Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Barta András: Nemzeti-e a Nemzeti?

Gobbi Hilda, Kállai Ferenc és Szacsvay László Shakespeare IV. Henrik című drámájában Benedek Miklós és Kállai Ferenc Moliére Úrhatnám polgár című komédiájában cseréknek az a túldimenzionált társadalmi fogadtatása, amely nemcsak meglepetésszerűen, de olyan sokkoló hatással robbant ki, hogy szinte parancsolóan írta elő a megnyugvás és a megnyugtatás követelményét. S ez, bár jogosságát és nem kis hasznát botorság lenne tagadni, de éppen azért, mert egy időben mindenáron elérendőnek látszott, sok hátulütőt tartalmazott, és tartalmaz ma is. És most kell visszatérnem az előbb említett két tényezőre. Gondolom, senki sem hitte, nem hihette azt, hogy a Nemzeti Színházban minden marad a régiben — csak éppen az új vezetőség, az új rendezők egy kicsit jobban csinálják a dolgukat: jobbak lesznek az előadások, több lesz a jó színészi alakítás. . . Aki netán így ítélte volna meg a Nemzeti Színház helyzetét, az új vezetőség feladatát, annak hozzáértése kétségbe vonható. A Nemzeti Színházban, épp azért, mert problémái bonyolultak, feloldásuk érdekében mélyebb és gyökeresebb átalakulásokra volt és van szükség. Olyan légkörre, amelyben nem az egyetlen szereppel való azonosulás, hanem a színház törekvéseinek vállalása a jellemző. Olyan műsorpolitikára, amely alkalmas a kort, annak nagy kérdéseit és a kor emberét fölvállalni. A Nemzeti Színház — közhelyszerűen ismételt alapigazságunk ez — nemzeti intézmény. E tekintetben hazánkban nemcsak tekintélyes „hagyományok" vannak, hanem az elmúlt harminc év alighanem erősítette ezeket a „hagyományokat", amelyeknek formálisan is meg lehet felelni. Ahhoz, hogy a Nemzeti Színház tartalmasan teljesítse feladatát, szükség van a műsorpolitika belső konstrukciójának átalakítására... és itt ismét meg kell állnom, mert kimondatlanul is olyan ponthoz értem, amely újra és újra felmerül: mi lesz a magyar drámával? — Hellyel-közzel olyan sodrással kérdezik, mintha az elmúlt évadokban nem is lett volna magyar bemutató a Nemzeti Színházban. Nézzük a tényeket. 1978/79-es évad: Maróti Lajos: A számkivetett, Csurka István: Döglött aknák (felújítás), Weöres Sándor: Szent György és a sárkány. 1979/80-as évad: Illyés Gyula: Dániel az övéi között, Németh László: Husz János, Gyurkó László: Fejezetek Leninről (felújítás), Jászai Mari: Eletem, Budapest-Orfeum. Ebben az évadban pedig Sütő András A szuzai menyegző és Komis Mihály Halleluja című műve került színpadra. Emellett, és ez természetes, a színház folyamatosan tárgyal írókkal új darabok írásáról: tucatnyi szerződésünk van. A magyar dráma sorsa nekünk is szívügyünk. Csak, és talán épp ez az, amit világosabban tisztáznunk kell, a formális feladatteljesítés itt sem hasznos. És nemcsak a színház, a közönség, hanem a drámairodalom számára sem. Székely Gábor főrendező: — Az elmúlt három évadban újjáéledt a Nemzeti Színház iránti érdeklődés. Először jólesett a megkülönböztetett figyelem, aztán egyre zavaróbb lett. Fölmerült bennem, hogy talán nem is azok kérdeznek és kétkednek, akiket érdekel a válasz, akik örülnek az eredményeknek, akik kíváncsiak mindarra, ami a színházban történik. A kinevezésünk előtti öt évben összesen nem volt annyi a publicisztikai érdeklődés, mint most egy fél év alatt. Szerintem: jobbára csak egy-egy személy érdeklődött ügyeink iránt, nem pedig az „aggódó közvélemény", ahogyan azt sokan be akarták állítani. Ezek az érdeklődők munkánkból a rosszat emelték ki, tényleges tevékenységünk nem érdekelte őket. Míg korábban a vezetőségen belüli munkaviszony állt az érdeklődés homlokterében, mostanra két célpontra irányul a támadás. Az egyik az új magyar dráma, a másik a klasszikusok színrevitele. — Először a klasszikusok bemutatásával kívánok foglalkozni. Megjegyzem, hogy a darabok kiválasztásánál nem a klasszikusoknak kijáró kötelező tisztelet vezérel, hanem az, hogy olyan drámát szeretnék rendezni, amelyben megjelennek a magam emberi, társadalmi problémái. Szerintem a színház nem iskola, ahol kötelező feladatokat kell megoldani. Különben is: Az ember tragédiája kivételével minden nagy klasszikusunk műsoron van. Majd amikor ezek az előadások elfáradnak, amikor a színház mostani rendezőinek személyes véleménye e müvekről megérik a bemutatásra, akkor újra elővesszük őket. És még valami: ha a klasszikusokat, mint például a Tragédiát más színházban is bemutatják, az feltétlenül hasznos az egész színházi életre, mert teret enged több koncepció egyidejű jelenlétének és vitájának. A mai magyar dráma ügyében pedig az a véleményem, hogy abban az öt évben, amely az új vezetőség ide kerülése előtt telt el: csak formálisan tettek eleget a követelményeknek. Szerintem a közönség nem akar mindenáron magyar darabot. A problémáira keres választ, és inkább elfogad egy külhoni szerzőt, mint egy magyart, ha az előbbi jobban megközelíti a nézőben fölmerülő gondokat. Szerintem az időszerűség és a maiság igénye csak a minőség jegyében foganhat. Elsősorban olyan drámaírókkal kötünk szerződést, akik megfelelnek ezeknek a követelményeknek, de ritkán jutnak színpadra (Nádas Péter, Komis Mihály), és a minőség jegyében mutattuk be Sütő András Szuzai menyegzőjét. A teljes képhez hozzátartozik, hogy azok az írók, akik rutinosan és jól írnak drámát, többnyire más színházhoz fordultak. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy az a két színház, amelyből a Nemzeti jelenlegi vezetése kialakult: gondosan ápolta az új magyar drámát. Kaposváron Sütő András művei, Szolnokon pedig Örkény István drámái kaptak szín-17