Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Domonkos István: A négy hangya - Kartal Zsuzsa versei

DOMONKOS ISTVÁN A négy hangya Amikor az ember megbeteg­szik, furcsán kezd viselkedni. Én például egészen belezavarodtam a dologba. Olyasmit művelek már napok óta, ami harminc-egyné­hány évem alatt egyszer sem ju­tott az eszembe. Sétálni járok a Duna-partra, nézem a folyót, igen, magát a fo­lyót, a kizöldült fákat, lehajolok, és tenyeremmel megérintem a füvet, gallyakat szedek fel az út­ról, eldobott, hervadt virágokat. Egyszóval, valami gügye kis vi­szonyom alakult ki a természet­tel. Megálltam például a napokban az egyik hatalmas fa alatt (platán ? tölgy? cédrus?) a strandon, és a fakéreg repedezett, csatornás, a karsztvidékre emlékeztető mik­rotájain le-fel rohangászó apró bogarakat bámultam. Összevissza szaladgáltak ezek a bogarak a fa kérgén, úgyhogy ha­marosan el is ment a kedvem tő­lük. A sárga, kék, lila, zöld rova­rok közül egyetlenegy sem volt szimpatikus számomra, csak egy piros, mely körbe-körbe futott egy ágacska körül. Nagyobb fajta bogár volt, vörös szárnyán apró fekete pöttyökkel. Elnézegettem egy darabig, gon­doltam, hátha sikerül bennem, ha nem is nagy, de legalább hasz­nosítható gondolatot kiváltania. Hátha rájövök valamire, mint az osztrák tudós, Konrad Lorenz, aki egész életében az emberekről akart írni, s ezért az állatok kö­zött élt. A piros bogár fáradhatatlanul körözött az ágon. Kezdett idege­síteni. És bár hányingerem volt, mégis rágyújtottam. Elszívtam a cigarettát, közben néhányszor körbejártam a fát: a piros bogár egyre körözött. Eszembe jutott a másik fanatikus: Thoreau, a Waiden szerzője, és nyugalmat erőltetve magamra, újabb ciga­rettára gyújtottam. De ez már megártott. Miközben lehajoltam, hogy könnyítsék magamon, lá­tom, hogy egy hangyaboly kellős közepén állok. Megfeledkezve a piros bogárról (a vége úgyis az lett volna, hogy dühömben meg­pörkölöm cigarettám parázsló vé­gével), most a hangyákat vettem szemügyre. Ezek rendszerezet­tebben szaladoztak összevissza. Közönséges munkanapjuk volt, de hogy mennyire dolgoztak!... Mint a hangyák. Volt ott szaladás, lótás-futás, emelés, tolás, lökés, vonszolás. Minden. Ahogy kö­zelebb hajoltam hozzájuk, észre­vettem valamit, amitől egy pilla­natra elállt a lélegzetem. Egy aranybarna fakérgen (makk? bükk? gesztenye?), mint valami tengerparti luxusszálló hű­vös teraszán, négy hangya ült egymagában, mozdulatlanul. Emberek, hogy nekem mi meg nem fordult a fejemben egyetlen szempillantás alatt, amikor azt a négy békésen üldögélő hangyát megláttam a sürögve-forogva dol­gozó társak tengerében?! Jobb, ha el sem mondom. Látszatra semmiben sem kü­lönböztek a többitől, és mégis! Lustán ültek, időről időre szájuk elé emelve elülső lábukat mintha csak ásítoztak volna. Kivert a hi­deg verejték. Magatartásukra sehogy sem találtam magyarázatot. Hát létezik ilyesmi? Leguggoltam, elhatároztam, hogy nem mozdulok onnan, míg a négy hangya el nem hagyja a helyét. Múltak a percek, már fél óra is, a lábam elzsibbadt, egymás után szívtam a cigarettákat, de a négy hangya... Megmagyarázhatatlan ellen­szenvet éreztem irántuk, nem is ellenszenvet, gyűlöletet, határta­lan gyilkos gyűlöletet. Hirtelen mozdulattal, mint egy csónakot, felborítottam a fakér­get, aztán vártam, hogy a négy hangya előmászszon alóla. Le akartam számolni velük. Egyen­ként és kegySlenül. De nem jöttek elő, a kéreg alatt maradtak. Elmozdítottam. Sehol sem voltak. Akkor meg visszafordítottam. A négy hangya rajta volt. Figyelmesen szemügy­re vettem a fakérget, és akkor... A kéreg felszínét áttetsző, sűrű, ragadós massza fedte. Abban ült, fejét kétségbeesetten ide-oda mozgatva a négy hangya. A négy halálra ítélt hangya. Kartal Zsuzsa versei ÉVFORDULÓ Karinthy volt a táncosom 1961 telén. Tizennégy éves voltam. Bál volt az iskolában. Vénlány-tanárnőfejek úsztak el fölöttünk. Szabad rockizni?! Jampik! Huligánok! Hiába volt a tánctanfolyam ?! Nem megmondtam, hogy intőt adok annak, ki úttörőhöz méltadanul táncol? A sarokban vártam soromra szívdobogva kövéren, pattanásosan a bordásfal tövében (,míg meg nem szólalok, maradjak észrevétlen). A szünetben tíz percre enyém a pódium — jobb lett volna a bordásfalra mászni (persze úgy, hogy meg ne lássanak). Ne nézzetek rám, nem én vagyok fontos, én kicsi vagyok, csúnya és ügyetlen, csak hangom szárnyal a tornateremben, tíz percre elhallgatnak a dobok... csak kis türelmet. Ne táncoljatok, valamit mondani akarok. Illetve nem is én. Belőlem ő. O is csúnya volt. Keserű, vakmerő. Ő is utolsó volt a tornasorban s a koponyája körül utazott — kicsit még mindig ne táncoljatok, ti még mind lehettek boldogok. . . csak tíz perc hegedűszó. Egy árva dallam. Fönn a trapézen egyedül maradtam vele. És oly sok más Karinthyval. Tiétek a tánc. Enyém a dal. És jelmezbál van a tornateremben, álarcos Piroskák, farkasok — húsz éve már a bordásfal tövében várok soromra talpig feketében. SZABADOS VERS Kiigyam a méregpoharat? Mire várok? Megint máshol történik valami. A semmiért hoztam áldozatot. Szerelmesvers. . . Igen, azt el lehet adni viszonylag. (Persze kötöttben. Kötött a divat, föl hát egy új szonettre, honfiak! Ez túl merész. Nincs még elég bajod ?) A szerelmi líra nőies és szelíd. No nézd, Alkaiosz strófáiba is idomulna csak kicsit kéne igyekeznem de én nem igyekszem nyersen is átüt a metrum a versen (Nőiesebben! vagy legalábbis: ügyesebben! Te is a piacról élsz!) A Skála az ajándékok áruháza ha drága Önnek kis családja menjen a Skála áruházba a húsért se izgassa magát vegye a pápai húskombinát termékeit ha van miből ha nincs magára vessen hizlaljon disznót felesben ha nincs pénze OTP hitellevélre vásároljon most vegyen ki tudja mit hoz a holnap 23

Next

/
Thumbnails
Contents