Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - A Budapest postája

A Budapest postája 1076 GARAY UTCA 5. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Földes Ferenc-díjban részesítette a következő pedagógusokat: dr. Hunyadi Zoltánt, a Fővárosi Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettesét; Juhász Jenő szakfelügyelőt, a Fürst Sándor Gimnázium magyar-latin szakos tanárát; Nógrádi László szakfelügyelőt, a VI. kerületi állami zeneiskola tanárát; Pintér Istvánnét, a XI. kerületi Breznó közi fővárosi óvoda és nevelőotthon óvónőjét; Pusztai Lajosnét, a IV. kerületi Lánglet Waldemár utcai általános iskola igazgatóját; Suhajda Jánosnét, a IX. kerületi Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet gyakorlati oktatás vezetőjét. A Fővárosi Tanács V. B. minden évben Földes Ferenc-díjjal tünteti ki azokat a kiváló oktató-nevelő munkát végző budapesti pedagógusokat, akik példamutató eredményeket értek el a nevelési elmélet gyakorlati megvalósításában. A Fővárosi Tanács Budapest társadalmának véleményét fejezi ki a jutalommal, azt, hogy a nevelés mindnyájunk ügye, éppen ezért a közösség fokozott mértékben becsüli meg az érte, a jövőjéért, az ifjúságért oly sokat fáradozókat, az elhivatott pedagógusokat. A Budapest szerkesztősége ezúton fejezi ki jókívánságait a kitüntetetteknek és egyúttal az egész pedagógus társadalomnak. A Földes Ferenc-díjat az iskolaév végén osztják ki, pedagógusnapon, mi — technikai, nyomdai okból — csak most, az új iskolaév kezdetén emlékezhetünk meg az eseményről. De talán nem is olyan nagy baj. Hiszen hamarosan szeptember van, s ilyentájt mindannyiunkban fölébrednek a régi emlékek. Az évek távlatából már nem riasztanak a fekete táblára írt képletek, az igazgatói beszédek intelmeire már persze nem emlékszünk, csak a beszédek csöndes unalma éled föl bennünk újra némi nosztalgiával, a tízpercek lármája is egyre halkabban, egyre messzebbről ér ide, az emlékezést a jelen gondjai szorítják hátra. Mert gond aztán van elég! Legjobban tudják, érzik ezt maguk a nevelők, de, ha nem is teljes mértékben, a társadalom egyre szélesebb rétegei is kezdik felmérni, megérteni azokat a nehézségeket, amelyekkel a ma iskolájának szembe kell néznie. Tegyük rögtön hozzá, mert így igaz: nemcsak a nehézségek, a kitűzött és elérhető távlatok is egyre határozottabb körvonalat kapnak. Pedagógiai s talán általános szellemi lépésváltás korát éljük. Ez nem megy könynyen. Az új tantervek, a kísérletezés helyébe lépő megvalósítás, az ötnapos munkahét, az anyag korszerű átcsoportosítása — tudjuk, nem holt anyagról van szó, hanem szellemi kincsről, továbbadásához az eddigieknél érzékenyebb, pontosabb daruk, azaz fejek, jellemek: óvónők, tanítók, tanárok kellenek —, a fakultáció bevezetése, az új tankönyvek és munkafüzetek mind-mind szaporítják a gondot, növelik a felelősséget. Tudjuk, tapasztaljuk, népünk életében, gondolkodásában, gazdasági életünkben, de nemcsak a miénkben, hiszen ez világjelenség, egyre több új vonás jelenik meg. Megváltoztak, minden vonatkozásban megnőttek az igények, és ismét fölfedeztük a jelszót, amelyet a magyar gondolkodók — ismervén az ország helyzetét, lehetőségeit — évszázadok óta hangoztatnak: minőség! Csak minőségi munka, minőségi jellem és műveltség alapján lehet reményünk arra, hogy a népek közösségének megbecsült tagjaként tartsanak bennünket számon. Éppen ezért talán sosem volt ennyire fontos a nevelés és a társadalom igényeinek az összhangja. Mit vár a társadalom az iskolától? Azt, hogy neveljen közösségi, szocialista