Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Győri Péter—Győri Éva: Vita a rekonstrukcióról

1945-ben, a világháború utáni újjáépítés lázában született Fischer József kezdeményezésére egy — az eddigi elképzelésekkel radikálisan szakító — terv, a Belső-Erzsébetváros rendezéséről. Ez a terv az lényegében egész városrész lebontását és helyébe egy — a Bauhaus elveinek megfelelő — új városrész felépítését javasolta. Anyagi és egyéb okok miatt ez a terv is csak a szűk szakmai publikálásig jutott el. A 70-es években — huszonöt évi kényszerű szünet után — ismét napirendre került a belső városrészek égető problémáinak felülvizsgálata, valamiféle megoldás keresése. Ennek hatására született meg 1974-ben Preisich Gábor és munkatársainak a Belső-Erzsébetváros rehabilitációjával foglalkozó terve, mely ismét csak a javaslat szintjén rekedt meg. Ezt követően gazdasági, jogi, szociológiai kutatások indultak, melyek elsősorban a megvalósítás problémáit, akadályait tárták fel. Az ezután következő párt-, kormány- és tanácsi határozatok, irányelvek vezettek el oda, hogy 1980-ban újabb — immár végleges! — részletes rendezési terv készült a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál, melyet tavaly ősszel a Fővárosi Tanács jóváhagyott.Miután Mester Árpád már ismertette Belső-Erzsébetváros és Terézváros részletes rendezési tervének lényeges pontjait,3

s Szabó Endre rávilágított a végrehajtás néhány igen fontos — elsősorban pénzügytechnikai — problémájára,4

mi figyelmünket most elsősorban néhány ún. tervezésmódszertani kérdésre irányítjuk. A terv két alapvető célt tűz ki maga elé. Az egyik a meglevő szerkezeti rendszer korszerűsítése, jobbá tétele; a másik a terület lakóértékének a javítása. „A tervnek alapvető szerkezeti javaslata a megkezdett Madách út továbbépítése" — szögezik le a tervezők, s ez rögtön felvet egy komoly tervezésmódszertani problémát. Ha ugyanis feltesszük, hogy egy városrész szerkezete nem csupán az utcák hálózatából áll, hanem a telkek, tömbök,tömbbelsők, házak, terek stb. elrendeződéséből, akkor semmiképpen sem indokolt, hogy a városrész rehabilitációjának alapvető szerkezeti javaslata egy út megépítése legyen. (Különösen akkor, ha ez a javaslat a városrésznek csak egy töredékét érinti.) Felmerül továbbá az a kérdés is, hogy a tervezők vajon milyen nyomós érveket sorakoztatnak fel amellett, hogy a Madách Imre út — melynek megvalósítása eddig oly sok kezdeményező szándék ellenére elmaradt — egyáltalán megépüljön a jövőben. Azon túl, hogy az „új forgalmi út gondolata régi",, a következő indokokkal találkozhatunk: a forgalom tehermentesítése, a Belváros túlterhelt közintézményrendszerének tehermentesítése, a városrész „feltárása". Anélkül, hogy belemennénk az út megépítése körül zajló több évtizedes vitába, megemlítjük, hogy véleményünk szerint (1) a városrészt határoló Népköztársaság út és Rákóczi út tehermentesítésének csak úgy van értelme, ha egyben az azokkal összefüggő József Attila utca— Lánchíd, illetve Kossuth Lajos utca tehermentesítése is megoldódik; (2) a városközpont tehermentesítésének járható útja nem annyira a továbbterjeszkedés, mint inkább a már megkezdett és sikeres decentralizálás; (3) s végül a városrész 3 Mester Árpád: A Belső-Erzsébetváros és a Terézváros jövője. Budapest 81/1. 