Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Vági Gábor: Derekak vagyunk?

ják: „mert a szuterénból az emeletre vágytunk" — célt érhetnek-e fogalmazásukkal? Hiányzik viszont annak a pontos megállapítása, hogy az igénylő család kikkel és mióta él együtt. Míg a költözni szándékozókról kiderül az életkoruk, családi kapcsolatuk az igénylővel, s az is, hogy mióta laknak vele, ugyanezt a lakásügyi osztály nem tudakolja meg azokról a családtagokról (rokonokról, társbérlőkről, főbérlőkről), akik nem fognak az igénylő családjával költözni. A jelenleg együtt lakókról csak azt kell közölni, hogy hányan vannak és hány önálló családot alkotnak. De hogy hány kiskorú gyerek, hány idős ember szorong együtt, miféle családi kapcsolatok kötik össze őket, s mióta tart ez az állapot, azt nem kérdezik meg — mintha a külön költözés elő sem fordulna a kérvényezés indítékai között. (Pedig az ilyen esetekben gyakran két család lakáshelyzete is megoldódhat a kiutalással.) És természetesen, így az sem derülhet ki, hogy mióta lakik valaki társbérletben, albérletben, munkásszálláson stb. Mindez pedig, azt hiszem, figyelembe veendő szempont lehetett volna. Ha az elosztást a piaci helyzet és a rászorultság amúgy is épp eléggé összekuszált szempontjai vezérlik, akkor elegendő lenne ezekről tájékozódni — ezekről viszont alaposan és pontosan. A jövedelmi és lakáshelyzeten kívül eső tényezőknek pedig (miért hagyták el az előző lakást, hány testvérük van, és hasonlók) nincs — ne legyen — helyük az értékelésben, a rangsorolásban. A kérdőív III., befejező része teljes egészében ilyen felesleges kérdéseket tartalmaz. Itt a munkaviszonyról, a kitüntetésekről és az igénylő társadalmi megbízatásairól érdeklődik a lakásügyi osztály. A 40. kérdés arra vonatkozik, hogy az igénylő, illetve házastársa fizikai dolgozó, közvetlen termelésirányító vagy „egyéb" foglalkozású-e? A pontozáskor bizonyára a fizikai foglalkozás „ér" többet, a szellemi kevesebbet. A fizikai munka megbecsülését azonban talán nem ilyen, a munka közvetlen honorálásától ily távoli területen kellene nyomatékosítani. Sem a jogos lakásigények, sem a piaci vásárlóerő efféle kategorizálása nem igazságos magától értetődően. Senkinek a lakásnyomorát nem enyhíti, hogy ő szellemi dolgozó. És nem a piacgazdaság meghaladása, ha a pénznek szaga van — fintorogjon akárhogyan a lakásügyi hatóság. Mert bár jól tudom, jól tudjuk, hogy a fizikai foglalkozásúak számos tekintetben — a lakáshelyzetükben is — társadalmi hátrányok elszenvedői, ennek az átlagra vonatkozó tendenciának a felismerése nem járhat következményekkel az egyes családok igényeinek elbírálásában. (Bőven elegendő, s épp elég bántó igazságtalansággal jár, hogy a jövedelmi helyzet alapján történő kategorizálás ezt teszi.) Az értékek és jogok effajta összezavarása oda vezet, hogy a dolgok elvesztik azonosságukat: a pénz nem pénz, a lakás nem lakás, az ember nem ember — hanem mindegyik egy kicsit valami más is. Lehet-e csodálkozni ezek után azon, hogy — amint azt egy televízióműsorban láthattuk — magasan kvalifikált számítógépes mérnökök akcióba fognak: sorolják őket fizikai állományba, mert ezzel jobban járnak? S mi bizonyítja jobban társadalmi előnyeiket annál, mint hogy ez sikerült is nekik? (Fordítva esetleg nem sikerülne.) A történelmi jóvátételként született hivatalos értékrend így válik groteszkké, a plebejus értékek önnön megcsúfolásukká, képmutató álcává, és, másrészt, igazságtalan megkülönböztetések forrásává —, mert a történelmi jóvátétellel össze nem függő helyzetekben is vezérlő elvként igyekeznek alkalmazni őket. A gyakorlati veszteség kicsi, hiszen az így előnyben részesített „igazi" fizikai dolgozóknak épp elég hátrányuk marad ettől. Az elvek zavara azonban csak növekszik. A 41. kérdés így szól: Munkaviszonyának kezdete a) az első munkahelyén; b) a fővárosban; c) a jelenlegi munkáltatójánál. (A házaspár mindkét tagja válasszal tartozik.) Mármost, annak az embernek a munkaviszonya lehet egyáltalán hosszabb, aki idősebb. Annak a fővárosi munkaviszonya lehet hosszabb, aki régebben él (dolgozik) a fővárosban. És az dolgozhat régebben a jelenlegi fővárosi munkahelyén, aki idősebb is, régi fővárosi lakos is, s ráadásul valamiért nem változtatott munkahelyet. Olyan dolgok ezek, amelyeket honorálni kell? Méghozzá lakással? Mi köze mindennek ahhoz, hogy a házaspár éppen lakást igényel? Ezután azt