Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Zolnay László: A Budai Fehér Madonna

gélyű fátyol a Madonna haját fogja össze tarkóján. A hajzat, ellentétben egyik kék ruhás női szentszobrunk kidolgozásával, nem borul a vállára. A fejről aláhulló fátyol felületén ugyanazokat a finom fogas vésőnyomokat találjuk, mint a törzsön, amelyet torzó volta ellenére éppen ez a leheletvékony faragás avatott gótikus galériánknak legszebb szobrává. A nagy műgonddal, virtuozitással faragott szemek tekintete érzelmi melegséget áraszt, hiszen a Madonna gyermeke felé fordul. Testtartása is felidézi a két alak közt egykor megvolt zárt művészi és érzelmi egységet, harmóniát. A törzs Ezzel kapcsolatban hadd idézzem azt, amit az 1967—75. évi budavári ásatásokról s az itt talált gótikus szoborcsoportról annak első szakmai közlésekor írtam (Budapest Régiségei, 24—3. kötet, 1977. 58. — V. ö. L. Zolnay: Der gotische Skulpturenfund von 1974 id der Burg von Buda. Acta Históriáé Artium, 22. kötet 1976. 297.), hiszen feltételezéseim — nem csekély örömömre — 1979-ben bizonysággá váltak. ,,Fehér Madonna. Két kézfeje, a feje és a Gyermek teste teljesen hiányzik. Magassága így 73 cm. Erősen S vona'lú, koniraposztos szerkesztésű Madonna-torzó. Az így4-ben Budán kiásott galériánknak páratlan érzékenységgel és áhítattal megfaragott darabja, egész anyagunknak talán legvirtuózabb alkotása. Madonna-voltát a Gyermeknek a Madonna derekára tapadó pár lábujja bizonyítja. Erre, még a szobor kiemelése közben, elsőként László Gyula hívta fel a figyelmet. Az egyenes, felmagasodó, karcsú törzs a felsőtest erőteljes balra dőlésével egyensúlyozza ki a jobb karon ült gyermektesi súlyát. (Ehhez képest Madonnánk hiányzó feje nyilván jobbra dőlt.) Nőalakunk mindkét karját emelte, s ez meg is határozza az M betű alakot előidéző drapéria-sémát a szobornak mind homlok-, mind pedig hátnézetében. Palástja a nyak alatt záródik. Kis helyen mégis láttatja az inget, amely a Gyermek teste alá, a Gyermeket tartó jobb kézre húzódik fel. innen aztán részben vertikális esésekben, részben V alakú vetődésekben hullámzik le egészen a talapzatig. Az istenanya lábát egészen eltakarja a nyolcszögletes, vékony talapzatlemezre rásimuló ruházat. Madonnánk fejecskéjét recézett szegélyű fátyol boríthatta (1979-re ez a feltevés is beigazolódott), amelynek részei a nyak alá húzódnak le. (Ugyanezek a recés fátyolszélek egyik törzs nélküli szoborfejünkön és a 20-as számú torzón is jelentkeztek. De ugyanilyenek díszítik annak a kicsiny gyámkőnek leánykafejét is, amely még az 1949—51. évi ásatásaink során került felszínre.) Madonnánknak törékeny vállát a leomló recés főkötő hátul, a lapockák magasságában, gallérszerüen fogja körül. A Gyermeket tartó jobb alsókar egészen a csuklóig megvan; a csukló fölött Madonnánk karinge feszesen zárul. Amennyire a nagyobb szobrok galériájábólgracilitása, csapott válla, keskenységc, gótikus transzcendenciája által kiválik az 5. számú lovag, a 16. számú püspök és a 20. számú nőalak, ugyanannyira e fehér Madonnánk is hasonló jegyeivel út el az Apostol- vagy Próféta-alakok vaskosabb naturalitásától. Ennyiben elüt még a 32. számú kékpalástos szent nő — lényegesen rusztikusabb — megfogalmazásától is." (A régebben megtalált szobortörzs leltári száma: BTM 75.1.30. A most megtalált fejé: 79.125.X.) Soraim írásakor a szobortörzset és a fejet még nem ragasztották össze. így azután Madonnánk beillesztése a korszak európai madonnáinak, az ún. „Szép Madonnáknak" a sorába a művészettörténészek későbbi feladata. Az elmondottak alapján azonban sejthetjük azt, amit az eddig konzultációra hívott néhány szakember is revelált: az új lelet gótikus kőszobrászatunk kicsiny számú emlékanyagának legszebb remekműve. Mint érdekességet említem meg: Hans Frosch író, aki közel egy évvel ezelőtt megtekintette ásatási munkámat, s az 1974-ben feltárt gótikus torzógalériát, három nappal a Madonna-fő megtalálása előtt - 1979. október 29-én — a Berlinben megjelenő Freie Welt című képes folyóirat (16—19. oldal) hasábjain közölte: „merészebb álmaimban szeretném megtalálni a Budai Fehér Madonna fejét" — már mint én, Z. L. Ügy látszik, Hans Frosch jól jövendölt. („Madonna dringend gesucht.") S most lássuk, miképpen, hogyan nyerte vissza öt és fél évszázada elvesztett fejét ez a törékeny remekmű ? Mert nemcsak az emberreknek, hanem a tárgyaknak is megvan a maguk sorsa! Egy-egy régészeti feltárás olyan, akár egy színpadi mű vagy egy hangverseny elő- és