Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Jávor Ottó: A táska - Zalán Tibor: Édeskés tavaszillat

A táskában az anyakönyvi kivonatok, a két fénykép, sebkötöző pólya, egy üveg zsír, egy pulóver, egy sósborszeszes üveg és hat ezüstkanál. A nyomomban gyertek, kommandírozott. Remélem, a szomszédok nem ásták ki a zsírosbödönt.) Az előcsarnok tele emberrel, az öregasszony ott nézelődik köztük. Szeretne zajtalanul surranni. Nehézkesen lépeget. Pedig el se engedtem a fülét, még jegyváltáskor is a kezemben fogtam. Egy kendős nőnek magyaráz. Ahhoz több a bizalma. (Egy köpenyt meg egy zöld pulóvert rakott a táskába, megragadta a barna fület, és kilépett az irodából. Csak három hónapig volt adminisztrátor egy iskolában. Tanító özvegye, a férje negyven évig szolgált, agitálták, jól jön ez. Szóval, a Papa miatt. Majd azt mondták: tessék részt venni az ideológiai továbbképzésben. De hisz én... Nem tesz semmit, éppen azért. 1952-ben tehát a Mama ott ült a hosszú asztal mellett, egy ideig erőlködve figyelt, aztán feladta, elszundikált. Mért nem tapsolt, lökte oldalba szomszédja, és a Mama riadtan verte össze tenyerét a dermedt csöndben. Az előadó éppen Tito nevét mondta ki. Képzeld, magyarázta a Mama a kisebbik fiának, azt mondták, hogy rosszul adok össze. Jó, jó, néha becsúszik egy-egy elírás, de hogy én, aki az apácáknál még franciául is tanultam: un, deux, trois... Na? És olyan írásom, van, szerettek is miatta a nennék, boldogult édesapád meg mindig velem íratta a bizonyítványokat. A Mama diadalmasan csosszant papucsában. És amikor a békekölcsönt kellett jegyezni? Amennyi rám jut, mondtam, a hazámnak adom, a Mama most kihúzta magát, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon, úgy állt a konyhában, és nem vitatkoztam, mint a többiek, akikkel napokig nyűglődtek, be az irodába, ki az irodából, jaj, a feleségem, az anyósom, a gyerekem, én nem garasoskodtam, aláírtam. A Mama egy lendülettel megismételte a levegőben az aláírást. Igaz, ki emlékszik már erre, ki tartja számon. A hangja csöndesebb. Tudod, hogy annak az igazgatónak, aki ötven forintért úgy sírt, mint egy pengős malac, most hatezer a nyugdíja? Hát, beletettem a táskába a köpenyemet, a zöld pulóvert, az kellett, tudod, mert hideg volt az irodában, a szappant ott hagytam, hadd mossák a kezüket, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, hát mit gondolnak! Ügy jöttem le a lépcsőn, mint egy gránátos.) A kendős nő megértően bólogat. Ó, hogy kell vigyázni, bizony, én is a múltkor, hogy jöttem Sárkeresztesről... Az öregasszony is bólogat, szeme az állomás óráján. A nagy, fekete mutatók egyenesen őt fenyegetik. Mikor is indul a vonat ? Te nagy ég!... Egyszercsak azt veszem észre, hogy nincs a fejem fölött a csomagtartóban, ahová tettem... Az öregasszony annyira nem figyel, hogy maga is szégyelli. Két üveg baracklekvár volt benne, az unokáimnak meg a dédunokámnak, mert már az is van, a nagyobbik unokám kisfia, aztán főztem be ribizlilekvárt, abból is viszek egy üveggel, egy üveg málna, jó az szörpnek, ezt is tettem el, hát viszek, egy ilyen táskába annyi minden belefér. Csak most kap észbe. De hát hol a táska? A táskám! (Reggel hatkor már öntözött a Mama. Tudod, kell ez a kis testmozgás, nyolcvanon túl. A tévében is éneklik, na hogyan is, izé, most nem jut eszembe, pedig nagyon jó, hogy egy kis torna senkinek se árt, igaz is! Nem azért az öt szem paprikáért, hiszen azt megvehetem, tudod, újra emelték a nyugdíjamat, már majdnem ezerötszáznál tartok, bizony! Igaz, borzasztó ez a drágaság. Egy valamirevaló koszorú három meg négyszáz forintba kerül! Te, nehogy koszorút vegyetek a temetésemre ! Méghogy négyszáz forintot egy koszorúért, hát hallottak már ilyet! A Mama letette az öntözőkannát, úgy nevetett. Nézd, mutatott fel a fényes égre: vadlúdak! Aztán bement a házba, leemelte a polcról a sósborszeszes üveget, bedörzsölte halántékát. Néha fáj a fejem, olyankor jót tesz. Talán a vérnyomásom. Majd újra megméretem. Vágok fát, mondta a középső, illetve most már a nagyobbik fia. Sose fáradj, inkább pihenj, én meg csinálok reggelit, kaptam friss tojást, nem tápon neveh tyúkok tojták, de nem ám! Tudod, a Halesz mellett van egy aszszony, igen rendes