is megkérdezik a kérelmezőktől, hogy az elmúlt öt évben több munkahelyük volt-e kettőnél, s előfordult-e, hogy „kilépett" bejegyzéssel távoztak valamelyikből (42—43. kérdés)! Az Élet és Irodalom annak idején már írt róla, hogy a legújabb munkaügyi jogszabályok a munkahely-változtatás gyakoriságát és módját egyáltalán nem vagy a korábbinál enyhébben szankcionálják. Érthetetlen, miért éppen a lakásügyi hatóság kívánja pontozni ezeket. A 44. kérdés arra vonatkozik, hogy az igénylő és házastársa szocialista brigádtag-e (brigádjuk netán többször is elnyerte a szocialista brigád címet), majd a 45. kérdésben a fontosabb kitüntetésekről kell számot adni. Végül a kérdőív utolsó kérdése arról érdeklődik, hogy vannak-e társadalmi megbízatásai az igénylőnek és házastársának: választott testület tagjai-e, vagy esetleg valamilyen egyéb társadalmi megbízatással rendelkeznek. A kérdéseknek erről a sorozatáról teljesen nyilvánvaló, hogy — szemben az összefoglaló kérdőívalcím állításával — nem a munkaviszonnyal kapcsolatos kérdéseket igyekszik tisztázni, hanem egy emberképet szorgalmaz: a munkájában derék emberét. Ez az ember hosszabb ideje folyamatosan egy munkahelyen dolgozik, múltjában nem szerepelnek a gyakori állásváltoztatások kilengései, közösségben, szocialista brigádban munkálkodik, amiért nemcsak fizetést, hanem erkölcsi megbecsülésként, kitüntetés(eke)t is kapott már; végül pedig, vonzó emberi tulajdonságai miatt, a közösség bizalmát élvezi, amely társadalmi megbízatással ruházta fel. Nos, óvakodnék felsorolni, hogy milyen egyéb tulajdonságokat tartok még fontosnak ahhoz, hogy egy embertársamat tiszteletre méltónak tekinthessem. Mércémnek, félek, nem lennének okmánnyal dokumentálható elemei — s isten őrizzen attól, hogy egy majdani űrlap mégis megpróbálkozzék a kedvembe járni. Nem az a probléma ugyanis, hogy eléggé derék ember-e az, akire ráillik a kérdőívben vázolt személyleírás, hanem az, hogy egyáltalán derék embernek kell-e lennie annak, akinek a lakásügyi osztály lakást utal ki? Azt gondolom, hogy nem kell derék embernek lennie. Ha a személyi jövedelem a munka elismerése,akkor már azt isellentmondásnak tarthatnánk, hogy a magasabb jövedelműek a lakáselosztásban csak a „pénzigényesebb" sorokba állhatnak be. De ezt mégsem tartjuk méltánytalanságnak, egy másik logika, a teherviselés arányos elosztásának logikája alapján. Pedig — elvben — ez a társadalomnak „hasznosabb" embereket sújtja. El kell tehát dönteni, hogy a lakás költségeihez való várható hozzájárulás, vagy az igénylőnek a (munkahelye által értékelt) munkaképessége, tényleges munkavégzése, „társadalmi hasznossága" stb. kapjon-e prioritást. S ha egyszer úgy döntöttünk, hogy az előbbi szempont a lakáselosztásban fontosabb, akkor nem következetes dolog ezt további, már a derekasság egyéb attribútumai szerinti differenciálással felülbírálni. Ez azonban csak az értékválasztás következetlensége. Lényegesebb, hogy itt olyan szempontok lépnek be az értékelésbe, amelyeknek már semmi közük nincs a lakás, lakhatás állampolgári jogához — és éghajlatunk alatt: a kényszeréhez. Elfogadhatatlan, hogy egész családok nehéz lakáskörülményeit még a munkaképes családtagok — bárhogyan és bármivel minősített — emberi kvalitásai szerint is megkülönböztessék. Elfogadhatatlan a pénz további „illatosítása" is. És a derekasságnak éppen itt megjelölt jegyei elveszítik eredeti tartalmukat és minden hitelüket, ha a legnagyobb hiánycikk, a lakás elosztása arra készteti a lakosságot, hogy ilyen „tulajdonságokat" mutasson föl. Ha a szocialista brigádtagság vagy a társadalmi megbízatások ilyen elemi érdekkel járnak együtt, mi maradhat, mi hihető a tartalmukból? Különösen a társadalmi megbízatások honorálása visszatetsző: meghazudtol minden állítást, amelyek a politikai és társadalmi szervezetek tisztségviselőinek önzetlen közösségi munkájáról, önkéntes többletvállalásairól stb. szólnak. E tevékenységekért lehet kitüntetéseket adni, a kitüntetéseket lehet — de nem feltétlenül rokonszenves — pénzjutalmakkal kísérni, ám a lakást helyesebb lenne kihagyni az elismerés formái közül. Mindezek bárki által érthető, jól áttekinthető problémák. Hogy a lakáselosztásban milyen szempontok, értékek számítanak, mi vezérelje az igazságosnak tartott döntéseket, az laikus vélemények vitájában is kialakulhat. Ezt a vitát folytatni kell, hogy a következő kérdőív jobb legyen. 29