Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: A decibel szorításában II.

Ha munkaköri ártalom, akkor fel az illetékes audiológiára, ott elvégzik a megfelelő vizsgálatot a süketszobában. Ezután már csak ki kell tölteni egy nyomtatványt, s az üzemorvos megírja a kárigényre vonatkozó javaslatot. Irány az Országos Orvosszakértői Intézet, ahol pontot tesznek a kálvária végére. Ha van a vállalatnak naprakész zajtérképe. Már pedig a legtöbb vállalatnak nincs ilyenje. Jóllehet a zajt nálunk sokkal inkább mérik, mint orvosolják. Jó pénzért számos intézet, a SZOT munkavédelmi intézete is, vállal zajszintmérést, ami alkalmasint elviheti a védelemre szánt summa jelentős részét. Ám a dolgozó ettől nem lesz boldogabb, mivel minisztériumi határozat van arra, hogy kártérítési ügyben csak a KÖJÁL mérése fogadható el. A nyájas olvasó most azt hiszi, hogy ez az, amitől meggazdagodhat az orvostársadalomban érthetetlenül kissé alábecsült KÖJÁL, de csalódást kell okoznom. A KÖJÁL ugyanis — fura egykeség — kifejezetten közegészségügyi érdekből, teljesen ingyen végzi el a zajvizsgálatot. Csak éppen nem kapkodja el. A mindössze öttagú zajcsoport ugyanis a rutinvizsgálatokon túl regionális feladatokat is ellát Pest megye üzemeiben, s évente csaknem félszáz kártérítési ügyben kell adatot, információt szolgáltatnia — egyéb, lényegében nem kevésbé bokros teendői mellett. Úgyhogy jó esetben két helyen tudnak egy időben ott lenni. 1980-ban 42 vállalat 193 üzemrészében, összesen 409 munkahelyen végeztek felmérő jellegű vizsgálatot. Kiemelkedő jelentőségűnek tartják a Csepel Művek Jármű- és Konfekcióipari Gépgyárában és Egyedi Gépgyárában, valamint Transzformátorgyárában lefolytatott vizsgálatot, melynek során a három gyár 94 üzemrészében, 185 munkahelyen, összesen 1468 dolgozó zajterheléséről győződtek meg. Kiderült, hogy a dolgozóknak több mint 80 százaléka a határértéket meghaladó zajszintű környezetben éli munkás-hétköznapjait. (Nem kell szörnyülködni, a jelenség meglehetősen általános! Az esetleges gyors segítség, meglehet, fölemésztené a három gyár teljes árbevételét. Éppen ezért a diagnózis nem kötelez intenzív gyógyításra. A tüneti kezelés pedig úgy néz ki, hogy a vállalat intézkedési terve három-négy munkahelyen próbál enyhíteni valamit a decibel szorításán, tehát valamilyen útonmódon a legbetegebb szerveit igyekszik felfrissíteni. Ami könnyen azt eredményezheti, hogy a többi száznyolcvan helyre jó ideig egy fillér nem Székely Tamás felvételei Ipar és zaj elválaszthatatlanok egymástól . . . jut zajvédelmi fejlesztésre.) A Fővárosi KÖJÁL zajcsoportja jó, ha minden tíz évben egyszer fel tudja keresni ugyanazt a vállalatot. Budapest területén mintegy 160 olyan hely van, ahol meg egyszer sem jártak. De nem is kell minden esetben helyszíni mérés a tisztánlátáshoz. Viszonylag szép adatgyűjteménnyel rendelkeznek. Tehát, ha például egy lakatos folyamodik halláskárosodás címén rokkantsági járadékért, és ott van az adatlapján, hogy egyenget és köszörül, akkor nyugodt lelkiismerettel látatlanban igazolni lehet, hogy „a munkahelyén a zajszint meghaladja a határértéket". Hasonlóan nem érdemes szétforgácsolni a szerény kapacitást szövődé, öntvénytisztító esetében vagy kompresszorkezelőknél sem. Ha a zajtérkép nagyon régi, azóta úgysem javult a helyzet. Vagyis nem lehet akadálya a döntésnek, legfeljebb valamelyest elhúzódik az ügy. A lényeg az, hogy a dolgozó igazolja, 1966. július első napját követően öt évet zajos munkahelyen töltött el. A társadalombiztosító a munkaképesség csökkenése arányában fizet járadékot — népszerűbb nevén süketpénzt —, a munkabér nyolc, tíz, tizenöt, illetve harminc százalékát, mely munkabérként kezelendő, és beleszámít a nyugdíjba is. Következésképpen a halláskárosodás éppen olyan munkaképesség-csökkenéssel jár, mint az idővel komoly fájdalmat okozó vibráció vagy bármiféle más munkahelyi ártalom. Illetve mégsem, mert