Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Mezei András: Stühmer, Stühmer, jaj de jó!

rancsolja, hogy: tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess . .. A hörgő, bugyborékoló hangok, melyek az öreg szájából jöttek, lökésekben harákoltak, krákogó szisszenésekkel, mind erősebben. Mintha egy vízvezeték önmagából akarna kifordulni. Mintha egy nyitott rézcsapon keresztül a csőrendszer törmeléke zuhogna kifelé. A fiú nem mert fölnézni az anyjára. Állt engedelmesen, jámboran, úgy, ahogy mindig minden helyzetben elvárták tőle. Az öntöttvas vasaló, melyet Sámuel Ignác faszénnel megpakolva lengetett mindig a gangon, most ott suhogott fölötte. Zihálás, tüzes csík. Mit akarhat az Isten? Mi lengeti a ziháló pillanatokat úgy, mintha vasalóból szikrák repülnének? Sámuel Ignác ingujjban lóbálja a nehéz vasat a legfelső emeleten, de egyszer csak mintha elrepülne vasalóstul, a foltozószabó egybeolvadva a Vasvári Pál utcai ház kéménye fölött a piros alkonyattal. A lengés megállt. Csönd lett. A kéz súlya nehezebbé vált. Az áldás. A hörgő, sziszegő csőhangok is elúsztak a fölsértett csöndben. Sámuel Ignác istene a nyitott rézcsapot mintha lassan forgatva zárta volna el. Ügy ült az öregember, pokrócba csavarva a fiú mögött, hátát a kéménynek támasztva, mint aki most végrendelkezett. A fiú hallotta még az ernyedt kar visszazuhanását, ahogy kilépett. Mama sírt. Ő pedig vitte a kulacsot és az áldást a fején. Vitte a letakart hazugságot a szívében, mintha volna egy ötödik kamra, melyben lepecsételve ott van az igazság. JELlindultak ketten visszafelé a lépcsőn a batyukkal. A kulacsban meglöttyent némi ivóvíz. „Idd csak meg, fiam" — hárította el az anyja, de mintha félt volna tőle, homályos, fagyos és fémes lett a bőre a bádog érintésére. A fiú az arcához szorította a kulacsot. Jó hideg volt. Vattaféle hevert a lába előtt a sárga dolomitkockás udvaron. Vastag, nagy, szürke vászonkabát válla szakadt ki. A fiú csak most vette észre, amikor majdnem belebotlott, hogy emberi váll hever a szürke vattában, melyen már átszivárgott a vér a hóba. A vállhoz tartozó test pedig úgy, ahogy keresztülszaladt volna az udvaron, elnyúlva hevert a roham irányát mutatva, tetőtől talpig vastag vattaruhában. A fiú szédülésfélét érzett, de mintha lehajolt volna, hogy megtegye azt, amit csak utólag képzelt, amikor magához tért, mert legalább képzeletben szerette volna a helyére illeszteni a kiszakadt válldarabot. Most már észrevette a kulacsot. A katonáét. Jól összekarcolt, de hasasabb kulacs volt. Félig filcborításban. A kupakja is be volt öltöztetve. A fiú úgy vette fel, hogy ne lássa a halottat. Kinyitotta, mintha azt várná, hogy legyen benne valami, amitől elmúlik a pinceérzés. Kéz ragadta meg. Az anyja igyekezett elvenni tőle a kulacsot. Vadul rántotta ki a markolásból, de maga se értette mért csempészte oda a halott katona mellé a magáét. Mintha csere lett volna. Mintha megszabadult volna a régitől. Mért hitte azt még sokáig, hogy az az övé, ha az új kulacsból ivott ? Mért viselte úgy, hogy lépés közben verje az okialát? Mért járt hosszú léptekkel, mintha az is hozzá tartozna, de így legalább nem félt, ha látta a halottakat kiterítve a járdán saroktól sarokig. Ha nallotta: kisfiú, lőnek Budáról."A Duna-parton állt a kulaccsal az oldalán. „Hé, te, srác! Van vized?" Jól hallja-e, hogy szólítják ? Katonaköpeny indult a havon. Ügy vált el a sárga telefonfülkétől, mintha egy ajtó indult volna meg saját lábán. Üres ajtó. A Keret. Az üveg emléke. Tükröződés. De közelről ismét katonaköpeny. Idegen gyerek. Vékony madárarc. Elálló fülek. Fekete, ijedt szempár. — Mit akarsz ? — Van vized ? — Vizem? — A fiú jobb keze az oldalán függő kulacsra tévedt. Szomjas vagyok — mondta az száraz csőhangon. Ügy álltak egymással szemben, mintha valamiben egyformák volnának, holott a fiú szőke volt, a másik meg fekete. A kék szem a barnát tükrözte, a barna a kéket, és most mintha megállt volna a háború egy ágyúdörgésben. A fiú leakasztotta a vízzel telt nehéz kulacsot. Nem adta ki. Kezéből itatta a másikat. Fogta, emelte, túl ne csorduljon kétoldalt a friss, fagyos víz. Bal kezével a gyerek fejét tartotta hátulról, meg ne szédüljön, hanyatt ne essen, ahogy hátrahajlik az ivásban. Gyapjas hajcsomót érzett a tenyere alatt. Elvette a kulacsot a gyerek szájától. Belemarkolt a nyirkos göndörségbe és ellökte, nehogy azt higgye róla, hogy bolond: az áldás a pincében maradt. A katonaköpeny hajtókás oldalzsebében mintha megmozdult volna valami. Kopasz, csúnyácska madárfiókát látott a