embereket, akikben a szakmai tudás párosul a munka szeretetével, akiknek széles a látóköre és műveltsége, így önkritikájuk is fejlett, akik látják saját helyüket az egészben, és tisztában vannak vele, mi az egésznek az érdeke, ugyanakkor nem elégszenek meg azzal, ami adott, hanem teljesítményükkel, tehetségükkel meg akarják azt változtatni, s mivel ezt akarják, éppen ezért nagyon is kötődnek az „adotthoz", a talpuk alatt levő talajhoz, a realitásokhoz és a vágyakhoz, a tényekhez és emlékekhez, a szülőföldhöz, melynek szeretete ma már az emberiség egymásrautaltságának a felismerésével egészül ki. S mit vár az iskola a társadalomtól? Azt, hogy támogassa munkáját. Hogy a fiatalokban fölébresztett igényeket ne tépázza meg csupán az igény miatt. Hogy a demokrácia megtanított, példákon elemzett fogalmát megélni is segítse a felnőtt társadalom, s a szülők demokráciája ne csak akkor kapjon hangot, hasaját ügyükről, saját gyermekükről van szó, hogy az ötnapos munkahét egyúttal együtt töltött szabadidőt jelentsen, s a közös játék, kirándulás, munka és beszélgetés során ne szégyelljék az idősek a személyesség hitelével elmondani azokat a szép vagy fájó igazságokat, amelyekkel tele múltunk, s amelyek nélkül saját történelmünk, általában a történelem, de egy szokatlan gesztus sem érthető, s ha nem érthető, akkor egyszerre ingoványossá válik a talaj a magasba rugaszkodni kívánó láb alatt, elbizonytalanodik az ítélet, vagy, ami még rosszabb, sémákban kezd gondolkodni a fej. Az iskola értéket ismertet, ad tovább, egyúttal értéket termel. Azt kéri, a felnőtt társadalom ne cáfoljon rá az iskola, a tudomány, a művészet szavára, ne csúfolja meg se az értéket, se az értékek hordozóit vagy azokat, akik bíznak ezekben az értékekben. Természetesen még hosszan lehetne folytatni a felsorolást. Csak még egyszer ismételjük: olyan feladatok megoldása előtt állunk, melyek sikeréhez elengedhetetlen az iskola és a társadalom összhangja. Az érdekazonosság felismerése, felismertetése már sok mindenben azonos szintre emelheti a különböző korosztályok gondolkodását, a gondolkodástól támogatott, ösztönzött feladatvállalást, munkát. Joggal beszélünk az egyéniség megőrzéséről, kifejlesztéséről, az „önmegvalósításról" oly sokat napjainkban, mert ha jól körülnézünk, láthatjuk, soha ilyen fenyegető nem volt a gondolkodást, magatartást uniformizáló séma ereje, és soha ilyen szükség nem volt az önálló kezdeményezésre, tudományban, gazdasági életben, mint most. És még egyet: megtanultuk Kölcsey szavát: „Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki." És ha kezdenénk elfelejteni Arany János sorait: „Szellem s anyag, honszeretet s önérdek / Mily biztosan lejt a közjó felé", akkor éppen az iskolának kell tudatosítania újra, erősebben az egyén és a társadalom összefüggését, egymás iránti feladatait. A Budapest szerkesztősége, ahogy eddig tette, továbbra is igyekszik a maga szerény erejével és eszközeivel hozzájárulni az iskolában folyó oktató-nevelő munka támogatásához. Mi is ismereteket nyújtunk, szeretnénk gondolkodásra serkenteni, s ha nem is jelszavunk a „Dubito ergo sum", a „gyümölcsöző" kétkedést, a kritkát közös ügyünk megvalósításához szükséges eszköznek tartjuk. Korok, nemzedékek és alkotások megismerésének elsődleges értelme, hogy segítsen hozzá saját magunk és mai életünk jobb megismeréséhez és helyesebb formáláshoz. Ezt a feladatot csak az iskola, a nevelés útján és segítségével lehet megoldani. Az új tanévben a pedagógusoknak elsősorban erőt kívánunk, hogy vállalt feladataikat teljesíthessék. 48