Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Szakolczay Lajos: Budapest Orfeum 1907—1945

ságát szólogatja, mint a párizsi, nem véres, nem halálos, nem tüntet idétlen, kispolgári léhaságával, mint a bécsi. Kezdettől fogva igényesebb volt, fényesebb és kényesebb, irodalmibb mindegyiknél. Egy kis nép szellemi fényűzésével rendeztük be." Benedek Miklós, Császár Angéla és Szacsvay László műsora, az utóbbi évek legsikeresebb színházi produkciója, a Budapest Orfeum mintha Kosztolányi szavait igazolná. Elsősorban avval, hogy ki mer lépni az orfeum műfajából. Minden sorával kilép és ugyanoda tér vissza. Az Orfeumba — és vele a történelembe. A kabaréba, s rajta keresztül a harcterekre, királykoronázásokra, szerbiai futóárkokba, közép-európai országutakra: a Magyar hiszekegytől a fajüldözésig, a Schőberlágytól (gyártja természetesen Schöberl Róbert udvari szállító) a Lőwingerjét feddő dáma csavaros észjárásáig. Két kávéházi asztal, fogas — rajta újságtartó, kalap, pántlika — pár szék, ennyi látható a színpadon. És a legfontosabb kellék: egy forgatható szerkezet, amely éppúgy szolgál naptárként, mint öltözködést elősegítő búvóhelyül. A kabaré szövege (zenéje, tánca, tréfás jelenete) emlékeztet az időre, a „naptár" csupán sokkol. Ismétel, tudósít. Egy picit a múltat idézi és (döbbenetes egyezésekkel) néha a jelent. Avval, hogy kimondja az évszámokat, elősegíti a sírást. Máskor meg röhögtet. Idézzük föl a sort: 1907, 1910,1914, 1918, 1919, 1921, 1929, 1933, 1938, 1941, 1945. Géppuskasorozat sem lehet keményebb. Persze, játékként minden elviselhető: Trianon, Szép Ernő Árva Pálja, Weiner Istvánnak a fajőrületet már korán előrevetítő Néger smokkja, Vajda János Reinitz Béla zenéjével énekelt Szegény öreg koldusa. Különös, ebben a közegben a könnyű operettdalok is megnőnek, s talán ebben az átváltozásban van a Budapest Orfeum legnagyobb értéke. Zerkovitz— Harmath Nefelejcs című operettjének betétje, a Nagy Arany, Nagy Ezüst akkor hangzik föl, amikor az első világháborúban elvesztett karokat és lábakat már semmivel sem lehet pótolni. Ugyancsak döbbenetes helyen és erővel szólal meg — Benedek Miklós előadásában — Erdélyi Mihály Sárgarigófészek című operettjének egyik darabja: „Az ember egy léha, egy könnyelmű senki, / És mégis ma mily nehéz embernek lenni." Vélhetnénk: a giccsnek — pontosabban: a könnyedebb hangvételű dalnak és versnek — is jelentőséget tulajdonít a szerkezet. A maga helyére teszi; beilleszti egy (történelmi) folyamatba. Nem magyaráz, nem értelmez, mindent rábíz a hangulatra. Ahol édeskés a hang, ott is megborzong az ember: ez volt a huszadik századi magyar történelem. A polgár önmagát neveti ki — s mily szerencse, hogy gyakran önvédelmül is szolgál(hat) ez a nevetés. Nagy Lajos, akinek egy-egy rövid írása itt is felhangzik, rajzolt ily könyörtelen képet kora társadalmáról a Budapest Nagykávéházban. Szenvtelenül, már-már nevetségességbe fúlóan, komoran. Ne hökkenjünk meg: a Budapest Orfeum méltó párja ennek. Legalábbis az összképet tekintve az. Mulattat ? Hát persze! Meztelen karok, farukat riszáló cselédlányok, „húsukat" áruba bocsátó dámák, egymást heccelő éjszakai linkek, politikai viccekbe bölcselmet — a túlélés filozófiáját — csempésző „senkik", puskáikat tisztító, korzózó bakák, csasztuskától mámorosodon munkások tűnnek föl a pódiumon. És a kávéházi élet: megunhatatlan alakjaival, sikamlós tréfáival, felfokozott szenvedélyeivel. A színészek komédiázása és Orosz István hangulatosan előadott kísérő zenéje önmagában is érték. A néző azonban, ha van szeme, mást keres. A sajátosat, az egyedit. Az elhallgatott és egy-egy beállításban külön is hangsúlyt kapott szavak, jelenetek