Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Rényi Péter: Emlékezni — de minek?

Keresztury Dezső Hold a város felett Már itt állott a háború, a város alatt régen, és géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen, de senkise hitte talán a városban, mely ünnepelt karácsony-gyertya fénnyel, csupán az újratelt hold a didergő sötétben, hogy összezárul már a zár, hogy összezárul már a zár. Aztán kihullott minden ablak és tető összereccsent, és elfogyott a villany meg a víz, s a holtra-rettent nép a nyirkos pincékben fázott. Egy latrinára jártunk, s főztünk negyvenen is egyhelyt, a holddal együtt csorbult el a jómodor s a rendelt törvény: minden máz lemállott; törvény s minden máz lemállott. Éjjel a sáncra vittek, míg durrogott a bomba, barátot ástunk el a kertben, és a boltba lovakat kötött be a német. Gépek csaptak le ránk, bömbölve, tépett sorba, míg újra felfúvódott a hold sárga foltja, s vihogva a Várra nézett, s vihogva a Várra nézett. Akkor láng, korom és szikra kavargott fel a Várból, s a rombadöntött városnak már mind a négy sarkáról ejjel is világolt a rőt ég. A holdsarló vacoghatott a szörnyű látomástól: mar asszonyokat s gyermekeket vittek el a házból, s hajnalban a Dunába lőtték, s hajnalban a Dunába lőtték. És lódögökért birkóztak az emberek a téren, mert nem volt hús, s a házakat mind kirabolták régen; a kültelken feltűnt a járvány. A hold megtelt harmadszor is, unottan tejfehéren, s a hóból, amely elroskadt a sárban és a vérben, hullák keze nyúlt ki sárgán, hullák keze nyúlt ki sárgán. Bűnös s ártatlan egyre megy: romok közt egy sereg lett: „Mért így, Úristen ?" fuldokolt a nép, s panasszal teltek az utcák, jajjal és panasszal. „Mért így ?" kérded te is, s a szót, az igazat ki tudja ? A telő-fogyó hold talán. Ő régen megtanulta: ki miben vétkes, bűnhődik abban, ki miben vétkes, bűnhődik abban. 1945 Illyés Gyula Buda, 1945január Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van, ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent ködlő, ősz tengerré válva fői Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyöl: a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zümmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Kopók, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Fogoly vagyok, de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, ha mindent vesztenék embert lelek, hogy döngj, világ! új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! 23