vasutasné, őtőle kapom, meg mézem is van, nem viszel belőle?) Az öregasszony egyedül ül a sarokban. A váróterem órájának fekete mutatója időnként ugrik egyet. Az öregasszony egészen kicsi, annyira kicsi, hogy észre se lehet venni. Szívére szorítja tenyerét. Talán visszaváltják a jegyet, gondolja. Hunyorog, mintha a mozdony füstje csípné a szemét. De hiszen a váróteremben ül, és odakint már évek óta villanymozdonyok járnak. Nem a nénié ez a táska? A kislány nincs több tizenöt évesnél. Már le is teszi a nagy, barna fülű táskát a pad mellé, és eltűnik a tömegben. Az arnsbergt (NSZK) német és nemzetközi novellapályázaton a zsűri e műnek ítélte a fődíjat. A novellát Engl Géza fordította németre. — A szerk. tek. Egymáson vagy külön-külön, valamin, mert nem tudták, miért kell igazából most ennyire, ennyire nevetni. Az ablakrésen át áradt a tavaszillat, az édeskés, drága virágcsönd. Simon észrevette, hogy már ő sem tudja abbahagyni a nevetést. Már nem Éván nevetett, már nem is magán. Nevetett, mert nevetnie kellett, s hirtelen megértette Éva szemében azt a furcsa, zöldes derengést: Éva fél. Igen, az a zöld csillogás a szembogarain, mint a csapdába esett macskáé: dühös és irgalmatlan félelem. Kezdett a röhögés kínossá válni. Éva a hasára szorította a kezét, görcsösen, fuldokolva nevetett. Nem tudtak megszólalni. Már nem néztek egymásra, már sehova sem néztek, csak a röhögésüket figyelték, a véget nem érő, saját röhögésüket. A férfi fel akart állni, ekkor érezte, hogy belehasít valami a gyomrába. A röhögés neki is betöltötte az egész lényét. — Éva! — lihegte, mert a nő oldalt lecsúszott a székéről, végigdőlt a padlón, s rángatózott, mint a rosszul meglőtt állat. Simon úgy érezte, szétszakad a gyomra, a melle, a háta. Lassan mindene fájt a kacagástól, tudatán átsajgott, hogy Évának segítségre lehet szüksége. Megpróbált felállni, de az első lépésnél megbotlott a saját lábában, elvágódott, magával rántva az asztalterítőt. A csörömpölés távolról hallatszott, mintha nem is ő, mintha nem is az asztalterítő... Kinyitotta a szemét. Éva már fuldokolt a nevetéstől, arca eltorzult, rémülten kapkodott levegőért, fel-feldobta magát, hogy ezzel is levegőt pumpáljon a tüdejébe. Nevetése már nem nevetés, sokkal inkább rekedt hörgés, aritmiás sípolás volt. Simon nem tudta megállapítani, mióta tarthatott a lidércnyomás, tíz perce-e vagy egy órája. Mind gyengébbnek és fáradtabbnak érezte magát, s a zsigereit szaggató nevetés miatt képtelen volt megszólalni. Végre elérte az asszonyt. Éva arca vörös volt az erőlködéstől, könnyei összemaszatolták a bőrét. Mind halkabban verdesett, szája széle elkékült, lassan megnyugodott, elcsendesült. Már nem nevetett, nem rángatózott. Feküdt mozduladanul a férfi mellett. Simon nagy erőfeszítéssel felágaskodott, s az asszony mellére zuhant vissza. A test puhán fogadta, viszonzás nélkül a fejét. — Éva! A sikoltás teljesen kimerítette Simont, pihent, majd kezével kitapogatta felesége csuklóján az eret. A pulzus nem vert. Simon őrjöngve kacagott tovább a halott fölött, szeméből a fájdalom és tehetetlenség könnyei szivárogtak. Az ajtó felé kúszott. Orvost, mentőket, rendőröket, az Úristent — valakit hívni kell! A kilincsig negyedszeri próbálkozásra tornászta fel magát. Az ajtó kinyílt, teste meglódult, s legurult a lépcsőn. A kertkapuig már képtelen volt eljutni. A kerítésen túl, az utcán fekete testek hevertek, a szemközti villanypóznába kapaszkodva rövidnadrágos fiúcska nevetett, vagy inkább sikoltozott rémületében. Az utca vége felől maszkos emberek közeledtek, sárga szkafanderekbe öltözött, különös emberek. — A Kombinát! — villant át Simon agyán, a Kombinát! Az édeskés tavaszillat. De tévedett. A gáz színtelen és szagtalan volt. Az édeskés illat pedig valóban a tavasz drága, drága virágcsöndje volt. Elfogyott az ereje, s lassan a levegője is. A maszkos emberek közel értek. Előttük állatok tántorogtak. Valamennyi röhögött, vinnyogva röhögtek a kutyák, rekedt, táncos léptekkel köröző kacsákat taposott el csizmájuk, röhögtek... Földobta magát, sikerült a hátára fordulnia. A Kombinát... Az édeskés tavaszillat... A Kombinát a határban... Az égen megjelentek, s némán köröztek sötétedésig a nagy, csillogó fém-üveg madarak. 23