4 Szabó Endre Városgyógyászat. Budapest 81/3. „feltárása" érdekében nem annyira egy — irodaházakkal, szállodákkal övezett — nagyvonalú útra lenne szükség, mint inkább a jelenlegi zsúfolt tömbös-utcás szerkezet ésszerű fellazítására, s ezzel a „lakófunkció" korszerűsítésére. Visszatérve a tervezésmódszertani kérdésekre, a tervezők hangsúlyozzák, hogy az új útnak csak akkor van jelentősége, ha az legalább a Városligetig továbbvezethető. Az ezzel kapcsolatos nem csekély problémák végiggondolását — hogy az új út hogyan lenne beilleszthető a város utcarendszerébe, hogyan kapcsolódna például a Tanács körúthoz — a tervezők nem vállalják, s így függőben marad, hogy a kivezetések egyáltalán megold hatók-e; s ha igen, akkor az általuk is oly sokszor hangsúlyozott „népgazdaság teherbíró képessége" belátható időn belül lehetővé teszi-e a megoldást? A terv másik maga elé kitűzött célja a terület lakóértékének a javítása. A városrész lakásállományának sorsáról csupán annyit tudunk meg, hogy a jelenlegi 14 ezer lakás helyén a terv végrehajtása után—4 ezer lakás megszűnése és 2500 lakás felépülése révén — kb. 12 500 lakás lesz. A terület lakóértéke növekedni fog, mert — mint a közintézmény-, közlekedés-, zöldfelület- és közműfejlesztési résztervekből kiderül — gyarapszik az alapfokú intézményállomány, megnő az egy főre jutó zöldterület nagysága stb. Véleményünk szerint azonban joggal felvethető, hogy miért nem foglalkozik a terv a terület lakóértékét alapvetően meghatározó korszerűtlen lakásstruktúrával, lesújtó lakásviszonyokkal. Ha cél a lakóérték javítása, akkor konkrétan meg kellene mutatni, hogy mi lesz a szoba-konyhás, alacsony komfortú, szűk udvarra nyíló, sötét, vizes lakások sorsa, hogyan lehetne megváltoztatni a terület elavult lakásstruktúráját. Ehelyett csak azt tudjuk meg, hogy egyes épületeket — rossz műszaki állaguk miatt — lebontanak, s így nyilvánvalóan valamennyire csökkenni fog a korszerűtlen lakások száma. Ehhez kapcsolódik az a módszertani kérdés, hogy a tervezők hogyan képzelik el a rehabilitáció módját? A tervezők leszögezik, hogy a városrész rehabilitációját fokozatosan megvalósított tömbrehabilitációk sorozataként képzelik el. A tömbrehabilitáció feltételezné a tömbön belüli épületek, épületrészek egymáshoz való viszonyának, az utcai és udvari szárnyak, az udvarok, a belső terfek jellegének aprólékos vizsgálatát, és ezek megváltoztatására összefüggő koncepció kidolgozását. Ezzel szemben a terv mindvégig egyes (teljes) épületekben gondolkodik, ezt teszi a műszaki állag megállapítása során éppúgy, mint a lebontandó és felépítendő épületek kijelölésekor. így a javasolt rehabilitáció a foghíjbeépítés-tömbátépítés-lakótelepépítés valamiféle sajátos elegyévé alakulhat. A rehabilitáció végrehajtásának módja kapcsán szólnunk kell még arról, hogy tervezők hogyan határozzák meg a rehabilitáció mértékét — mely véleményük szerint „a terv kulcskérdése". A rehabilitáció mértékét a terv szerint különböző területi mutatók — ún. a bontások, a zöldterületek aránya stb. — határozzák meg. Megemlítik, hogy ezen a területen a korszerű városrész kialakításához minimálisan 40százalékos szanálással kellene számolni, de erről — a népgazdaság teherbíró képességét figyelembe vevő „szükséges kompromisszum" miatt — lemondanak, a szanálási arányt lecsökkentik. (Csak megjegyezzük, hogy az nem derül ki, hogy mit értsünk ún. „korszerű városrész" alatt, habár sejtjük, hogy ez egy jobb területi mutatókkal rendelkező városrész lehet.) Sajnos nem csak erre a tervre jellemző, hogy a tervezők — talán önkéntelenül is — inkább igazodnak az illetékességi körükön kívül álló gazdasági, intézményi