Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Jávor Ottó: A táska - Zalán Tibor: Édeskés tavaszillat

A táskában az anyakönyvi kivo­natok, a két fénykép, sebkötöző pólya, egy üveg zsír, egy pulóver, egy sósborszeszes üveg és hat ezüstkanál. A nyomomban gyer­tek, kommandírozott. Remélem, a szomszédok nem ásták ki a zsí­rosbödönt.) Az előcsarnok tele emberrel, az öregasszony ott nézelődik köz­tük. Szeretne zajtalanul surranni. Nehézkesen lépeget. Pedig el se engedtem a fülét, még jegyvál­táskor is a kezemben fogtam. Egy kendős nőnek magyaráz. Ahhoz több a bizalma. (Egy köpenyt meg egy zöld pulóvert rakott a táskába, meg­ragadta a barna fület, és kilépett az irodából. Csak három hónapig volt adminisztrátor egy iskolában. Tanító özvegye, a férje negyven évig szolgált, agitálták, jól jön ez. Szóval, a Papa miatt. Majd azt mondták: tessék részt venni az ideológiai továbbképzésben. De hisz én... Nem tesz semmit, éppen azért. 1952-ben tehát a Mama ott ült a hosszú asztal mel­lett, egy ideig erőlködve figyelt, aztán feladta, elszundikált. Mért nem tapsolt, lökte oldalba szom­szédja, és a Mama riadtan verte össze tenyerét a dermedt csönd­ben. Az előadó éppen Tito nevét mondta ki. Képzeld, magyarázta a Mama a kisebbik fiának, azt mondták, hogy rosszul adok össze. Jó, jó, néha becsúszik egy-egy elírás, de hogy én, aki az apácáknál még franciául is tanultam: un, deux, trois... Na? És olyan írásom, van, sze­rettek is miatta a nennék, boldo­gult édesapád meg mindig velem íratta a bizonyítványokat. A Ma­ma diadalmasan csosszant papu­csában. És amikor a békeköl­csönt kellett jegyezni? Amennyi rám jut, mondtam, a hazámnak adom, a Mama most kihúzta ma­gát, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon, úgy állt a konyhában, és nem vitatkoztam, mint a töb­biek, akikkel napokig nyűglődtek, be az irodába, ki az irodából, jaj, a feleségem, az anyósom, a gye­rekem, én nem garasoskodtam, aláírtam. A Mama egy lendülettel megismételte a levegőben az alá­írást. Igaz, ki emlékszik már erre, ki tartja számon. A hangja csöndesebb. Tudod, hogy annak az igazgatónak, aki ötven forin­tért úgy sírt, mint egy pengős malac, most hatezer a nyugdíja? Hát, beletettem a táskába a köpe­nyemet, a zöld pulóvert, az kel­lett, tudod, mert hideg volt az irodában, a szappant ott hagy­tam, hadd mossák a kezüket, az­tán becsaptam magam mögött az ajtót, hát mit gondolnak! Ügy jöttem le a lépcsőn, mint egy gránátos.) A kendős nő megértően bólo­gat. Ó, hogy kell vigyázni, bi­zony, én is a múltkor, hogy jöt­tem Sárkeresztesről... Az öreg­asszony is bólogat, szeme az állo­más óráján. A nagy, fekete mu­tatók egyenesen őt fenyegetik. Mikor is indul a vonat ? Te nagy ég!... Egyszercsak azt veszem észre, hogy nincs a fejem fölött a csomagtartóban, ahová tettem... Az öregasszony annyira nem figyel, hogy maga is szégyelli. Két üveg baracklekvár volt ben­ne, az unokáimnak meg a déduno­kámnak, mert már az is van, a nagyobbik unokám kisfia, aztán főztem be ribizlilekvárt, abból is viszek egy üveggel, egy üveg málna, jó az szörpnek, ezt is tet­tem el, hát viszek, egy ilyen tás­kába annyi minden belefér. Csak most kap észbe. De hát hol a táska? A táskám! (Reggel hatkor már öntözött a Mama. Tudod, kell ez a kis testmozgás, nyolcvanon túl. A tévében is éneklik, na hogyan is, izé, most nem jut eszembe, pedig nagyon jó, hogy egy kis torna senkinek se árt, igaz is! Nem azért az öt szem paprikáért, hiszen azt megvehetem, tudod, újra emelték a nyugdíjamat, már majdnem ezerötszáznál tartok, bizony! Igaz, borzasztó ez a drágaság. Egy valamirevaló koszorú három meg négyszáz forintba kerül! Te, ne­hogy koszorút vegyetek a temeté­semre ! Méghogy négyszáz forin­tot egy koszorúért, hát hallottak már ilyet! A Mama letette az öntözőkannát, úgy nevetett. Nézd, mutatott fel a fényes égre: vadlúdak! Aztán bement a házba, leemelte a polcról a sósborsze­szes üveget, bedörzsölte halánté­kát. Néha fáj a fejem, olyankor jót tesz. Talán a vérnyomásom. Majd újra megméretem. Vágok fát, mondta a középső, illetve most már a nagyobbik fia. Sose fáradj, inkább pihenj, én meg csinálok reggelit, kaptam friss tojást, nem tápon neveh tyúkok tojták, de nem ám! Tu­dod, a Halesz mellett van egy asz­szony, igen rendes vasutasné, őtőle