Budapest, 1980. (18. évfolyam)

2. szám február - Kertész Péter riportja: Kollát Pál: Az én sztorim

Az én sztorim titkos szavazással vajon engem választanának-e az embereim csoportvezetőnek. Azt válaszoltam, hogy egész biztosan. És nem nagyképűségből mondtam. Akinek ugyanis nem vagyok szimpatikus, az is rám adja a voksát, hiszen a másik csoportban esetleg kevesebb lenne a pénze, mint nálam. Nekem viszont arra kell törekednem, hogy az emberek egyenletesen keressenek. Vannak jobb hónapok, például a december, amikor mindenki örül, ha több jut karácsonyra. Azt is igyekszem kigazdálkodni, hogy a rövidebb és a hosszabb hónapok között ne legyen különbség. Lehet mondani, hogy 300 forintnál nincs nagyobb jövedelem ingadozás. Hacsak nincs túlóra. Nálunk 24 órát engedélyeznek havonta, többre nincs is szükség. De: elrendelhető. A csoport fele rendre rááll, kell nekik a pénz. A többiek csak akkor óráznak, ha utasítom őket. Természetesen olyankor, amikor van is mit csinálni, máskülönben nem fizetődik ki. És 24 órát még ki lehet bírni fizikailag. Ha 45-öt vagy 60-at kellene lehúzni, amit egyébként csak a szakszervezeti bizottság rendelhet el (más gyáregységben van példa ilyenre), az már nagyon megerőltető lenne. Persze előfordulnak olyan esetek, amikor kifelé hurráhangulat van, közben meg majd megszakadnak az emberek, akkora a hajtás. Többnyire év végén és a második fél év kezdetén. Kész a mérleg, s akkor derül ki, hogy bizony, elvtárskáim, hiába kész ez is meg az is, a félévi árbevételünk csak 42 százalék. Ez persze hasszám, lehet hogy 48 százalék, de akkor is kevés, mert nem 50. Folyamatos termelés mellett folyamatos árbevétel kellene, csak hát ezt sok minden neheziti: a belső és a gyárak közötti kooperáció meg a legrettegettebb ellenség, az anyaghiány. Közismert, hogy mi itt, a hajógyárban igen nagy anyaghányaddal dolgozunk. Teszem azt, kell hat tonna kettes vaslemez, de sem a Csepel Művek, sem a Lenin Kohászati Művek nem áll szóba velünk ilyen kis tételért. Bejön ötven tonna, s amit nem használunk fel, azt tíz évig tároljuk . . . Hogy honnan tudom én ezeket a dolgokat ? Hát a szocialista brigádvezetők értekezletén, pártbizottsági üléseken, no meg az igazgatói tanácsban mást se hallok. És érdekel is. De tartsak sort. Tíz éve alakult itt, a gépműhelyben a Dózsa fedélzeti gépszerelő szocialista brigád, amelynek én is alapító tagja vagyok. Az akkori csoportvezető, az elődöm volt a brigádvezető. Mint legfiatalabbra, aki tevékenykedik itt-ott — a KISZ-ben, a szakszervezetben —, rám hárult a naplóvezetés. Oda viszont adatok kellettek: határidők, vállalások, teljesítésének. Az akkori művezetőm, a családon belüli példa meg egyebek hatására beléptem a pártba. Nemsokára KISZ-titkár lettem a műhelyben, és így mind több fórumon kaptam tájékoztatást. Később az alapszervezeti vezetőségbe, majd a gyáregységi pártbizottságba is beválasztottak. Márpedig, ha az ember több helyre eljár, több információt tud begyűjteni. Közben én lettem a két lakatos- és az egy hegesztőcsoportból verbuvált brigád vezetője is. 1978-ben ezüstre futotta az erőnkből, de háromszor volt arany' fokozatunk is, mikor hogy sikerül. Tavaly ezüstöt vállaltunk, de jócskán túlteljesítettük. A tervezett 184 normaóra helyett csaknem kétszázat nyomtunk le havonta. A két kommunista szombaton teljes létszámmal megjelent a brigád. Úgyhogy akár arany is lehet abból az ezüstből. Jól is takarékoskodtunk, hiszen a vállalt öt újítás helyett legalább kilencet adtunk