Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Fáy Ferenc verse

Az ember így van a városával. Nem tudom, ki mekkora biztonsággal jár-kel itt Budapesten, s mi okból. Mi adja a magabiztosságát. Én például, ha olcsón adnám, büszke volnék, hogy huszonegy-huszonkét éve a József nádor téren megoldhatatlan fordítandónak éreztem egy bizonyos német írót; s csak szemináriumi gyakorlatnak tekintettem, hogy bajlódom vele, reménytelenül. Most gyakran járok a József nádor téren, mint afféle Kafka-fordító is (ő volt az!), és egyre azt gondolom: semmit se értem el, mert nem mehetek be ebbe és ebbe a házba ott, nem nézhetek utána, mi is van tényleg a verebekkel? (Akikről valaki írt nekem, hogy sorsuk az egyik évben mostoha lett volna arra. Nem tudom. Hagyjuk.) Csak ennyit akartam mondani: az úgynevezett „madárfelügyelőség" ér valamit. Elegendőképp elvont és konkrét dolog egy írónak. Bárki embernek. Neki kell rájönnie, hol mi a teendő. És ettől még mintha élhetné is a „normál életét". (Lásd a mi esetünket!?) De ha túlságosan nagyralátóak az író tervei, mint például amikor azt mesélné el, mikor merre jár Budapesten, és sok minden dicsekvésnek tűnhetne — a madárfelügyelő jól tudja: nincs dicsekvésre ok —, igen, ilyenko} eléggé jól le lehet szorítani a témát, ha megmaradunk például a madaraknál. Amennyiben ennek a „például" szónak (divatja múltán, fogalomként) van jelentése, hát ilyesmi: van valamink, ami konkrét valóság (ahogy a város, bár nem tudni, mi az), és mégis példaszerű (jóllehet semmit se jelképez). Megannyi képzetes dolog (hit stb.) múltán nem ártalmas, ha lelünk holmi viszonyítási alapot. Csak úgy, magánhasználatra, ahogy az utcákat magánul használjuk. Madarat hozunk haza, mert muszáj (mert úgy kell képzelnünk: ránk vár ez a — például — feladat). Füvet hozunk nekik haza, hadd érezzék minél jobban és természetesebben magukat a lakásban. És legyenek meg azok a — például — nyomelemeik, melyeket a magvak nem tartalmaznak, a vitaminok se biztonságosan. Ahogy a kutya keresi azt a bizonyos füvet, úgy mi is, madarainknak. A város azért is elképzelhetetlen nélkülük, mert ... Nem, nem azért, mert mindenütt ott vannak. Itt pártoskodás is létezhet még: őszintén ki nem állhatom a galambokat; és nem várom el, hogy más a verebekért kezdjen rajongani. Hanem a városnak is valami olvasata az (térképéé!), ha Uyen képzeletbelien valóságos céllal járjuk: valaminek, valakiknek az életben tartásáért, a javára. Egyszeriben úgy érzem, hogy azóta tudom, metre járok Budapesten, amióta egy-két ilyen középpont köré csoportosult a járkálós tennivalóm. Ettől még hazacipelem a megfelelő papírboltokból az íróholmit, a háztartási boltból a háztartási holmit, az élelmiszerboltból az élelmiszert, és köz- s magánügyeimet is változatlanul bonyolítom. Azaz... mégsem. Soha semmi sem változatlan. Kétszer ugyanúgy nem mégy végig az utcán, ha igazán ott jársz. Mindig tudod akkor, hogy valami más van, és más a hely, és önmagadra se unsz rá. Mindig ugyanaz a legváltozatosabb út. Itt lakunk, és itt fogunk lakni, alighanem, amíg madaraink élnek, a Lánchíd utcában. A kilátás szép. Főleg a gesztenyefák miatt, amelyek nagyjából takarják is, mutatják is a túlpartot. A madarak, félő, nem jól viselnék a körülmények hirtelen változását. A gesztenyefák némelyike — mind több — valamiért újabban igen gyorsan vörösül: július van, és kettőn, hármon is átlátni! Gyerekkoromban, augusztus végén hazatérve, csak a Balatont és az iskolát hasonlítottam össze. Azóta kinőttem a padból, de ha jobban meggondolom, merrefelé is haladok? Bonyolult utcarendszereket járni: feledtető. Leköti az elmét, s valamivel többet is még. Mondom, nekem itt ezt, vagy egy évtizedig még, kizárólag Budapesten kell megoldanom. Profi lettem — városlakásból. Fáy Ferenc Hazám Minden csak csonk, minden csak vázlat, tört torzó, csorba részletek... Ötvenhét éve magyarázlak és tanullak, hogy értselek; téged, akit sem magyarázat, sem szesz, sem vers, sem hajdani hazúg-szavak-kendőzte lázak nem képesek kimondani. Ki vagy te, hogy a vissza-sajgó fájdalmak kínját rám rakod, hogy engem zárjon minden ajtó s figyeljen minden ablakod; mikor félelmem benned élem, BENNED zuhannak rám a fák, s úgy visszhangozlak, mint a léptem visszhangozzák az éjszakák. Szükségem undorába lépek, s magamra száradva viszem — fel-felbillenve, mint a részeg — te-is-kerülte életem. Ki vagy te, hogy a vissza-fájó, szik-verte órák sebhelyén téged fordít ki az ásó, s te nyílsz ki ujjaim hegyén; hol minden csonk... minden csak részlet... beomlott sírás, tört szavak. Ha félek, téged fütyürészlek, hogy halljalak. 23 És a visszatérés: