Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Miklóssy János: Egymillió gyertyafény

MIKLÓSSY JÁNOS edzöskódött Olaszországban — szép sikerrel —, s ott győződött meg arról, hogy az esti mérkőzések sport- és anyagi szempontból egyaránt előnyösek. EGYMILLIÓ GYERTYAFÉNY „Fényárban" az Elektromos pálya, 1939. június 13. Csigó László reprodukciói Kupagyőztes Ferencváros. Állnak (balról): Tóth Potya István, Sárosi III., Füstös, Tátrai, Lázár, Nagy II., Lukács, Csikós; guggolnak: Sárosi dr., Gyetvay, Kiss, Polgár 1939. június 13-án játszották az első villanyfényes labdarúgó-mérkőzést Magyarországon. Az Elektromos Művek sportegyesületének budapesti Latorca utcai pályája volt a színhely, a két ellenfél pedig Budapest és Brüsszel válogatottja. A mérkőzés nem keltett volna különösebb érdeklődést, már csak azért sem, mert legjobb csapataink, az Újpest és a Ferencváros játékosai Közép-Európa Kupa-kötelezettségeik miatt nem szerepelhettek. Ráadásul egész nap vigasztalanul zuhogott az eső — természetesen a mérkőzés ideje alatt is. S hogy ennek ellenére mégis több mint háromezer ember nézte végig az érdektelen találkozót, az a világvárosi eseménynek, a látványosságnak: a villanyfényes mérkőzésnek szólt. Magyarországon viszonylag későn debütált a villanyfényes esti labdarúgó-mérkőzés. Dél-Amerikában már a húszas évektől kezdve játszottak villanyfénynél. Egyik túrája során — 1929-ben — a Ferencváros is „megízlelte". A harmincas évektől Nyugat-Európában is mind több a villanyfényes labdarúgópálya. Nem mindig tudták azonban tökéletesen megoldani a világítást: vagy a nézőket, vagy a játékosokat vakították a reflektorok, vagy a játéktér egyes részei voltak rosszul láthatók. A hágai és a rotterdami stadion világítóberendezéseit a legkitűnőbbek sorában tartották számon. Zágrábban sok volt a homályos és szürke folt a pályán. Újvidéken pedig „valósággal a sötétből bukkantak elő a hátvédek". Az Elektromos Művek sportegyesülete a főváros vezetőinek támogatásával, hosszú és gondos tanulmányút tapasztalatai alapján, közel 40 ezer pengő költséggel — 1938—1939-et irtunk! — építette meg a Latorca utcai pálya világítóberendezését. Egy csoport lelkes, sportszerető szakember szerencsés találkozásának és példás együttműködésének gyümölcse volt ez a mérkőzések idején festői látványt nyújtó és a maga korában Európa-szerte a legjobb megoldások egyikének számító villanyfényes sporttelep — emlékezik a ma 82 éves Kovács Dezső dr., az Elektromos Testedző Egyesület egykori ügyvezető alelnöke. — Inspirátora az 1944-ben mártírhalált halt Tóth Potya István volt, az egyesület akkori világhírű edzője, korábban maga is jeles, válogatott játékos. Tóth sokáig A Duna-parti pálya négy sarkában felállított 25 méter magas, egymástól mintegy 25 méter távolságban levő oszlopok 12 reflektora — óránként 96 kilowatt áramfogyasztással — 60 lux fényerejű világítást produkált a küzdőtér minden pontján. Mintha egymillió gyertya világított volna. Ilyen a fényerő egy 60 wattos égővel megvilágított 4X5 méteres szobában. Az emberfej nagyságú villanykörték elé különleges, a fényt szétszóró üveglapokat helyeztek. Érdekes fényhatás keletkezett így a fénysugarak találkozásakor: a fénysugarak — mintha vízsugarak lennének — valósággal szétspriccelték egymást. A felhasznált elektromos áram — az akkori körülmények között — fedezhette volna egy kisebb vidéki város másfél órás energiaszükségletét. A fogyasztást természetesen önköltségi áron — mérkőzésenként 50 pengőért — számolták el. (Összehasonlításként: a Népstadion 1959-ben elkészült, négy árbocra szerelt 280 reflektorának fényereje 900—1000, az FTC-pálya világítóberendezéséé pedig 1400 lux a zöld gyep minden pontján, ezért kiválóan alkalmas színes televíziós közvetítésekre is.) A Budapest—Brüsszel városok közötti vetélkedőn kívül — egyébként a pestiek győztek 4:0-ra — még két esti sporteseményre került sor 1939-ben: a közép- és hosszútávfutók válogató versenyére (ezt egyidejűleg tartották az említett mérkőzéssel, kiváló, akkor Európa-szerte ismert futók — Szabó Miklós, Csaplár, Szilágyi, Iglói, Németh Béla — részvételével) és augusztus 20-án a Budapest— Belgrád találkozóra. Ám a villanyfényes Elektromospálya igazi csemegéjét a Szent István Kupa-mérkőzések jelentették. A főváros által kiírt 3,5 kilogramm súlyú, négyezer pengő értékű, ezüstből készült vándordíjért első ízben 1940-ben küzdöttek meg a csapatok: a Kispest, az WMFC (a mai Honvéd, illetve a Csepel jogelődei), a Gamma, aTörekvés és az Elektromos. Úgynevezett „nagy" csapat csak egy — az Újpest — szerepelt az első kiírás alkalmával, és már a selejtezőben alulmaradt a házigazda Elektromossal szemben. Az Elektromos Művek vezetősége meglepetéssel is szolgált a közönségnek: villanyvasalót, hajszárítót, kávé- és teafőzőt, porszívógépet sorsoltak ki a mérkőzések szünetében a belépőjegyeken feltüntetett számok alapján. A küzdelmeket augusztus elején kezdték, a döntőket 20-án játszották. Mint a vérbeli kupameccseken, meglepetésekben ezúttal sem volt hiány. A legnagyobb, amire senki sem számított: a kupát az amatőr Törekvés hódította el a profi csapatok elől. A házigazdát az erkölcsi és az anyagi siker vigasztalhatta. A mérkőzések átlagnézőszáma 7700 volt, szemben az 1940/41-es nemzeti bajnoki idény 3500-as átlagával. A döntőre 12 ezer szurkoló volt kíváncsi. 36