Budapest, 1981. (19. évfolyam)

4. szám április - Tverdota György—Kovács György: Attila Bécsben

„Kovács Gyurkának sok-sok szeretettel, mert véle most már öten vagyok, ötszörös ember a barátságban, szerelemben és a világban. Wien, 925. okt. József Attila." (Az aláhúzások J. A.-tól.) Nem értettem a szöveget. — Hát az úgy van — magyarázta Attila kedves, félig komoly, félig gunyorosan tudálékos módján —, hogy ha én valakit nagyon szeretek, akkor tulajdonképpen egy ember vagyunk, én ő is vagyok, ő pedig én is. Eddig három ilyen barátom volt, most te vagy a negyedik. Kíváncsian kérdeztem, hogy ki volt a három. Sajnos csak egy névre emlékszem: Illyés Gyuláéra. Bécs szépsége elragadta Attilát. Akkor egy-két tárcám jelent meg olyan bécsi régiségekről, amelyeket maguk a bécsiek is alig ismertek. Attila követelte, hogy mutassak neki mindent. — A „baziliszkusos házat" mindenkinek írogatod, nekem meg sem mutatod! — mondta tréfásan öklét rázva (ahogyan gyakran szokta). Egy éjszakán, vagy jobban mondva, hajnalt, ott álltunk tehát az ódon, görbe belvárosi utcácskában, a misztikus domborművei díszített szürke ház előtt. Attila élvezettel hallgatta az ahhoz fűződő mesét. Majd: — Ez nem-tudom-milyen-régi-korbeli holdművészet — mondta. (A hold valóban sejtelmesen sütött.) — A hold teremtette, és csak a hold fényében látható. Bosszantására cinikus megjegyzést tettem, mire Attila egyfelől leszidott, másfelől egyre jobban belemelegedve magyarázta, hogy korunkban a holdnak nincsen kulturális és művészi szerepe, de egykor volt. A hold ebben az esetben csak történelmi elhatárolás, pusztán jelző, de nem okvetlenül értékítélet is. Azért említem meg ezt a kis jelenetet, mert sokkal később olvastam Művészetbölcseleti alapfogalmak című prózai írását, és ebből egy részlet gondolata, úgy látszik, akkor fogamzott meg benne. Attila eleinte azért is lelkesedett, hogy milyen szabadság van Bécsben. Ausztria akkor klerikális kormányt uralt, amely mögött a nagyipar állt, de maga a hatalmas főváros a munkások képviselőinek kezében volt. Látszólag mindenki azt csinálhatta, amit akar. A politikai demokrácia azonban súlyos gazdasági egyenlőtlenséget és nyomort takart. Nagy munkanélküliség volt, de a dolgozó munkások és tisztviselők is koplaltak, alig tudtak házbért fizetni. Ebben a gazdasági rendben a politikai demokrácia önmagában nem érték. Ez ma közhely, de akkor egy éhező diáknak saját magának kellett (s lehetett) kidolgoznia e gondolatot. Attila habzsolta a forradalmi és szocialista irodalmat. Most jobban érti, hogy miről van szó — mondta —, mint otthon. A legtöbb szegény diák napjának egy részét könyvtárban, más részét kávéházban töltötte. Én két könyvtárt frekventáltam lakásom közelében: az egyetemi könyvtárt, de még inkább az Arbeiterkammer újonnan megnyílt könyvtárának intimebb, csendesebb olvasótermét. Utóbbiban órákon át ültünk egymás mellett. Attila sorban olvasgatta a szocializmus klasszikusait. Gyakran fordult hozzám nyelvtani tanácsért, az Anti-Dühringgel kapcsolatban természettudományos magyarázatért is. Rábeszélésemre magát Dühringet is olvasta, s mély benyomást tett rá, hogy miként lehet nagy tudással és szellemi erővel áligazságokat álbizonyítékokkal alátámasztani. Én pedig csodáltam Attila gyors felfogóképességét, ragyogó értelmességét, bírálni tudását, önálló gondolkodását. Az elbájolóan és lenyűgözően kedves gyerek a könyvek mellett elmélyülten koncentrált gondolkodóvá változott, aki büszke volt arra, hogy a nehéz szövegeket „módosíthatta, helyesbíthette", ha szükségesnek tólálta. Napközben máshol úgyszólván nem is találkoztunk; az esték és éjszakák szolgáltak végtelen vitáink számára. Említettem már, hogy a német nyelv nehézségeket okozott Attilának. Nem is kedvelte a németet. Megérkezése napján kapott tőlem egy kb. 800 oldalnyi vastag zsebszótárt, amely egybekötve tartalmazta a magyar—német, s német—magyar részt. Ennek segítségével vergődött bécsi útjain. Cifra átkok és végtelen nevetések forrása lett ez a szótár, amely már messziről komikusan felismerhetővé tette tulajdonosát, kidagasztván annak kabátját; valóban a zsebében hordta ugyanis, elvégre nem tarthatta örökké kézben. Ez csak kéziszótárhoz illik — mondta Attila —, a zsebszótár zsebbe való. Elmondok egy humoros jelenetet, amelyen évek múltán is mulattunk; hadd élvezze más is. Az első napokban történt. Az utcán találkoztunk. Attila egy trafik előtt állt, és a szótárt tanulmányozta. Kitörő örömmel üdvözölt. — Gyere be velem bélyeget venni, nem boldogulok ezzel a hülye szótárral! Nem