elvárásokhoz, az előre kiszámított, elfogadott mutatókhoz, normatívákhoz, mintsem a terület jellegéből, jelenlegi állapotából adódó fontos, konkrét problémákhoz. Ez a „feje tetejére állított" tervezési eljárás véleményünk szerint végül is a feladat megoldásának módjára vonatkozó egységes, átfogó koncepció — a miértek és a hogyanok részletes bemutatása — hiányának a következménye. Ezért nem ad véleményünk szerint a terv megnyugtató választ a saját maga elé kitűzött célok felvetette kérdésekre, a megvalósítás problémáira. Nem javítja lényegesen a jelenlegi lakásállományt, mert a jellemzők továbbra is a sötét, szűk udvarra néző, korszerűtlen lakások maradnak; ugyanakkor az épületben való gondolkodás miatt feleslegesen feláldoz jó minőségű utcai lakásokat; s a városrész urbanisztikai értékeinek továbbfejlesztése helyett — véleményünk szerint — a terv, megvalósítása esetén még tovább bonyolítaná a már meglevő problémákat. (Gondolunk itt például a Madách Imre útra tervezett reprezentatív intézményközpont és az ahhoz közvetlenül csatlakozó, továbbra is avulófélben levő lakóterület ellentmondására stb.) Úgy gondoljuk, hogy a rehabilitációs tervnek a hazai és külhoni példákat is felhasználva — egy, a városrész alapvető adottságait, jellegzetességeit részletesen feltáró, arra épülő koncepcióból kellene kiindulnia. Főbb vonalaiban úgy látjuk, hogy ennek a városrésznek az általános jellemzői: a tömbös-utcás szerkezet, sűrű közlekedési úthálózat, a tömbök belsejében levő lakások korszerűtlensége, az épületek utcafrontján levő lakások általában jó minősége és a kialakult szerkezet, illetve városkép történeti értéke. Ezek értelmében olyan rehabilitációs koncepciót lehetne kidolgozni, amely elsősorban a meg nem felelő tömbbelsők kibontásával növelné a zöldterületeket, növelné a közlekedési utak számát és — új épületek, épületrészek megépítésével is — lényegesen javítaná a meglevő lakásstruktúrát. Ugyanakkor — korszerűbb „háttérrel" — megőrizné a történelmi városképet. Végül néhány szót a terv elkészülte és elfogadása közti eseményekről. Ez az időszak egybeesett a VI. ötéves terv kidolgozásának időszakával— ez azért érdemel figyelmet, mert miközben folyt a rehabilitációs terv társadalmi vitája, aközben még a központi szervek között nem jött létre teljes egyetértés, hogy a városrész rehabilitációja egyáltalán (a közeljövőben) megvalósuljon-e. Ez a tény, valamint a városrész rehabilitációjának hosszú évtizedekre visszanyúló állandó elodázása, s így a terület folyamatos — abszolút és relatív — leromlása váltotta ki, hogy a lakossági fórumokon elhangzott vélemények zömét össze lehet foglalni annyiban, hogy „szépek, jók a tervek, de mikor fogunk hozzá? Ilyen körülmények között nem csoda, hogy magával a tervvel kapcsolatban igen kevés tartalmi észrevétel érkezett. De van ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Semmiképpen sem szabad lebecsülni a döntéselőkészítés fázisában lezajló nyilvános társadalmi viták jelentőségét, fontosságát, azt azonban világosan kell látnunk, hogy ez a nyilvánosság egy korlátozott nyilvánosság, nem terjed ki az érdekeltek széles rétegeire. A saját ügyeikbe beleszólók körének kiszélesítéséhez sokkal hatékonyabb, a speciális viszonyokat figyelembe vevő propagandára lenne szükség, az érdemi véleménycserék biztosítása érdekében pedig mindenki számára megközelíthető, alapos információkra, rugalmasabb, minőségileg új, demokratikusabb formák, módszerek létrehozására lenne szükség. 33