Budapest, 1981. (19. évfolyam)

3. szám március - Ember Mária: Párhuzamos emlékezés

EMBER MARIA Párhuzamos emlékezés Tescher Andor, 1918 Riporteri szerencsének nevezhetném ma már, hogy 1951 tavaszán, amikor még kezdő újságírónak is kezdő voltam, egy öreg mérnök megtisztelt bizalmával, és tollba mesélt nekem olyan emlékeket — az őszirózsás forradalom és a kommün napjaiból —, amelyek közreadására akkor nem volt érett az idő. Tescher Andor, az emlékező, 1952 februárjában, 73 éves korában meghalt; az én feljegyzéseim is elpihentek volna örökre, ha özvegye, „a Teschi", merőben időtöltésül és szigorúan csak a barátai szemének, papírra nem vetette volna élete különböző eseményeit. Amikor betekinthettem ebbe a tekintélyes paksamétába, olyan egyezésekre-átfedésekre véltem ráismerni, hogy előkerestem a régi jegyzeteket, s egymás mellé téve olvastam attól fogva a feleség és a férj párhuzamos emlékezését: megelevenedni láttam egy pesti értelmiségi házaspár életét, amint éppen beleavatkozik a forradalom ... A kilencvenesztendős, jó egészségnek, teljes szellemi frisseségnek örvendő Tescher Andorné engedélyezte a részletek közreadását. A feleség: ... nekünk úgy kezdődött, hogy Budáról jövet már a Széna tértől nem jártak a villamosok a város felé. Gyalogolva értünk a Margit-hidhoz, ahol már temérdek ember hemzsegett, mintha Budára indult volna mindenki. Feltűnően sok volt a katona a tömegben, minden rend nélkül jöttekmentek. Nagy zaj is volt: mindent ellepő moraj. Egyszer csak egymásra néztünk a férjemmel, és megértettük, vége a háborúnak. Addigra talán már egyes szavakat ki is vettünk a zsivajból, vagy emberek kiabáltak bele a világba... Én csak annyit mondtam, ezt is végre megértük!, s a másik gondolatom az volt, hogy: most szabadulunk Ausztriától. Tulajdonképpen nem is Ausztriát gondoltam — mert hiszen Bécsben sok szép időt töltöttem —, hanem Ausztria alatt a Habsburgokat értettem: mert azokat utálni még a nagy szüleim tői, tradícióban átvettük. Hogy miért ? Azt én már csak sok-sok év után, véletlenül tudtam meg, de idetartozik, mert így a két forradalom — az én családomban legalább — összefüggésbe került. Nagyapám, akinek Szentendrén elég nagy fűszerboltja volt, Kossuth-párti lévén, az átvonuló magyar csapatokat lehetőség szerint mindennel ellátta; viszont amikor utánuk az osztrákok jöttek, lisztnek, zabnak még pora sem volt — mind besöpörték idejekorán a hegybe vájt pincékbe. De amikor aztán a hadiszerencse végleg megfordult, és megint csak a windischgrätzi csapatok jöttek a mieink helyett, jobban körül-és benéztek, meg is találták, amit kerestek — el is vitték —, de a tetejébe még az akkor fiatal nagyapámat is, aki aztán két évet ült a pesti Neugebaudében, otthon hagyva az asszonyt hét gyerekkel. Az én apám volt közülük az egyik, akkor hároméves. így hát dupla oka volt a családnak a „Habsburgidioszinkráziá"-ra. Visszatérve a hídhoz, a lábunk alatt meg-megcsikordult valami. Katonasapka-rozetta. És akkor feltűnt nekem, hogy minden katonának egy halványrózsaszín őszirózsa volt betűzve a sapkarózsa helyett. Amin még a császár névbetűi álltak: I. F(erenc) J(ózsef). Az emberek énekeltek, a katonákat ölelgették, egy-egy tisztnek — kevesen voltak — leszedték a csillagjait. De nem brutálisan, inkább csak úgy, hogy „na gyere, segítünk ettől a nyűgtől megszabadulni". Átérve Pestre az egész körút egy embertömeg volt; villamos sehol: még ha lett volna is, nem tudott volna közlekedni. Mikor magunkhoz tértünk, megpöcköltem a férjem könyökét: „De azért most már ideje a gyerek után nézni". „Na persze" — mondta ő. „Hát akkor lépjünk ki"! — mondtam én. — „Messze van a Mester utca vége". És mi ott laktunk, habár az elején — és az sem volt éppen egy macskaugrás! A férj: Amikor július 28-án - természetesen tizennégy július huszonnyolcadikán — a monarchia megüzente a hadat Szerbiának, én már a Fegyver- és Gépgyárban dolgoztam a Soroksári úton, illetőleg már jóval előbb, mindjárt az egyetem elvégzése és az önkéntes évem leszolgálása után oda kerültem. A kor jellegzetes figurája volt a gyárunk vezérigazgatója: fegyverneki Frommer Rudolf. Banktisztviselő, még csak nem is műszaki ember!. . . Azért lett vezér a fegyvergyárban, mert beházasodás révén rokona volt Weiss Manfrédnak. Ez a Frommer aztán nevet csinált magának, kétszeresen is. Azzal, hogy létrehozta a Frommer pisztolyt, másodszor, hogy saját magáról neveztette el! Mondanom sem kell, a fegyvert mással terveztette — ő nem értett hozzá —, csak az elhatározás származott tőle, hogy megcsináltatja. A név előbb született meg, mint a pisztoly. Mihelyt ez is meglett, iparfejlesztési érdemeiért kaphatott nemesi előnevet. Először „fegyvergyári" Frommer szeretett volna lenni, de kikacagták a barátai, ő ragaszkodott az előnévben a fegyverre való utaláshoz és leküldte egy bizalmas emberét Fegyvernekre, vétetett ott két hold földet: így már lehetett „fegyverneki"... Alig hihető, pedig igaz, hogy miféle nemesi címert csináltatott magának... akár egy moziplakát... Cowboy-kalapos, lasszós lovas sütött el egy Frommerpisztolyt... És hogy büszkélkedett vele! Időnként behozta a gyárba, mutogatta. Behívott magához egy-egy előmunkást, művezetőt, kivette a kutyabőrt a páncélszekrényből. „Látta már? — kérdezte. — De ugye nem olajos a szeme ?" A háború alatt a fegyvergyárban a fiatal mérnökök közt nem is egy akadt, akik a háború iránti elragadtatásukat mutatandó, katonaruhában jártak be, a balgák. A fegyvergyáros urat azonban idegesítette az uniformis, sorra behívatta azokat, akik egyenruhát viseltek. A Tanácsköztársaság alatt aztán fegyverneki Frommer levélben felajánlotta szolgálatait: azt irta, én a fotografáláshoz, plakátfestéshez, szeretné a két keze munkájával hasznossá tenni magát. A munkástanácsban volt humor — elküldték a levelét Weiss Manfrédnek... Weiss utóbb ejtette is, hogy ezért-e, nem ezért-e, ki tudja már; akkor sem tudtuk. Fegyverneki Frommer Rudolf alig néhány évvel élte túl az esetet: belehalt a hatalom elvesztésébe. A feleség: .. . Másnap reggel a férjem a szokott időben elindult a gyárba, én talán el sem mentem hazulról, a nagy tumultus és a hosszú gyaloglás kifárasztott. Öt és hat között jött haza a férjem, mert hisz a kantinban ebédelt — nem volt idő hazajárni 12