fiú, de kézfej volt. Lötyögős, sárgult bőröcskében vékonyka csontok nyütak ki lassan, egy töret alaktalan, tiszta nyers étcsokoládét mutatva, nyújtva, kínálva: Fiú, fosztják a Stühmert! - Stühmer, Stühmer, jaj de jó! Szaladt egy katonaköpeny és egy kulacs a kiégett, füstölgő házak között, ki-kikerülve egy-egy elesett katonát, lótetemet, szétlőtt tankot és ágyúroncsot. v V alami zizegni kezdett, mintha nem is hópelyhek, hanem zörgő, csillogó sztaniolpapír-darabkák hullanának a szürke felhőkből. Talán a kulcs. Kösz mondta a fiú, a zsebe mélyén marokra fogva a lakáskulcsot, ismét futásnak eredt. Bírod még? A katonakabát imbolyogva követte, holott ő tudta, hol van a Stühmer. A leheletfoszlányok olyanok voltak fölötte, mintha fehér rongyokat lobogtatna, hogy megadja magát. Szúr az oldalam mondta az idegen gyerek, és leült előregörnyedve egy szétlőtt kirakatba. Feje fölött leszakadt utcatáblát zörgetett a szél, de nem ez volt a zizegés, amit futás közben hallott. A zsebe mélyén összemarkolta a kulcscsomót. Mi lehet ez? Semmi nem volt közel és távol, amiből a különös hangocskák jöhetnének, melyek azonban rögtön megszűnnek, ha megtorpan. Most vette észre, hogy az idegen gyerek tarkóján rózsaszínű kopaszság húzódik, s mintha jéghártya borítaná a sebet, úgy csillog rajta az új bőr. — Harcoltál ? Az idegen gyerek megrázta a fejét, de nem emelte föl, nem nézett a fiú szemébe. Akkor mozdult csak, amikor a romos és üszkös kirakat mélyéből zörgések hallatszottak. Nyikorgás, üvegcserepek csörgése. Vasajtó dörrenése. Fülvédős, borostás arcú férfi jött elő a sötétségből, világos télikabátban. Megállt, gyanakvóan nézte a katonaköpenyben ülő gyereket, majd mintha mindenről megfeledkezett volna, egy másik, egy ugyanolyan világos és halszálkás télikabátba igyekezett belebújni, mint amit viselt. — Meglőttek ? — kérdezte a fiú a gyereket, mikor a télikabátos ember duplán begombolta magát. - Ki vagy te ? — Válasz helyett azonban a csokoládérögöt kotorta ki a zsebéből. — Akarod ? — Szóval hazudtál?! Most nézett föl és a rózsaszínű forradás helyett barna szempár csillogott kocsonyás rémületben. — Cukrozott narancshéj is van a Stühmerben, esküszöm! — Vezess! A leheletcsomók, mintha tépések volnának, ismét zizegést hoztak a futással. Orosz katonák ágyút vontattak. Akkora fiú lépett mellettük karddal az oldalán, mint amekkorák ők voltak. Viszszanézett. A kard hüvelye a havat karistolta. Ha akarná, le is kaszabolhatná őket. Az apró lovacskák azonban eltakarták előlük. Igazi szattyánbőr csizma volt rajta. Katonaköpeny arany váll-lapokkal. Kozáksapka prémmel és bársonybetéttel. Magányos magyar ló lépett utánuk kötőféken. Nyakában széles, rózsaszínű szalagon egy vekkeróra himbálózott. Tankok, tüzérségi lövegek, légelhárító ágyúk, aknavetők. A kulacs a fiú oldalát verte. Vele volt, mint a zizegés, ami egészen a Stühmerig kísérte ismét, és eltűnt, hogy leálltak. Itt vagvunk? Itt. A Stühmer Csokoládégyár, mint egy háborús bűnös, akit épp most ráncigáltak ki búvóhelyéről, ijedtségtől szürkén állt, beszorítva a Szentkirályi utcai házak közé. Orosz katonák igyekeztek féken tartani a tömeget, de a ház kapui már ki voltak szaggatva. Az ablakvédők letépve lengtek. Dobtáras géppisztolyát fél kézzel magasba tartva adta le az első sorozatot a sarkon egy orosz katona, mint aki másodszorra már nem a levegőbe lő. A fosztogatók mozdulatlanná merevedtek a vödrökkel, zsákokkal, huszonöt kilós nyers csokoládétömbökkel. Az idegen gyerek a pinceablakra mutatott. — Le mersz ugrani? A fiú bedugta homlokát a rács közé. Kétoldalt megérintette halántékát a jeges vas. Kiskorában ijesztettek rá így a gang rácsai, mikor beszorult a feje, és öszszeszaladt az első emelet. Most azonban a ricsaj inkább lökte, taszította. Szédült. A kulacs a rácshoz ütődött, de nem horpadt be. Felsőtestével is belülre fordult. Kapaszkodva vonta maga után a lábát. Kívülről tele volt a rács fejekkel. A fiú függeszkedett. Szerette volna látni az idegen gyereket, mielőtt a mélybe zuhan. A pincébe, oda, ahonnan az áldással jött fel, de zuhanás közben is jól hallotta a zizegő hangot, mely a kulacsból jött. Mintha a megfagyott ivóvíz jégdarabkái küldtek volna különös morzejeleket. A fiú nem állt fel. Ügy maradt, ahogyan négykézláb belezuhant a puha, süppedő halomba. Tűrte a reá zuhanó testek ütéseit. Rengeteg mogyorótörmelékkel kevert kristálycukor az orrában, a szájában, a szemében. Még a fülébe is beleragadt, csomósodott. Karjai kaszáltak mint a kotrók. Tenyerei, mint egy gép lapátjai: etették, etették, etették... 18