Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Tiszakécske

mindig a közös érdekeltséget kerestük, egyik fél sem érezhette soha, hogy becsapták. Ahogy gyakorlottabbá váltak a mozdulatok, úgy szaporodtak a műveletek — öt éve kerülnek ki kész kondenzátorok az üzemből. A potenciométerek szerelését és alkatrészgyártását végzik. Ha rosszul dolgoznak, Pesten is megérzik. — Szoros a kapcsolatunk a törzsgyárral — folytatja a műszaki igazgatóhelyettes. — Akik annak idején a központban tanultak, összebarátkoztak a mestereikkel. Gyakoriak a brigádlátogatások, a vendégeskedések. És ami még fontosabb: nincs féltékenykedés a helyi üzemek között. Segítünk a Habselyemárugyárnak a munkásszállítás megoldásában. A kécskei ipari üzemek közösen létesítenek üzemi konyhát. S persze, ott vagyunk a község gyermekintézményeinek építésénél is. A tanácselnök úgy véli, hogy nem lehet uniformizálni az iparszerkezetet — inkább az adott település társadalmára kell szabni. Akadt olyan üzem, amelyet meg akartak szüntetni, de a tanács nem hagyta. S jól tette, hiszen mára modern gyáregységgé fejlődött, tőkés exportra termel. Vagy itt a Likőripari Vállalat palackozója. A Coca-Cola cég diplomával jutalmazta munkáját — pedig Európában sok, talán jobban felszerelt telepük működik! A legrégebbi gyár — a Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalat egysége — mint idősebb testvér annak idején sokat segített az ideköltöző üzemeknek: több szakemberük vállalt vezető funkciót a REMIX-nél is. A vállalatoknak csak a betanulás idejére volna szabad főnököket exportálnia — tartja Debreczeni László. — A vidéki ipartelepeknek a helyi erőkkel is talpon kell maradniuk. Tiszakécskén így történt. Angyal János országgyűlési képviselő: — Fölvettek a szegedi egyetem bölcsészkardra. Minden vágyam az volt, hogy egyszer majd középiskolában taníthassak. Igaz, hallgató koromban írogattam, de aztán mégis pedagógus lett belőlem. Először Szolkszentmártonba kerültem, Petőfi nyomait kutattam lelkesen. Hívott a szülőhely, elvállaltam egy tanyai — részben osztott — iskola tanítói állását, egyetemi diplomával. Három évig oktattam ott a nebulókat. Nem vált káromra, mert kénytelen-kelletlen tisztába jöttem a természettudományok alapjaival, belekóstoltam a kémiába, a fizikába. Valahogy úgy éreztem magam, mintha csak egy nagy kirándulásról érkeztem volna haza... Színpadot alakítottunk, népitánc-csoportunk működött, de amikor megkértek rá, hogy vállaljam a művelődési ház igazgatósát, meglepődtem. Félállásban — ez volt a kikötésem —, mert a tanításnak nem akartam hátat fordítani. Nem sokkal később, amikor kialakult az országban az úgynevezett kisgimráziumi hálózat, Tiszakécske is kapott középiskolát. Azt hittem, testet ölt az álmom! Csakhogy nem hívtak meg tanárnak. Ez még ma is fáj nekem, pedig az igazgatója vagyok. Egy szakember mondja: ha lehet, még belterjesebbé vált ezen a vidéken a mezőgazdaság. A három termelőszövetkezet és az állami gazdaság méltó örököse a régi kertészeti kultúrának. Már nemcsak gyümölcsöt, szőlőt termelnek, hanem paradicsomot, paprikát is. A komplex művelés, a belvízrendezés és a melioráció új erőt adott a földnek — az embernek pedig a gépek, a nagyüzemi gazdálkodás nyújtotta előnyök. így aztán cseppet sem meglepő, hogy a kécskeiek az iparon kívül jócskán találnak munkát a mezőgazdaságban is. A foglalkoztatottak 39 százaléka ebben az ágazatban keresi kenyerét, de minden családban találni ipari munkást. Ez jellemző a változó arculatú falvak többségére. Igaza van Andrdssy Maridnak, aki Művelődési szokások — életmódtípusok című tanulmányában a következőket írja: „A hagyományos mezőgazdasági és kézműipari kultúrákban az ember egész élete elszakíthatatlanul összefonódott a munkával, vele egységes egészet