kapom, meg mézem is van, nem viszel belőle?) Az öregasszony egyedül ül a sarokban. A váróterem órájának fekete mutatója időnként ugrik egyet. Az öregasszony egészen kicsi, annyira kicsi, hogy észre se lehet venni. Szívére szorítja tenyerét. Talán visszaváltják a jegyet, gondolja. Hunyorog, mint­ha a mozdony füstje csípné a sze­mét. De hiszen a váróteremben ül, és odakint már évek óta vil­lanymozdonyok járnak. Nem a nénié ez a táska? A kislány nincs több tizenöt évesnél. Már le is teszi a nagy, barna fülű táskát a pad mellé, és eltűnik a tömegben. Az arnsbergt (NSZK) német és nemzetközi novellapályázaton a zsűri e műnek ítélte a fődíjat. A novellát Engl Géza fordította németre. — A szerk. tek. Egymáson vagy külön-külön, valamin, mert nem tudták, miért kell igazából most ennyire, ennyire nevetni. Az ablakrésen át áradt a tavaszillat, az édeskés, drága virágcsönd. Simon észrevette, hogy már ő sem tudja abbahagyni a nevetést. Már nem Éván ne­vetett, már nem is magán. Nevetett, mert nevetnie kellett, s hirtelen megértette Éva szemében azt a furcsa, zöldes derengést: Éva fél. Igen, az a zöld csillogás a szembogarain, mint a csapdába esett macskáé: dühös és irgalmatlan félelem. Kezdett a röhögés kínossá válni. Éva a hasára szorította a kezét, görcsösen, fuldo­kolva nevetett. Nem tudtak megszólalni. Már nem néztek egymásra, már sehova sem néztek, csak a röhögésüket figyelték, a véget nem érő, saját röhögésüket. A férfi fel akart állni, ekkor érezte, hogy belehasít valami a gyomrába. A röhögés neki is betöltötte az egész lényét. — Éva! — lihegte, mert a nő oldalt lecsú­szott a székéről, végigdőlt a padlón, s rán­gatózott, mint a rosszul meglőtt állat. Simon úgy érezte, szétszakad a gyomra, a melle, a háta. Lassan mindene fájt a kacagástól, tudatán átsajgott, hogy Évának segítségre lehet szüksége. Megpróbált felállni, de az el­ső lépésnél megbotlott a saját lábában, el­vágódott, magával rántva az asztalterítőt. A csörömpölés távolról hallatszott, mintha nem is ő, mintha nem is az asztalterítő... Kinyitotta a szemét. Éva már fuldokolt a nevetéstől, arca eltorzult, rémülten kapko­dott levegőért, fel-feldobta magát, hogy ezzel is levegőt pumpáljon a tüdejébe. Nevetése már nem nevetés, sokkal inkább rekedt hörgés, aritmiás sípolás volt. Simon nem tudta megállapítani, mióta tarthatott a lidérc­nyomás, tíz perce-e vagy egy órája. Mind gyengébbnek és fáradtabbnak érezte magát, s a zsigereit szaggató nevetés miatt képtelen volt megszólalni. Végre elérte az asszonyt. Éva arca vörös volt az erőlködéstől, könnyei összemaszatol­ták a bőrét. Mind halkabban verdesett, szája széle elkékült, lassan megnyugodott, elcsen­desült. Már nem nevetett, nem rángatózott. Feküdt mozduladanul a férfi mellett. Simon nagy erőfeszítéssel felágaskodott, s az asszony mellére zuhant vissza. A test puhán fogadta, viszonzás nélkül a fejét. — Éva! A sikoltás teljesen kimerítette Simont, pi­hent, majd kezével kitapogatta felesége csuk­lóján az eret. A pulzus nem vert. Simon őr­jöngve kacagott tovább a halott fölött, sze­méből a fájdalom és tehetetlenség könnyei szivárogtak. Az ajtó felé kúszott. Orvost, mentőket, rendőröket, az Úristent — valakit hívni kell! A kilincsig negyedszeri próbálkozásra tor­nászta fel magát. Az ajtó kinyílt, teste meg­lódult, s legurult a lépcsőn. A kertkapuig már képtelen volt eljutni. A kerítésen túl, az utcán fekete testek he­vertek, a szemközti villanypóznába kapasz­kodva rövidnadrágos fiúcska nevetett, vagy inkább sikoltozott rémületében. Az utca vége felől maszkos emberek közeledtek, sárga szkafanderekbe öltözött, különös emberek. — A Kombinát! — villant át Simon agyán, a Kombinát! Az édeskés tavaszillat. De tévedett. A gáz színtelen és szagtalan volt. Az édeskés illat pedig valóban a tavasz drága, drága virágcsöndje volt. Elfogyott az ereje, s lassan a levegője is. A maszkos emberek közel értek. Előttük állatok tántorogtak. Valamennyi röhögött, vinnyogva röhögtek a kutyák, rekedt, táncos léptekkel köröző kacsákat taposott el csiz­májuk, röhögtek... Földobta magát, sikerült a hátára fordulnia. A Kombinát... Az édes­kés tavaszillat... A Kombinát a határban... Az égen megjelentek, s némán köröztek sö­tétedésig a nagy, csillogó fém-üveg madarak. 23

Next

/
Thumbnails
Contents