Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Császár Nagy László: Árnyékban

100 ezren lehetnek. Pontos képet erről csak a nép­számlálás adhatott volna, de ez a rubrika lemaradt a kérdőívről. Nem tudjuk, hogy valójában hány ember szorul támaszra. Sokan lehetnek. Vajai 8éla. az egyesület elnöke elfoglalt ember. Jelenleg a szövetség megalakításán fáradozik. A hí­rek szerint május végére megalakulhatnak, sőt né­hányan azt is tudni vélik, hogy a tisztségeket már régen kiosztották. A szövetség megalakulásától nagyobb társadalmi megbecsülést remélnek, és azt, hogy az eddigieknél jobban megvalósul majd a moz­gássérültek rehabilitációja, a társadalomba való be­illeszkedésük. Nehéz feladat lesz. Sok szó esik mos­tanában a közlekedést segítő rámpákról, de nem ez az első. A gyógyászati segédeszközök gyártásá­nál kell kezdeni, amiről napjainkban furcsán kétféle a megítélés. A gyártók és némelyik hivatalos nyilat­kozat világszínvonalúnak nevezi a munkát, de ebből a hazai rászorulók nem részesülnek eléggé. Csak­nem minden mozgássérültnek ortopéd cipőre van szüksége, ebből évente egy párat igényelhet. Igen ám, de újabban egy évbe is beletelik, amíg egy pár lábbeli elkészül. nem élvezhetik. Akinek természetes, hogy tud járni, az nem éli át például az ortopéd cipők javításának prob­lémáját. A gyár ezzel nem tud foglalkozni, olyan kis­iparos pedig, aki ezzel foglalkozik, alig akad a város­ban. A mozgássérült kénytelen maga barkácsolni o ci­pőjét, de a hozzá nem értés az egészségi állapotának további romlását okozhatja. — A botokon és a mankókon használatos csúszós­gátló gumikot egy téesz melléküzemágban gyártják — és külföldön értékesitik. Azok a honfitársaink, akiknek csúszásgátló gumikra van szükségük, azon törik a fejü­ket, hogy honnan tudnak lopni maguknak időnként egy-egy párat. — Készül már hazánkban olyan autóbusz is, ami megkönnyíti a testi fogyatékosok közlekedését, ponto­sabban a fel- és leszállást. ízeket az autóbuszokat azonban külföldön értékesítjük. Ezért mondom, hogy hosszú évek megértésére és türelmére van szükség. Méltatlankodással nem segíthetünk. Csak az alapgon­dok megoldása után beszélhetünk majd olyan kérdé­sekről, mint a munkában megrokkantak átképzése. Ezek az emberek idáig többnyire portásként helyez­kedtek el, de ez a szakma telített. Igaz, az átképzéssel kapcsolatos tervek már elkészültek, a tervek valóra takarékba tesz havonta. Szülei házat építettek neki vidéken, ahová majd akkor költözik, ha ledolgozta a rokkantnyugdíjazáshoz szükséges időt. Úgy ter­vezi, hogy nyelveket tanul, hogy majd tolmácsként térhessen vissza az egészséges emberek közé. A tétlenségtől fél legjobban. Azt reméli, hogy nem egyedül költözik majd a vidéki házba. ,,Jár" egy fiú­val, aki sérültebb nála, de ha az orvosok szerint a fiú betegsége nem lesz hatással az utódokra, nem­sokára házasságot kötnek. Megesett már az is, hogy Ildikó egészséges fiúba volt szerelmes, a realitások azonban hamar kijózanították. — Hallottam már arról, hogy egy olyan lakótelepet terveznek nekünk, mozgássérülteknek, ahol nem lesz­nek lépcsők, ahol csak mi élhetnénk. De én inkább vi­dékre megyek. Nem akarom, hogy teljesen elkülönít­senek az egészséges emberektől. Talán az volt a leg­nehezebb pillanat az életemben, amikor gyermekko­romban összedőlt bennem az addig felépített világ. Vagyis amikor rájöttem, hogy soha nem élhetek úgy, mint mások. Aztán megpróbáltam magamban felépíte­ni egy olyan világot, amelyikben megtalálom a helyem. Közben számos pofont kaptam az élettől, de ez nem zavar különösebben. A csalódások érettebbé teszik az Hogy lehet