alkotott, s áthatotta az ember egész tevékenységét." Tehát jobbára a munkafolyamatok szabályozták az együttélési normákat és szokásokat. Mit hozott az iparosodás és az urbanizáció? Megszűnt a munka életet átfogó jellege, az otthon elszakadt a munkahelytől, s a földtől megváló, iparba áramló tömeg a hagyományos paraszti élet felbomlásával átmeneti életformába csöppent. Közülük sokan tétovák és határozatlanok — ismét Andrássy Máriát idézve: „életmódjukban nincs a munkával egyenrangú más tevékenységnek célja, értéke, funkciója." A nagyobb iparvárosokban éppen ezért fokozott a munkáltatók felelőssége — az iparosodó falvakban azonban ez a felelősség „társadalmibbá" válik, hiszen az átalakulás nem robbantotta szét a régi kisközségi kereteket, a hagyományokat több szál köti a jelenhez. így talán kiküszöbölhetők az „átmenetiség" ellentmondásai. Vagy tévedek? Az életformaváltás apró zökkenőit érzékenyen jelzi a művelődési házak munkája. Balla Balázs, a tiszakécskei művelődési ház igazgatója nemcsak a tisztségénél fogva illetékes a válaszra: földműves szülők gyermeke, ipari munkás volt — a Vegyépszer-nél esztergályos —, igazi pályakorrekció hát az övé. — Az első jelentős változás, hogy szinte teljesen megszűnt az ingázás. Akik itt élnek, nemcsak aludni térnek haza. Szerencsére az sem egészen igaz, hogy a televízió elvonja az embereket a közösségi programoktól. A tévé igényt ébreszt. Az emberek kíváncsiak a képernyőn látott arcokra, nem szalasztják el velük a személyes találkozást. Ezért kötöttünk szerződést a Korona pódium előadásaira, a művészek nálunk is bemutatják önálló estjeiket. Népszerűek a beat-hangversenyek, discók. A zenegépek üzemeltetése is fokozza bevételeinket. Átmeneti életforma? Tény, hogy sokan bezárkóznak a négy fal közé. De azért sokan járnak az önképzőköri foglalkozásokra, be-benéznek klubjainkba. Látogatóink közül többen már-már sznobok — csak a „nagy nevek" vonzzák őket. Angyal János országgyűlési képviselő: 1964-ben nagy öröm ért: hívtak a gimnázium tanár; karába. Három év múlva viszont kineveztek az ókécskei iskola igazgatójának. Egyszer éppen órára készültem, amikor csengett a telefon. Áthívtak az áfész-irodába. Mondtam: órám lesz, nem mehetek. De csak erősködtek, hogy fontos ügyben kérnek rá. Elvállalnám-e a képviselőséget, ha a kécskeiek rám szavaznak? — kérdezték tőlem. Azt hittem viccelnek, majd elöntött a veríték. Azóta a második ciklusomat taposom. . . Tudja, a kártyás sem a száz forint nyereségért játszik, hanem mert a szenvedélye diktálja. Én sem a tisztségekért dolgoztam, hanem azért, mert szeretem az embereket. Elnézem a diákjaimat, milyen sima az útjuk az egyetemre, s nem arra gondolok, hogy nekem mennyivel nehezebb volt. Tiszakécske híres településfejlesztő kezdeményezései újabb és újabb ötletekkel, akciókkal mozgatták-mozgatják meg a falu népét. A legnagyobb port a 70-es évek elején indult „Symphonia-mozgalom" verte fel. A község lakosságának csaknem fele él 10—14 kilométerre a település központjától. Emiatt Kécske egyik legnagyobb problémája a tanyasiak orvosi ellátása volt. A betegeknek — közlekedési eszköz híján — be kellett gyalogolniuk a faluba, vagy ha ezt állapotuk nem tette lehetővé, a segítség gyakran késve érkezett. Kisbuszokra nem tellett. A tanácskozáson, ahol a súlyos gond szóba került, valaki az asztalon fekvő cigarettásdobozra mutatott: mindössze havi egy csomag Symphoniáról kellene lemondanunk. Három hónappal később megvásárolhatták az első mikrobuszt. A legendává nemesült törekvéshez tartozik, hogy a tanácselnök majdnem fegyelmit kapott, s csak a vihar elültével — dicséretet. De erről nem szívesen beszél. Úgy mondja: a sebek idővel behegednek, felesleges elvakarni őket. A vezetőnek kockáztatnia kell, különben nem is igazi