akinek a halláskárosodása „csak" 16—25 százalék között van, attól két év elteltével automatikusan megvonják a járadékot. Mondván: megszokta azt a kis nagyothallást. Csakhogy aki elkezd süketülni, ha egy csepp esze van, nem hagyja abba. Végül is csak egy százalékot kell hozzászerezni a meglevőhöz, s az újabb megméretés után már tíz százalék „állandó prémium" üti hónapról hónapra a markát. Le lehet tenni a nagy esküt, hogy akik ebben a cipőben járnak, még véletlenül sem hordják az egyéni védőeszközöket. A süketpénz helyességén lehet vitatkozni. Hiszen általa egy fikarcnyival sem csökken a halláskárosultak veszélyeztetettsége. S az vesse az utolsó követ arra a hajóépítőre, aki pár évre a nyugdíjtól nem követ el mindent, hogy a tizenöt százalékos kategóriából átkerüljön „a legjobbak", a harminc százalékosok közé. Ügyeskedés ? Persze, hogy az. De hát negyvenkilenc vagy ötvenegy százalékos halláskárosodással élni, teljesen mindegy. Csak a vállalatoknak nem mindegy, amelyek, ha nem is szívesen, de fizetnek. Így még mindig jobban járnak, mintha a zajforrások elnémítására köteleznék őket. Ismerek olyan vállalati vezető jogtanácsost, aki „a törvény nevében" rendre megtagadta vagy mérsékelte a balesetet szenvedett dolgozók keresetkiesésének a kifizetését, mivel a munkaadó csak így tudja megfelelően kifejezni rosszallását a vétkességért. Most, hogy a rendelet 100 százalékos táppénzt ír elő a baleseti sérültek részére, valósággal vigasztalhatatlan. Kétségtelen, hogy egyéni védőeszközökben nincs hiány egyetlen zajos vállalatnál sem. Mondják, hogy a svéd vatta zajcsökkentő hatása igen jó. Hasonlóan dicsérő jelzőkkel illetik a konstruktőrök és kereskedők a zajvédő fültokot, amelynek érdekessége, hogy sisakra is szerelhető. Ennek ellenére a dolgozók nem szeretik egyiket sem, s jó, ha a húsz százalékuk használja. Hosszú a kifogások lajstroma, amelyek közül kettő különösen nem hanyagolható el: zavarja a munkát meg a közérzetet. Csakúgy, mint a védőszemüveg, a sisak vagy a porálarc. Sok helyütt jelentik ki az illetékesek, a művezetőtől egészen a főmérnökig, „nem hivatalosan", hogy „a védőeszközöket nem lehet hasz-Eifert János felvétele nálni, s ráadásul, balesetveszélyesek is". Ami nem változtat azon a tényen, hogy aki figyelmeztetés ellenére sem viseli egyéni védőeszközét, azt el kell tiltani a munkától. Saját érdekében. A művezetőnek éppen úgy, mint a főmérnöknek. Mintha ittas lenne a tetten ért dolgozó. Reprezentatív felmérésem során azonban nem sikerült olyan esetre bukkannom, amikor érvényt is szereztek volna a dolgozó egészségét kétségtelenül védő határozatnak. Vasas üzemekben látni gyakran, hogy az odalátogató küldöttségek tagjai kivétel nélkül védősisakban vannak. Öltöny, nyakkendő, védősisak. Akkor is, ha isten bizony nem eshet senkinek a fejére semmi. „Mégse láttam ez ideig egyetlen olyan igazgatót sem, aki nagy piros fültokkal ment volna le az üzembe — mondta a Fővárosi KÖJÁL zajcsoportjának vezetője -—- azért, mert ez az előírás, meg hogy jó példával járjon elöl. Valahányszor mérni megyek, nekem is ráteszik a fejemre a sisakot, de egyéni védőeszközzel még soha sem kínáltak meg, pedig már jó tíz éve járom zajügyben az üzemeket. Közben nem egy helyen akkora a zaj, hogy egyszeri hatására is megsüketülhetnék, s akkor teljes joggal beperelhetném kártérítésért a vállalatot." A fültokot azonban — mely kísértetiesen hasonlít a zeneboltokban használatos fejhallgatóhoz — nem lehet hazavinni. Márpedig a regenerálódáshoz, ahhoz, hogy az a dolgozó, aki a munkahelyén nyolc órát töltött erős zajban, megfelelően kipihenhesse magát, elengedhetetlen volna. Nem lényegtelen, hogy hol lakik, forgalmas út mellett „szocialista toronyházban" vagy családi házban, s hogy mit csinál szabad idejében. Elképzelhető, hogy traktorral kertészkedik, szögbelövést vállal, autót szerel, fusizik. Megannyi kitűnő kikapcsolódás. A fület azonban egyik sem pihenteti.