be, közösen a brigád, azaz nagyrészt én. Az igazgatói tanácsba úgy kerültem, hogy mind a három pesti gyáregységből egy évre delegálnak egy-egy szocialista brigádvezetőt, Angyalföldön nekem jutott a mandátum. Ha arra gondol, hogy a szakigazgatók vagy egyéb vezetők lekezelnek minket, téved. Rendre a vezérigazgató elnököl, valamikor ebben a műhelyben volt esztergályos. Nagyon őszinte a légkör, s én személy szerint cseppet sem érzem, hogy csizma lennék az asztalon. Túl sokat voltam már értekezleten, ha nem is ilyen magas szintűn, megszoktam: ha vélenyem van, hát elmondom. Munkaidő alatt ül össze az igazgatói tanács, ki vagyunk véve arra az időre a munkából. Bérbárcával kifizetik. Ez vezérigazgatói rendelet, s nyilván nem vág a földhöz egy ekkora vállalatot, ha havonta egyszer három fizikai dolgozója nem végez termelőmunkát. Egy éve vagyok munkásőr, a gyáregységi század helyzete megkívánta, hogy belépjek. Különben is, minden évben amúgy is behívtak katonának. A kiképzés még száz óra sincs évente, aminek legalább a 80 százaléka munkaidő utánra esik. Tudom én, hogy kívülállónak esetleg úgy tűnik: minek pedáloz ez a Kollát, van már éppen elég funkciója. De ha egyszer jön minden magától. Az ember felvállal valamit, csinálja, s akkor rájönnek, tudna ez többet is tenni, magasabb szervezeti egységben. KISZ után a pártalapszervezetben, majd a gyáregységi pártbizottságban. Ha újabb feladattal akarnak megbízni, felmérem, hogy mennyi plusszal jár. Szépen hazaballagok, két napig rágom magam, megpróbálom helyére tenni a dolgot. Utána megbeszélem a feleségemmel, hogy mi legyen, belefér-e még vagy nem. Ő is hozzáteszi az övét, én is az enyémet. Méricskélünk, hogy mennyi munkaidő utáni, mennyi munkaidő alatti többlettel jár, és akkor, ha úgy érezzük, különösebben nem veszélyezteti a családi békességet, és el is tudom látni a feladatot, akkor általában elvállalom. Aztán igyekszem valamitől megszabadulni, aminek a folytatását biztosítva látom. Helyettes után nézek. Én már tudom azt, hogy ki lesz utánam a brigádvezető, noha erről még nem beszéltem senkivel. Az ember igyekszik az utánpótlásáról szép csendben gondoskodni. Emlékszem, az öregem otthon készítette a beszámolóit, sokszor hazahozta az elszámolást, és az egész család írta a kartonokra a neveket meg amit éppen kellett. Könnyű lenne azt mondani, hogy „korszerűtlen volt a vezetési stüus". Inkább úgy érzem, hogy tizen-egynéhány évvel ezelőtt nem rendelkeztek kellő információval az Tallózás a régi fényképek között üzemi funkcionáriusok, többnyire az öntudatra meg egyebekre apelláltak, csak így tudtak szervezni, eredményeket felmutatni. Akkor lényegesen nehezebb volt, mint most, amikor rengeteg gazdasági adattal dolgozunk. Világosan meg tudjuk magyarázni, hogy: „nézd, barátom, erre van szükség, de te ezt fogod érte kapni, nem közvetlenül a borítékban; ha bejössz szépen a kommunista szombaton, a fiadat vagy unokádat abba a bölcsődébe fogod járatni, amit az ily módon megtakarított bérből felépítenek". Tudom, persze, hogy az igenlés távolról sem azonosulás. Ma még minden második dolgozó úgy7

gondolja, hogy majd sodródik a többivel. Ha az bejön, én is bejövök. De az arány így is lényegesen jobb, mint néhány évvel ezelőtt. Emlékszem, mikor még nem végeztem ilyen dolgokat, csak itt dolgoztam, én is a többiek után mentem. Tudomásul vettem, hogy van plusz két munkanap egy esztendőben. Na bumm! Srácnak éppen olyan voltam, mint akárki más. Aztán: amióta leszereltem, állandóan 8