vezető. Fegyelmi vagy kitüntetés? Néha csak egy hajszálon múlik. — Településpolitikánk más, mint sok községben — említi Miskó István. Mi a külterületeket sem hanyagoljuk el. Ott is osztunk házhelyeket, tehát ott is biztosítanunk kell az alapellátást. Hogy miért? Mert a periféria gazdasági egységekhez kötődik, s haszontalan a központtól távolabb eső lakóterületek elsorvasztása. Nem lehet az építkezéseket a tanácsháza köré koncentrálni! A pénz nem minden — vallják a kécskei vezetők. Példák sorával igazolják, hogy saját erejükből, kicsiny költséggel is megvalósíthatók — a falu léptékéhez mérve — merész, elérhetetlennek tűnő tervek. Csak kísérletező kedv és egyet akaró emberek kellenek hozzá. Hogyan lett például az úttörővasút? Története egy „milyen jó lenne" óhajjal kezdődött. Aztán született az ötlet, hogy a kisdiákok írjanak a miniszternek — aki egykoron a fővárosit tervezte —, segítse hozzá őket kiszuperált mozdonyhoz, kocsikhoz. Nemsokára le is szállították Kécskére a szükséges alkatrészeket, berendezéseket. A termelőszövetkezetek megépítették a pályát, az üzemek rendbe hozták a két roncsmozdonyt és a kocsikat. A jó tanulókból verbuvált úttörőszemélyzet szállítja rajta a felnőtteket a Tisza-parti üdülőtelepre, a gyerekeket a játszótérre vagy a sétahajóhoz. Mert a tiszakécskei úttörőknek hajójuk is van. Egy erről a vidékről elszármazott, magas rangú katonatiszt segítette hozzá őket. „Flottillájuk" bebarangolja a meseszép Tiszát. Vajon hány községi gimnáziumnak van számítógépe? Mert a kécskeiek a leendő számítógépprogramozók oktatásához kaptak egyet a megyei tanácsról. Igaz, kellett ehhez olyan kezdeményező kedvű tanári kar is, mint az övék. Az egyik fiatal tanár például különleges légpárnás sínt szerkesztett, amellyel ötven fizikai kísérletet mutathat be tanítványainak — olyanokat, amelyek még a szegedi egyetem oktatóinak érdeklődését is kivívták: tanulmányi kirándulást szerveztek a tiszakécskei gimnáziumba. És kellett hozzá hétezer kötetes gimnáziumi könyvtár; jó tanulmányi átlag és felvételi arány; a kecskeméti főiskola aktív segítsége. Mindezek tanúsítják, hogy nem fényűzés egy kis falusi gimnáziumnak számítógépet adni. Lehet, hogy apróságokat soroltam fel, hiszen a köziégben elmaradás van az egészségügyi ellátásban, lehetne nagyobb iramú a közművesítés, akad javítanivaló a vendéglátásban, bővítésre szorul az üzlethálózat. Mégis, az előbbi példák bizonyítják, hogy a falvakban is sokat tehetnek a mindennapok színesítéséért, a szellemi épülésért, a gyarapodásért. A kécskeiek úgy fogalmaznak: átugrották a saját árnyékukat. Angyal János országgyűlési képviselő: — Miért jó, hogy itt van ez a 12 évfolyamos iskola? Mert mi ismerjük a tanyákra menő gyalogútokat, a hátrányos helyzetűek támogatása nálunk nem rendelet kérdése, hanem munkánk velejárója. Máshonnan talán kibukott volna az a rosszul helyesíró tanyasi gyerek, aki most gépészmérnöknek tanul, vagy a társaitól unos-untalan lemaradó kisdiák, aki tanárnak készül. Velem az emberek először nem mint képviselővel találkoznak, hanem mint a gimnázium igazgatójával. Sokszor kérdezik a kollégáim: „Most milyen minőségben kerestek fel téged — o népfrontelnökhöz, a képviselőhöz vcgy az igazgatóhoz jöttek?" Nekem pedig az egész falu szülő, leendő szülő, vagy éppen tanítvány. Talán csak az a szűk réteg idegesít, amelyik a partvonalról nézi, hogyan küszködünk. Ha minden jól megy, lapul, ha kell valamit tenni, közömbös, ha pedig rosszat lát, bekiabál. Ezért fontos, hogy már az iskolában elkezdődjék a közéletre nevelés. Tanítványaimat el-elviszem a falunapokra, a szabad pártnapokra, s előfordul, hogy egy-egy tanácsülésre is bekéredzkedünk. Lássák, hogy akik felkötötték a kolompot, azon vannak, hogy előbbre vigyék a falu szekerét. 12