háttérjátéka. A néző, aki majd összeillesztve, „készáruként" látja e Madonnát — éppúgy, mint a színházban vagy a hangversenyteremben —, már csak a végeredményt látja-hallja. A készület sok kín-keserve, nehézsége a kulisszák mögött, a próbákon zajlik. A zenekari árkot pedig, amely a nézőt (adott esetben a múzeumlátogatót) elválasztja a színpadtól, majdnem olyan nehéz átugrani, mint az árnyékunkat. A „szemétlerakás természetrajza" A fej megtalálása nem csak szerencse dolga volt. Talán nagyon prózaian hangzik, ha azt mondom: a kutatónak el kell mélyednie a szemétlerakás természetrajzában ahhoz, hogy — igaz, Fortuna vezette kézzel — ráakadjon. A nagy budai szoborlelet feltárása óta eltelt években szerény létszámú munkacsoportommal az 1974. évi lelőhelynek északi és déli szomszédságát tártam fel. Északabbra, a szobrok lelőhelyétől mintegy huszonkét méterre levő szemétgödörben a gótikus szoborcsoporthoz tartozó, luxemburg-címeres töredékre és valamelyik szobrunknak a fejére — vagy sisakjára — illő, kétrészes kőkoronára bukkantunk. Az 1974-es lelőhelytől keletebbre eső részen nem dolgozhattunk. Ott ugyanis a Munkásmozgalmi Múzeumnak a nyugati szárnya áll, amelyet az 1960-as években, a régészet törvényellenes, de teljes kizárásával az akkori tervezés tíz méter szélességben toldott hozzá a régebbi épülethez, a királyi palota északnyugati szárnyrészéhez. De nemcsak kelet, hanem nyugat felé sem dolgozhattunk. Ide ugyanis egy hevenyészett utat telepítettek, hogy az új, végleges út megépítéséig a Budapesti Történeti Múzeumot és a Magyar Nemzeti Galériát megközelíthetővé tegyék. Az ideiglenes útnak a Krisztinaváros felé eső oldalán 1973-ban feltártam az 1420—40 között betemetett középkori pincéknek mintegy kétharmadát. És itt akadtam rá egy lovagi szoboralak lemetszett törzsére. De találtunk ebben a betöltött pincében — IV-es lelőhely, avagy „konzolos helyiség" volt a neve— olyan kerámia és kőfaragás-töredékeket is, amelyeknek másik felét 1974-ben a szobraink lelőhelyén emeltünk ki. A két lelőhelyről előkerült töredékeket össze lehetett ragasztani. így aztán teljesen világossá vált, hogy a hevenyészett út túlsó, nyugati oldalának pincéit, alagsorait ugyanakkor és ugyanazzal a — királyi palotából származó — szemétanyaggal töltötték fel, mint amilyennel a nagy szoborgaléria lelőhelyét. Tehát semmiféle regényes „szobortemetés" nem történt itt az 1440-ig terjedő időszakban! Egyszerűen házromokat egyengettek el a Zsigmond-palota északi díszudvarának, a nagy várpiacnak kialakítása végett. Azt ugyanis már 1974-ben kiderítettük: Zsigmond király (1387—1437), amikor a budai Anjou-palota bővítéséhez fogott, Buda városának déli lakónegyedét, a városnak mintegy harminc házát elvette, lebontatta. És e házromok felett alakíttatta ki palotájának északi előudvarát. (Azt az udvart, ahol 1457-ben Hunyadi Lászlót lefejezték.) 1979-ben aztán, amikorra az új, végleges levezető utat kialakították, nyomban hozzáláttunk a hevenyészett út alatt lappangó lelőhelyek felderítéséhez. (Nehézségeink nem hétköznapiak. Hiszen az arra kötelezett intézmények közömbössége miatt hosszú évek óta egyedül a Budapesti Történeti Múzeum támogatja munkánkat.) A föltárás eleinte nagy csalódást okozott. A terület nyugati szomszédságában ugyanis egy sziklafal magasodik föl a mai járószintig. A második menet, az 1973-ban megkezdett ún. IV-es lelőhely pincebetöltésének eltávolítása, azonban hamarosan meghozta logikai számításunk és állhatatosságunk gyümölcsét: a szép, fehér Madonna fejét. Más kérdés, hogy itt vagy egyebütt akadnak-e még további, a feltárt galéria torzóit kiegészítő szoborleletek. Megtaláljuk-e a többi test fejét és azokat a hiányzó szobortörzseket, amelyeken az eddig megtalált fők nyugodtak? Nem látok a földbe, s babonás sem vagyok. De túlzott derűlátásra sincs okom. Ma már bizonyosra veszem, hogy a gótikus galéria összes szobrát erre a területre vetették ki, amelynek egy részét — már bizonyos — soha nem tárjuk fel. (A Nemzeti Galéria nyugati bejárata előtti részt.) Másrészt pedig eddigi szoborlelőhelyeim környékére — még a XVIII. században — királyi lovarda és istállók vaskos falait alapozták rá. Lépten-nyomon beléjük ütközünk. így hát gótikus szobraink állagában nem a török, hanem a Hille brand-féle építkezés okozott tetemes kárt. A török hódítás idején ugyanis torzóink — s ezt a régészet egyértelmű, a XV. század első felével záródó rétegsorai bizonyítják — már régen a földben aludták Csipkerózsikaálmukat. 36