mögött azt a megnevezhetetlent, amely csak ürügyként használja az operett és kupié érzelmes szabadszájúságát. Ha nem hangoznék profánul, Benedek Miklós, Császár Angéla és Szacsvay László szabadságfolfogásáról regélhetnék. A szemérmes hazaszeretetről, humánumról, mely minden alakjuk mögött megbúvik. Pontosabban: a sejtelmes dalok, félrevivő tréfák mögöttesében is érzékelhető arcról. Arról, melyet a válogatás — úgy vélem, nagyobb részt Benedek Miklós munkája — csak még jobban kiemel. Ez a kupiébírálat nem dédelgeti, mert nem is dédelgetheti a történelmet. Belehasít. Kérdőre vonja Szacsvay László, Császár Angéla, Benedek Miklós az embert — és ítélőszék elé állítja. Olyan dolgokról beszél, melyeket történészkongresszusoknak s egyéb tudományos seregszemléknek kellene megvitatni. Kosztolányi Dezső már 1915-ben (Nyugat) megérezte a kabarénak ezt a mindentől megkülönböztető értékét: „A föld felett való színházakban ugyanis bajos igazi művészetet űzni. Itt, a föld alatt, talán még lehet." Tragédiánkat — hiába könnyes mosoly, önfeledt kacagás, viccek tömkelege — egyetlen doboz jelképezi. Fényképek vannak benne. Nevek, amelyek kort, gondolkodásmódot, tartást jelölnek. Értéket és talmit, humánumot és becstelenséget. Benedek nem mondja, hogy ez volt a kor, csak fényképeket ad kézről kézre: ha szembenézünk velük, jobban látjuk magunkat. Íme: Teleki Pál, Hegedűs Gyula, Bethlen István, Huszár Pufi, Hóman Bálint, Zilahy Lajos, Németh László, Márkus Emilia, Székely Mihály, Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, Ódry Árpád, Imrédy Béla, Fürst Sándor, Békeffi László, Kabos Gyula, Sztójay Döme, Jávor Pál, Kosáryné Réz Lola, Bartók Béla, Petschauer Attila, Somlyó Zoltán, Horthy Miklós, Rejtő Jenő. És végül: a névcserébe űzött névtelen, akit sohasem kérdeztek meg, aki mindent elszenvedett. Még jó, ha életben maradt. Mennyi esély volt erre ? Halk, dizőzhangon elsuttogott dalok felelnek: Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt! Császár Angéla a korabeli előadásmódot utánozva, s attól mégis eltérve, azt is láttatja, mi van emögött: Szibéria, Don-kanyar. Sötétben — közben bombáztak is — vonagló alakja, érzelmes búcsúja: protestálás. Ne gondoljuk, hogy csupán az irodalomként érzékelhető (irodalmi rangú) szövegek, vers részletek, jelenetek adják a történelmi látomás keretét. Vajda János, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Bálint György, Gábor Andor, Szép Ernő — „fő" műsorszám az egyik, a másik csak összekötő — nélkül, igaz, elképzelhetetlen a Budapest Orfeum. De éppúgy „üres" lenne egyetlen könnyedebb hangú kupié, korabeli divatos dal Iklády László felvételei kimaradásával is. Az összkép, az egymás mellé rendelés a lenyűgöző: ahogy a pesti polgár álmodja a történelmet, ahogy fél, örül, szenved, csalódik, önmagát látja minden mozdulatban .— és az országot. Három arc, három színész segíti mindehhez. Szacsvay László a megvert, Benedek Miklós a Berger Zsigával jellemzett elegáns, Császár Angéla a honleányból lett dizőz. Persze, nem ilyen egyszerű, hiszen mindhármójuknak ezen kívül még száz alakja van. Pillanatonként, helyzetenként változtatják arcukat (hangjukat): harctéri indulót énekelnek és udvarló dalt, kávéházban bohóckodnak és pincében dideregnek. A Budapest Orfeum-ot másodszor Wesker A konyha című drámája után néztem meg: ott Szacsvay gumikötényes és csizmás konyhafiút, Benedek az automata gépiességével dolgozó cukrászt, Császár Angéla pincérnőt alakított. Egy órán belül változtak át orfeumi figurákká, bújtak frakkba és estélyibe, vetkőzték le szögletes mozgásukat. Hogy ez az átváltozás művészi kiteljesedést is hozott, a Budapest Orfeum mutatja leginkább. 21