, kifli stb.) sor működik. Egy másik alkalommal Hetin Andrásnétól, a szimpatikus gyárvezetőtől azt is megtudom: a legjobb pékszakmunkás — éjszakai pótlékkal és minőségi bérrel együtt — havi 8—9 ezer forintot is megkeres. Igaz, meg is dolgoznak a pénzükért, noha szinte az egész üzem automatikával van fölszerelve. Ha mindkét kenyérvonal (gépsor) üzemben van, óránként 1920 kg kenyér jön ki a kemencéből. Új büszkeségük a Sió-zserr1

» ebből egy gépsor óránként 7»': _t-ot termel. A kííniv .1 tisosorban Óbudát, Békásmegyert látják el, de ha úgy hozza a szükség, másutt (például Albertfalván) is kisegítenek. A kollektíva — új az üzem — még csak most van alakulóban, de aki megérezte egyszer a friss kenyér illatát, az nehezen tudja otthagyni. Nagy Miklós molnár-silókezelő, mikor végigvezet a „lisztfogadás" automatikáján, annyi szeretettel és hozzáértéssel magyarázza tudományát, hogy sejthetem: az igazi törzsgárda föltehetően az ilyen emberekből fog összekovácsolódni. 3 óra 30 perc ,,/o—12 métert kivágtak a biztosítóberendezés kábeljából." Békásmegyer—Pünkösdfürdő HÉV-állomás. Sötét hajnal. Még semmi mocorgás, de az új nap hamarosan elkezdődik. Beszélgető partnerem nem akarja fölfedni kilétét, de nagyon is itteni dolgozó lehet, minden megjegyzése szakemberre vall. Sok mindenről szó esik: az új, már fölépült állomásról éppúgy, mint az emberek felelőtlenségéről. „Képzelje el — újságolja —, az új állomás még föl sem épült, de a sínek és a váltók közé ismeretlen tettesek, mondjuk azt: ismeretlen felelőtlenek máris vasdarabokat, köveket szórtak. Szerencsére a vonat nem siklott ki, de evvel is hátráltatták a munkát." Folytatja: „Az egyik HÉV-dolgozó amikor Akvinbtm átvette a szolgálatot, majdnem leült a meglepetéstől. Valakik — alighanem viccből — 10—12 métert kivágtak a biztosítóberendezés kábeljából. 19 ómkor állt meg a forgalom, éjfélre javították ki a biztosítóberendezést." Döbbenten hallgatok. A kábel és a békásmegyeri új állomás „megtréfálása" elkedvetlenít. Pedig most épül a modern rendszer, állítólag — csúcsidőben — a HÉV-szerelvények hárompercenként követik majd egymást, akárcsak a metró. S a pályán levő vonatok összesen 7 ezer 500 utast tudnak szállítani. Újságcikkek sora adta hírül: a HÉV korszerűsítésével Békásmegyer be fog kapcsolódni a főváros vérkeringésébe. De vajon bekapcsolódik-e? egy 15—20 főnyi csoport a mag, ők szervezik, bonyolítják le a munkát. A Vidám Nyárbúcsúztatón például reggel 7-től este 1 o-ig mindnyájan talpon voltunk. — A rendezvény színhelyéül miért a Duna felöli lakótelepi részt választották? — Nem szeretnénk, ha a Szentendrére vezető út a lakótelepet két részre bontaná. Jóllehet, itt-ott ellenséges hangok is hallatszanak, mégis: egyek vagyunk. Tudjuk, hogy a „mi" oldalunk a túlsó „parti" rendezvényen is ott lesz, ezért inkább mi akartunk mozdulni — kéznyújtásnyira — a másik felé. Ne hangozzék nagyképűségnek, azt hiszem sikerült. — Éjjel-nappal társadalmi munkában? . . . — Nem várunk ezért semmi fizetséget. Azért azt sem szabad elfelejteni: egy-egy rendezvény megszervezése pénzt kíván, amiből ki kell fizetni az előadókat, művészeket, meg lehet vásárolni a díjakat. Ez utóbbira általában a szükséges 500—700 forintot a baráti társaság szokta összedobni. Nem szégyen kimondani: anyagi gondjaink vannak. Ha egyik alkalommal a mutatványosok, vattacukrosok nem fizetik ki a föllépő báb-Naiv kertművészet táncosokban, a citerazenében, a karate- vagy cselgáncsbemutatókban gyönyörködhetett. És ki tudja még csak fölsorolni is a szemnek, szájnak kívánatos portékát: kosárfonók, tűzzománcosok, keramikusok, bőrdíszművesek, nép- és iparművészek, játékgyártók, fafaragók, pecsenyesütők, törökmézesek kínálták áruikat. Egész nap szólt a diszkó, szállt a körhinta, munkában volt a céllövölde. Most egy lakótelepi lakásban Hörcsöki Sándort arról faggatom, hogy miképp született meg a kezdemény. — Több, ehhez hasonló programjuk volt? — Igen. A gyermeknapi mulatságon kívül augusztus 20-a szintén a gyermekeket köszöntötte. Szeptember elején meg vidám vakációbúcsúztatót rendeztünk. Ahogy a lakótelepi vetélkedő sorozat címe is mondja: Közös otthonunkat kívánjuk szebbé, jobbá tenni. Tulajdonképpen művész több ezer forintos gázsiját, a gyerekek szegényebbek maradtak volna egy nagy élménnyel. A legnagyobb gondunk azonban a helyiséghiány: nincs hol összejönnünk, találkoznunk. Lassan itt az eső, a hó. A rendezvényeinket sem tarthatjuk a szabad ég alatt. Egy művelődési ház mindent megoldana. — Ne vegye sértésnek: maguk megszállottai ennek a munkának. — Inkább csak a közösségre vágyóknak szeretnénk segíteni. Egyik szabad szombatunkat például arra használtuk, hogy az Öregek háza környékét parkosítottuk, és — a benne lakók örömére — lépcsőt építettünk. Az építők úgy hagyták ott a házat, hogy az öregeknek — lépcső híján — egy méter magasból kellett volna leugrálniuk. Ezt nem nézhette tétlenül az ember. Segítettünk, s jó volt látni, hogy ennek a kis munkának is mennyire örültek a „rászorulók". Kockaváros ötvenezer lakóval 15