Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Domonkos István: A négy hangya - Kartal Zsuzsa versei

DOMONKOS ISTVÁN A négy hangya Amikor az ember megbetegszik, furcsán kezd viselkedni. Én például egészen belezavarodtam a dologba. Olyasmit művelek már napok óta, ami harminc-egynéhány évem alatt egyszer sem jutott az eszembe. Sétálni járok a Duna-partra, nézem a folyót, igen, magát a folyót, a kizöldült fákat, lehajolok, és tenyeremmel megérintem a füvet, gallyakat szedek fel az útról, eldobott, hervadt virágokat. Egyszóval, valami gügye kis viszonyom alakult ki a természettel. Megálltam például a napokban az egyik hatalmas fa alatt (platán ? tölgy? cédrus?) a strandon, és a fakéreg repedezett, csatornás, a karsztvidékre emlékeztető mikrotájain le-fel rohangászó apró bogarakat bámultam. Összevissza szaladgáltak ezek a bogarak a fa kérgén, úgyhogy hamarosan el is ment a kedvem tőlük. A sárga, kék, lila, zöld rovarok közül egyetlenegy sem volt szimpatikus számomra, csak egy piros, mely körbe-körbe futott egy ágacska körül. Nagyobb fajta bogár volt, vörös szárnyán apró fekete pöttyökkel. Elnézegettem egy darabig, gondoltam, hátha sikerül bennem, ha nem is nagy, de legalább hasznosítható gondolatot kiváltania. Hátha rájövök valamire, mint az osztrák tudós, Konrad Lorenz, aki egész életében az emberekről akart írni, s ezért az állatok között élt. A piros bogár fáradhatatlanul körözött az ágon. Kezdett idegesíteni. És bár hányingerem volt, mégis rágyújtottam. Elszívtam a cigarettát, közben néhányszor körbejártam a fát: a piros bogár egyre körözött. Eszembe jutott a másik fanatikus: Thoreau, a Waiden szerzője, és nyugalmat erőltetve magamra, újabb cigarettára gyújtottam. De ez már megártott. Miközben lehajoltam, hogy könnyítsék magamon, látom, hogy egy hangyaboly kellős közepén állok. Megfeledkezve a piros bogárról (a vége úgyis az lett volna, hogy dühömben megpörkölöm cigarettám parázsló végével), most a hangyákat vettem szemügyre. Ezek rendszerezettebben szaladoztak összevissza. Közönséges munkanapjuk volt, de hogy mennyire dolgoztak!... Mint a hangyák. Volt ott szaladás, lótás-futás, emelés, tolás, lökés, vonszolás. Minden. Ahogy közelebb hajoltam hozzájuk, észrevettem valamit, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem. Egy aranybarna fakérgen (makk? bükk? gesztenye?), mint valami tengerparti luxusszálló hűvös teraszán, négy hangya ült egymagában, mozdulatlanul. Emberek, hogy nekem mi meg nem fordult a fejemben egyetlen szempillantás alatt, amikor azt a négy békésen üldögélő hangyát megláttam a sürögve-forogva dolgozó társak tengerében?! Jobb, ha el sem mondom. Látszatra semmiben sem különböztek a többitől, és mégis! Lustán ültek, időről időre szájuk elé emelve elülső lábukat mintha csak ásítoztak volna. Kivert a hideg verejték. Magatartásukra sehogy sem találtam magyarázatot. Hát létezik ilyesmi? Leguggoltam, elhatároztam, hogy nem mozdulok onnan, míg a négy hangya el nem hagyja a helyét. Múltak a percek, már fél óra is, a lábam elzsibbadt, egymás után szívtam a cigarettákat, de a négy hangya... Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem irántuk, nem is ellenszenvet, gyűlöletet, határtalan gyilkos gyűlöletet. Hirtelen mozdulattal, mint egy csónakot, felborítottam a fakérget, aztán vártam, hogy a négy hangya előmászszon alóla. Le akartam számolni velük. Egyenként és kegySlenül. De nem jöttek elő, a kéreg alatt maradtak. Elmozdítottam. Sehol sem voltak. Akkor meg visszafordítottam. A négy hangya rajta volt. Figyelmesen szemügyre vettem a fakérget, és akkor... A kéreg felszínét áttetsző, sűrű, ragadós massza fedte. Abban ült, fejét kétségbeesetten ide-oda mozgatva a négy hangya. A négy halálra ítélt hangya. Kartal Zsuzsa versei ÉVFORDULÓ Karinthy volt a táncosom 1961 telén. Tizennégy éves voltam. Bál volt az iskolában. Vénlány-tanárnőfejek úsztak el fölöttünk. Szabad rockizni?! Jampik! Huligánok! Hiába volt a tánctanfolyam ?! Nem megmondtam, hogy intőt adok annak, ki úttörőhöz méltadanul táncol? A sarokban vártam soromra szívdobogva kövéren, pattanásosan a bordásfal tövében (,míg meg nem szólalok, maradjak észrevétlen). A szünetben tíz percre enyém a pódium — jobb lett volna a bordásfalra mászni (persze úgy, hogy meg ne lássanak). Ne nézzetek rám, nem én vagyok fontos, én kicsi vagyok, csúnya és ügyetlen, csak hangom szárnyal a tornateremben, tíz percre elhallgatnak a dobok... csak kis türelmet. Ne táncoljatok, valamit mondani akarok. Illetve nem is én. Belőlem ő. O is csúnya volt. Keserű, vakmerő. Ő is utolsó volt a tornasorban s a koponyája körül utazott — kicsit még mindig ne táncoljatok, ti még mind lehettek boldogok. . . csak tíz perc hegedűszó. Egy árva dallam. Fönn a trapézen egyedül maradtam vele. És oly sok más Karinthyval. Tiétek a tánc. Enyém a dal. És jelmezbál van a tornateremben, álarcos Piroskák, farkasok — húsz éve már a bordásfal tövében várok soromra talpig feketében. SZABADOS VERS Kiigyam a méregpoharat? Mire várok? Megint máshol történik valami. A semmiért hoztam áldozatot. Szerelmesvers. . . Igen, azt el lehet adni viszonylag. (Persze kötöttben. Kötött a divat, föl hát egy új szonettre, honfiak! Ez túl merész. Nincs még elég bajod ?) A szerelmi líra nőies és szelíd. No nézd, Alkaiosz strófáiba is idomulna csak kicsit kéne igyekeznem de én nem igyekszem nyersen is átüt a metrum a versen (Nőiesebben! vagy legalábbis: ügyesebben! Te is a piacról élsz!) A Skála az ajándékok áruháza ha drága Önnek kis családja menjen a Skála áruházba a húsért se izgassa magát vegye a pápai húskombinát termékeit ha van miből ha nincs magára vessen hizlaljon disznót felesben ha nincs pénze OTP hitellevélre vásároljon most vegyen ki tudja mit hoz a holnap 23