Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Dr. Buza Péter: „Akkor Hugó lejött értem Rómába"

sajnos, éjjel halt meg. És nem engedték, hogy ott maradjak, hiába könyörögtem. Mert éreztem én. Hiába volt minden. Nem lehettem mellette... — Szóval elkészült a két síremlék is. Most nem vállalok új munkát, a síremlékünket akarom befejezni. Öt éve kezdtem el. Kettős figura lesz. A mi életünk. Ahogy repülünk együtt. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy szállunk! Repülünk.. . Ezt akarom megmintázni. De hogy ne legyen édeskés. Szóval... Ah! Tudja, az biztos — mondhatom magának — olyan ronda zsűrim még nem volt, mint saját magam... Mert semmi sem elég jó nekem... ebben a munkában... * ,,Nevem: Gregersen Hugó. Atyám Gregersen Hugó, mérnök, szül.: 1855. Esztergom. Megholt 1917. Anyám Leytgeb Paula. Meghalt 1945. Születtem 1889-ben Budapesten. Iskoláimat Budapesten végeztem. 1911—13. Budapesten és Münchenben Műegyetemre s a Képzőművészeti Akadémiára jártam. A világháború miatt tanulmányaim megakadtok. 1914—19. Katonai szolgálatot teljesítettem. 1920—23 mint festőművész működtem. 1925-ben építőmesteri vizsgát tettem, önálló vállalkozóként, majd 1932-től kizárólag tervezéssel foglalkoztam. 1930-ban a Budapesti Mérnöki Kamara felvett tagjai közé, s a k'Hönleges tehetség címén feljogosított az építészmérnöki cím viselésére. 1945. június 7-én 0139. sz. alatt igazolt a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete. Ostrom alatt Budán voltam. Az előző regiemben politikai pártban nem voltam, de miután nézeteimet nem titkoltam, állami megbízásban nem részesültem, legjobb nyertes pályázataim kivitelezését másnak juttatták. Munkáim részletezése: 1929. Ráth György u. 36. sz. alatti villa; 1930. Bimbó utca 16. sz.; Budafoki út 12. sz.; Sánc utca 15. sz. alatti villa; 1933. Böszörményi út 17/a. és b. sz. alatti bérház; Bem józsef u. 24. sz. alatti bérház; 1937. Pozsonyi út 41. sz.; 1938. Alkotás u. 9. sz.; 1939. Margit körút 69. sz.; 1940. Lónyay és Bakáts utcai sarokház; 1941. Liliom u. 1. sz. Kolozsy tér 1. sz.; 1942. Katona józsef u. 7 sz.; 1943. Tompa u. 6. sz.; 1944. Árpád fejedelem u. 56. sz.; 1948. Illatos úti iskola; 1950. Kísterenyén állami általános iskola. 1950 után a Mezőterv irányító tervezőjeként terveztem a Phylaxia oltóanyaggyár, a debreceni penicillingyár épületeit, ózdi üzemépületeket, 1000 személyes művelődési házat; hűtőházat Győrött, Debrecenben, Kaposvárott. 1927 és 1950 között összesen 14 hazai és nemzetközi építészeti pályázaton nyertem nagydíjat, illetve első dijat, további 8 pályázaton egyéb dijakat." * „Nevem: Gregersen Hugóné Lux Alice. 1906. október 23-án születtem Bustyaházán, Máramoros vármegyében. Középiskoláim után, 1926—31 között a művészi pályára Budapesten az Iparművészeti Főiskolán készültem. Utána egy évet Rómában töltöttem. 1932-ben férjhez mentem Gregersen Hugó építészmérnökhöz, együtt dolgoztunk, és sok külföldi tanulmányutat tettünk. Műtermemben, amely az ő dolgozószobája mellett volt, főleg nagyplasztikával, architektonikus szobrok, portrék készítésével foglalkoztam. Számtalan bel- és külföldi kiállításon vettem részt. Munkáimat Brüsszelben, Párizsban, Milánóban aranyéremmel tüntették ki. Nagyobb plasztikáim. Fő utca 37., Móricz Zsigmond körtér 6—8., Dereglye u. 1., Alkotás u. 39., Mártírok u. 69., Pozsonyi u. 41., Bem József u. 24., Lónyay u. 39. és Debrecenben a Fő utcai Hitelbank épületén vannak. Herendi festőleány című mészkőszobrom a Herendi Művészház előtt áll, Hygiene című leány aktom a Vas utcai kórház előcsarnokában, domborműveim, plasztikáim díszítik a Műegyetem Bocskay úti lakóépületét, az ózdi kultúrházat, az Újvidék téri iskola homlokzatát, a Kecskeméti Agrometeorológiai Intézet ben állították fel Fényfogó című, a nagykanizsai új lakótelepi iskola előtt Csikó című körplasztikámat. Oroszlányban egy kutamat. 1945-ben az ostrom alatt megsebesültem. Az éhezés és sebesülésem következtében sokáig munkaképtelen voltam. 1972 óta az uramat ápoltam. És 1975-ben elvesztettem. Meghalt. Egészen egyedül maradtam." — Én úgy hiszem, művészet csak egy van! Lehet persze sok ága-boga, de egy az mindig. S ennek ereje átsugárzik az időn. Például — tudja —, hozzám olyan közel áll az egyiptomi szobor, mintha beszélne nekem. Olyan érdekes látni, hogyan oldották meg... Én nem is tudom! Mintha egy fészekaljából kerültünk volna ki. Pedig hát, teljesen másképpen csinálták meg azt a fejet... De ahogy Fő utca 37. látták a világot, azt az évezredekkel ezelőttit, és ahogy a megfelelő, a kifejező formát keresték! Szinte élnek a munkáik! Alkottak és éltek, ahogy mi is. Kínlódtak, akárcsak mi. És nekik is sikerült, ahogy nekünk is néha. Ez a legszebb az egészben... Az életben... — Tudja, néha hetekig nem voltunk itthon. Amikor vázlatfüzettel jártuk a kis olasz falvakat, ettük az egyszerű olaszok ételeit, barátkoztunk az emberekkel, bámultuk, felszívtuk — hogy hazahozzuk — a csodákat. Aztán egyszer csak egymásra néztünk: haza kell menni! Hogy amit láttunk — s amit csak lehet belőle —, hazavigyük. Hogy feldolgozzuk, hogy a miénk, hogy másoké is legyen... Nekem — vagyis' hogy nekünk — csodálatos életünk volt! Örömünk telt a munkában, abban, hogy másoknak is örömöt szerezzünk. Mit sem számít, hogy nyilván igen kevesen vannak, akik tudják: kinek a szíve, esze, keze van abban, amit látnak. Az élet — higgye el! — nagyon szép... Csak az emberek nem veszik észre, mennyi szépség van benne. Még ha néha kegyetlen is. Mert néha az. De... hát nem is tudom... inkább szép volt! Gyönyörű! 21