is lehetett csodálni. A bélyeg címszó után ugyanis a következő állt a könyvben: 1. Mai; 2. Zeichen; 3. Gepräge; 4. Stempel. Mindez irodai bélyegzővel nyomott bélyeget, marhabélyeget, homlokra sütött bélyeget és hasonlót jelent, csak éppen levélbélyeget nem, mert annak német neve — Marke, Briefmarke — az L- betűnél, levélbélyeg alatt található ebben a csacsi szótárban. Én kaján módon előre élveztem, hogy milyen lehetőségek nyílnak itt. Kijelentettem, hogy egy nyelvet gyakorlatilag csak önállóan lehet megtanulni, bemegyek ugyan a trafikba, de nem segítek — válasszon ő! Szegény Attila némi habozás után a Gepräge mellett döntött, a trafikosnő pedig nem tudta, hogy bolonddal van-e dolga, vagy csúffá akarják tenni." Kézzel-lábbal történő magyarázkodás és a szótár mutogatása után elsimult a vihar, de Attila még hosszú időn át különféle, hasonló fajsúlyú, diákos csínyekkel igyekezett bosszút állni — randevúra kérő levelet itt (de kár, hogy nem maradt meg!), kicserélte tankönyveim borítólapjait stb. Tudvalevő, hogy a legegyszerűbb ember is több rétű — gyakran azt lehet állítani, hogy különböző egyéniségekből tevődik össze, amelyek hol többé, hol kevésbé érvényesülnek a másik rovására. Attila nemcsak játékra mindig kész gyerek, nemcsak elmélyülésre képes gondolkodó, nemcsak vérbeli költő volt, akit végtelenül izgatott a költői kifejezésmód, a verselés technikája, hanem önmagának és a világnak oly furcsa szemlélője és magyarázója is, akinek bonyolult gondolatmenetét és tervszövögetését — bevallom — néha képtelen voltam követni. Mint sok fiatalembert, Attilát is erősen foglalkoztatta abban az időben a „forradalmi aktivitás" gondolata. Nem elég beszélni, vitatkozni, tanítani — tenni kell! Igaz, nagyon tudatosan tisztában volt azzal, hogy versei — tettek, de ezen túlmenően, igyekezett kapcsolatba jutni a munkásmozgalom élcsapatával. Merem állítani, hogy ebben a tekintetben némi befolyással voltam rá. Elmondok egy jelenetet — Attila első bécsi napjaiból —, amely Attila saját állítása szerint, nagy jelentőséggel volt rá. Moziban voltunk. Baloldali weimari-német filmet adtak, ami már magában ritkaság volt. Az akkor még ellenzéki nácipárt aljas mesterkedéseiről, titkos fegyverkezéséről szólt a kitűnő filmdráma. Az előadás közepe táján, amikor éppen megjelent a vásznon a német munkások egy fegyveres osztaga, és leleplezett egy náci búvóhelyet, előre elkészített tüntetés tört ki: osztrák náci fiatalemberek, akik a nézőtéren elszórva ültek, bűzbombákkal és kiáltozással kezdtek tüntetni a film ellen. Az előadás megszakadt; kigyulladt a villany, és néma csend támadt. Én hirtelen ellentüntetést kezdtem, amelyhez pillanatok alatt a mozi többsége csatlakozott. A nácik egy része gyorsan eltűnt, másik részét alapos pofonok kíséretében átadtuk a közben megérkezett rendőröknek, akik nagy éljenzésben részesültek. Attila égő szemmel, óriási, néma izgalommal figyelte a történteket. Heteken át újra visszatért rájuk. Horthy-Magyarországon el sem lehetett képzelni, hogy a „baloldal" nyíltan lépjen fel, és mutassa erejét. El sem lehetett képzelni, hogy a rendőrség nemcsak a nép kínzója, hanem hű szolgája is lehet. Újból meg újból igyekezett megformulázni, hogy kellő pillanatban, kellő eréllyel történő beavatkozás a társadalmi harcban döntő következményű lehet. Sokat vitatkoztunk arról, hogy ennek azonban megvannak a premisszái: sok osztálytudatos ipari munkás stb. E kis, korai jeleneten kívül sok más bécsi élmény is megerősítette Attilát az aktivitás értékeléséről az osztályharcban. így a Republikanischer Schutzbund fegyveres felvonulása és a bécsi munkások egy rendkívül impresszív tömegtüntetése az osztrák kancellár ellen — állandó viharos esőben, amelyben Attila is csontig ázott, és ruhája is tönkrement. Néhány nappal a mozijelenet után lelkendezve tett elém egy kéziratlapot. — írtam rólad verset, mert te hős vagy és jó vagy. A vers címét néztem: Kovács. Átjárt egy kis büszkeség — verset még nem írtak rólam. Olvasni kezdtem. Persze, nem Kovács nevű emberről szólt, hanem a kovácsról, aki „kikalapálja a virágokat", akinek kalapácsa alatt megcsendül az üllő, „akár a dalolok szíve". „Na, hiszen!" — mondtam. — „De igenis, ez te vagy — bizonygatta —, vagyis kovács Kovács! Különben könyvet is írok kettőnkről. Magam fogom illusztrálni." — „Nem is tudsz rajzolni." — „Én mindent tudok" — válaszolta. Részletek Dr. Kovács György orvos (1900—1965) emlékezéséből. Megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadó József Attila Emlékkönyvében 1957-ben. 13