ez! Évekkel ezelőtt valaki egy tollvonással megszün­tette az ortopéd cipészek képzését. Az át nem gon­dolt intézkedés hatását most érzik igazán a mozgás­sérültek. Az országgyűlési képviselők egészségügyi és szociális bizottságának a tagjai a Gyógyászati Se­gédeszközök Gyárában tartották a legutóbbi ülé­süket. Igy talán a Parlamentbe is eljutnak a mozgás­sérültek gondjai, és nyilván nemsokára szót is emelnek az ügyükben. Akkor talán mindenki meg­érti, hogy tízezrek boldogulásához az alapfeltétele­ket kell megteremteni. Mert a szánakozással meg társadalmi munkában készült botokkal és tolóko­csikkal csak a lelkiismeretünket nyugtatjuk meg, a törődés nem kegy, hanem kötelesség. Nem a rok­kantá nyilvánítás a segítség, hanem az, hogy a moz­gássérültek is a képességeikhez illő munkával ke­reshessék meg a kenyerüket. Az egyesület elnökét hallgatom: — A nemzetközi év valóban ránk irányította a fi­gyelmet, és mi azt szeretnénk, ha ez a figyelem később sem lankadna. Az egy év alatt több éves programnak kell nekilátnunk. A legfőbb gond a gyógyászati segéd­eszköz gyártása. Sajnos hiába készülnek világszínvo­nalon a gyár termékei, ennek előnyeit a fogyatékosok váltását várjuk és reméljük. Addig is lehetne segíteni, ha sok vállalat nem idegenkedne mozgássérültek fog­lalkoztatásától. Emiatt, sajnos, sok testi fogyatékos, aki értékes munkát végezhetne, tétlenségre von kény­szerítve. Az egyesület tagjai társadalmi munkában segítik sorstársaik beilleszkedését. 'Mikó például naponta taxiba ül — már amikor a gépkocsivezető nem ta­gadja meg a fuvart —, és a tagoknak kiküldött érte­sítéseket borítékolja, meg bélyegeket ragaszt. Fontosnak tudja magát. Úgy érzi, itt hasznosítani tudja a betegsége után megmaradt képességeit. Igaz, nem teljes mértékben, de itt gyorsabban múlik az idő. Ildikó tizenkilenc éves. Agyvérzéssel szüle­tett. Ötéves korában tanult járni, egy évtizede an­nak, hogy sikeresen megoperálták. A műtét sike­rült. Az operáció után nyolc héttel lábra akarták állítani, és akkor a hirtelen jött trombózis egy pil­lanat alatt szertefoszlatta az évek alatt felépített re­ményeket. Orvosnak készült. Talán nem alap nél­kül, hiszen kitűnő tanuló volt. Ma babafejeket hí­mez napi nyolc órában 1800—2000 forintos fizeté­sért. A munkabéréből 750 forintot visszafizet az intézeti ellátásra. Gondol a jövőjére: 500 forintot a embert. Meg kellett értenem szüleimet is, amikor meg mondták, hogy bór nem szégyellnek, mégsem vihetnek mindenhová magukkal. Ma már túlteszem magam azokon a megjegyzéseken, omikor a buszon azt kérdik, minek él az ilyen? Emiatt néha úgy érzem, mintha örö­kösen árnyékban élnék. De élni kell, és én meg akarom találni a helyem, ha megannyi nehézséggel kell is meg küzdenem. Az ad eröt, hogy be akarom bizonyítani másoknak, betegen is lehet teljes értékű az ember. A Vakok Állami Intézetének lakói naponta igény­lik a támogatást. ígéretben nincs is hiány. Megesett, hogy bizottság alakult a vakok és gyengénlátók gondjainak enyhítésére. A bizottság azonban — úgy látszik, a tehetetlenségi erőtől — nem tudja meg­kezdeni a működését. Mert sokan még az intézet la­kóival szemben vállalt szerződéses kötelezettségü­ket sem teljesítik. Az 1902-ben épült intézetre rá­férne a felújítás, mert itt jobban kopnak a bútorok, és használódnak el a berendezési tárgyak Az évi 9.5 milliós költségvetésből nem futja mindenre. A KÖJÁL rendelkezése szerint az épületet három­évente kellene festeni. Egy emelet festése és mázo­lása 800 ezer forintba kerül. Feltéve, ha akad vál­lalkozó. A tavaly nyáron elkezdett festési munka-7

Next

/
Thumbnails
Contents