Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kertész Péter: Akit kézen fogva vezet az Isten

KERTÉSZ PÉTER Akit kézen fogva vezet az Isten „Cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá a bíróság azt a nagykorú személyt helyezi, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent." (1977. évi IV. törvény 13. §(1) bekezdés) Szenes Éva felvételei Irma néni jó félóra késéssel érkezik a randevúra, a Puskin mozi előcsarnokába. Lila kabátjában, elmaradhatatlan szatyraival olyan, mint egy boldog kis vakondok, aki éppen engesztelő ódát készül írni a szutykos, téli városra nem mosolygó naphoz. Megállás nélkül szabadkozik. De hát tudhatnám: a dömping szindróma! Délután három-négy óra előtt nem tud megindulni, hacsak nem akarja, hogy az utcán érje a szégyen. Hat éve operálták a gyomrával, s bizony csak halasztást kapott. Mert a rákot kivágták ugyan belőle, de ha figyelmesebben megnézem azt a két fekete vonalat a szeme alatt, meggyőződhetek róla, hogy „nem távozott végérvényesen belőle a cc." Ha nem lenne olyan huncut a szeme, isten bizony, sírva fakadnék. De a hetvenhét éves Irma néni nem az az öregasszony, aki egy fikarcnyi részvétre is igényt tartana. Előteremti ő, akár a föld alól is, amire szüksége van. Most is van nála egy csomó gyógyszeres meg egyéb fajta üveg, abból kijön vagy húsz forint, s már megvan a villamosbérlet. Tudniillik Irma néninél tökéletesen működik a tervgazdálkodás: csak olyan beruházást eszközöl, amire fedezete van. Ez pedig az ő korában, minden nyugdíj nélkül, nem csekélység. Naponta száz forintot kell megkeresnie, hogy a szobáját ki tudja fizetni. A világon mindent gyűjt, a törvényszéki idegszakorvos szerint mániákusan. Kenyeret szed ki a kukából, megszárítja, péntekenként eladja. Aztán üvegben utazik, pontosan tudja, melyiket hol veszik vissza. Csak bolgár üveg ne lenne annyi szanaszét hajigálva! — de hát szükségedénynek a pincéjében az is megteszi. Sajnos a legjobb mellékállása elúszott a műtétje miatt, mást vettek fel a helyére. Öt üzlet postáját hozta-vitte, hetente tíz-tíz forintért. Hosszabb hónapokban 250 forintot is megkeresett. Pár perce beszélgetünk csupán, de máris olyan kiváltságosnak érzem magam, mintha Oriana Fallaci szegődött volna mellém társalkodónőnek. Mert Irma néniből nem fogy ki a szó, s olyan gyönyörűségesen cifrázza mondandóját, hogy attól a gyászmenet egy-kettőre násznéppé alakulna át. Indulunk, mert mindjárt besötétedik. Éppen zöldre vált a lámpa, loholhatunk át a túlsó partra. Az Úttörő Áruház előtt irma néni megint letáboroz, szakavatott mozdulattal nyúl bele a formatervezett, narancssárga szemétládába. Alig használt papírdobozt varázsol elő. Besuvasztja szépen a legkevésbé zsúfolt szatyorba, azzal mehetünk tovább. Én meg arra gondolok, hogy ki hinné el erről az összeaszalódott, boldogságtól sugárzó néniről ebben a szituációban, hogy háromszakos tanár, nyolc nyelven beszél, hogy néprajzi doktorátusát a székely népviseletről írta, s a professzora csak annyit mondott rá: „száraz, de kikezdhetetlen". De már itt vagyunk a pincelejáratnál. Előkerül valahonnan a kulcs s a szomszéd lakásból egy emberevő házaspár. Elemükben vannak, elvégre közönség előtt mégiscsak igazibb kigúnyolni egy öregasszonyt. A kacatjai miatt sértegetik, hogy tíz fillért nem ér az egész s tűzveszélyes, minek ragaszkodik hozzájuk. Már többször följelentették, egy ízben majdnem sikerrel. A helyzet magaslatán álló tűzrendészet ötezer forint bírságot vetett ki Irma nénire, s csak a gyámhatóság közbeniárására sikerült töröltetni a törvénysértő határozatot. Lent végre magunk közt vagyunk. Irma néni az öklét rázza a fenyegetőzve visszavonuló emberevők után, majd egyenként bedugdossa új szerzeményeit az ajtó kisebbnagyobb hasadékain. Közben a sápasztó lámpafénynél, a dermesztő hidegben egy hegyipatak fürgeségével mesél, mesél, mesél. * — Apám — finoman szólva — kilépett a hadseregből. Anyám kikurkászta a családi papírokból, hogy volt apámnak egy boldogult zombori Tisza Ágnes nevű felmenője, annak segítségével a Tisza István keresztülhúzta egy számviteli vizsgán, tudniillik a tudomány nem epesztette. Szóval számkukac volt apám, az én születésem idején megyei alszámvevő, amikor pedig nyugdíjba ment, negyvenévi szolgálat és két világháború után, vármegyei főszámvevő. Édestestvérek csak hárman voltunk, két lány és egy fiú, de apám nyolc fiút és két lányt nevelt föl. Négy elemit Marosvásárhelyen végeztem, az apácáknál, ahonnan a záróünnepélyen az ablakon át távoztam. Azt mond-9